Már csak a magyar­gyű­lö­let tart­ja egy­ben Romániát

Most már nem­csak decem­ber else­jét, Erdély Romá­ni­á­hoz csa­to­lá­sát, hanem júni­us 4‑ét, a tri­a­no­ni dik­tá­tu­mot is meg­ün­ne­pel­tet­nék magyar test­vé­re­ink­kel a román meg­szál­lók. Nem elég nekik a tál­cán kapott ország, min­den nap por­ba akar­ják aláz­ni a túszul ejtett két­mil­lió magyart. Ekko­ra gonosz­ság­nak előbb-utóbb meg­lesz a böjtje.

Van olyan nem­zet, amely való­di hősök­kel teli, hosszú tör­té­nel­mé­re, cso­dá­la­tos kul­tú­rá­já­ra, a sze­re­tet­re épí­ti össze­tar­to­zá­sát. Úgy hiszem, ilye­nek vagyunk pél­dá­ul mi, magya­rok. Van mire és kire büsz­ké­nek len­nünk, nagy­sze­rű embe­re­ket, zse­ni­á­lis tudó­so­kat, művé­sze­ket adtunk a világ­nak, dicső tet­tek hosszú sorát vit­tük vég­hez. Nem kell ahhoz mások fejé­re áll­nunk, hogy kiemel­ked­jünk a népek óceánjából.

Ám van olyan nép, ame­lyet a gyű­lö­let tart egy­ben. Az élte­ti őt, hogy mást utál­jon, tőle min­dent elve­gyen – újra és újra. Gyű­lö­le­tét a sár­ga irigy­ség táp­lál­ja, ami­ért neki nincs olyan szép orszá­ga, dicső tör­té­nel­me, nagy hősei, mint a másik­nak. El kell hát ven­ni tőle! Aztán ha már nem nagyon van mit elra­bol­ni, akkor is tovább kell gyű­löl­ni, aláz­ni a kira­bol­tat. Egyet­len pil­la­nat béke, meg­nyug­vás nem lehet. Ha ugyan­is meg­szűn­ne a gyű­lö­let, nem marad­na sem­mi, ami össze­kö­ti a gyű­lö­let­re nevelt népet. Eltűn­ne a kapocs, ami a közös zsák­mányt: az innen-onnan össze­lop­ko­dott orszá­got egy­ben tart­ja. Talán már kita­lál­ták: Romá­ni­á­ról beszélek.

Amúgy a fene akar­na róluk írni. Unal­ma­sak, fárasz­tó­ak. Ele­gem van a vicsor­gá­suk­ból. Ám saj­nos ennek a Nyu­gat által föl­pum­pált puf­fer­ál­lam­nak a veze­tői újra és újra tesz­nek róla, hogy beke­rül­hes­se­nek a hír­adá­sa­ink­ba. Szük­sé­gét érzik, hogy két-három­na­pon­ta vala­mi­vel bele­rúg­ja­nak a kár­pát-meden­cei magyar­ság­ba, első­sor­ban az Erdély­ben és Par­ti­um­ban túszul ejtett két­mil­lió test­vé­rünk­be. Pro­vo­kál­nak, fesze­ge­tik a bicep­szü­ket, miköz­ben lát­ni­va­ló, hogy recseg-ropog az egész, mes­ter­sé­ge­sen össze­tá­kolt ország, úsz­nak az adós­ság­ban, rakás kataszt­ró­fa, tisz­ta Bal­kán az egész.

A leg­fris­sebb hír: a tri­a­no­ni dik­tá­tum nap­ját, júni­us 4‑ét román nem­ze­ti ünnep­pé ten­nék. Az erről szó­ló tör­vényt teg­nap fogad­ta el a román kép­vi­se­lő­ház, és már csak Klaus Iohan­nis állam­fő alá­írá­sá­ra vár. A jog­sza­bály alap­ján föl kell majd lobo­góz­ni Romá­ni­át és Erdélyt oláh zász­lók­kal, s ren­dez­vé­nye­ken hir­det­ni, milyen „dicső­sé­ges” ese­mény tör­tént e napon. Kép­zel­he­tik, mit érez majd Erdély két­mil­lió magyar­ja… Nyil­ván, ez is volt a cél: a meg­alá­zás. Hogy a túszul ejtett magya­rok minél rosszab­bul érez­zék magu­kat. Hát­ha meg­un­ják vég­re az évszá­za­dos veg­za­tú­rát, elhúz­nak a szü­lő­föld­jük­ről, s akkor betel­je­sül­ne az országrablás. 

Folya­ma­tos a magyar­el­le­nes ámok­fu­tás Romá­ni­á­ban, Brüsszel pedig lapít, mint ürü­lék a bocs­ko­ron. Alig néhány nap­ja tör­tént, hogy Iohan­nis elnök tele­ví­zi­ós beszé­dé­ben azzal vádol­ta meg az ellen­zé­ki Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Pár­tot (PSD) Szé­kely­föld auto­nó­mia­igé­nye kap­csán, hogy az „oda­ad­ná Erdélyt a magya­rok­nak”. Szín­tisz­ta hazug­ság, hisz az összes román párt eluta­sít­ja az auto­nó­mi­át, (amit egyéb­ként 1918. decem­ber 1‑jén, Gyu­la­fe­hér­vá­ron becs­szó­ra meg­ígér­tek Erdély ősla­kos magyar­ja­i­nak). Ráadá­sul Iohan­nis gúnyo­lód­va, magya­rul köszönt a PSD-nek, ami­vel szin­tén a magyar­el­le­nes indu­la­tok föl­kor­bá­cso­lá­sa volt a célja.

Aztán pör­gött tovább a gyű­lö­let­verk­li. A szoc­de­mek azt java­sol­ták, hogy szün­tes­sék meg a magyar kisebb­ség­vé­del­mi ter­ve­ze­tek beter­jesz­té­sé­nek lehe­tő­sé­gét. Majd érke­zett a non plus ult­ra javas­lat, ami­re még Cea­us­es­cu is cset­tin­te­ne: az RMDSZ mint párt tör­vé­nyen kívü­li helye­zé­se. Egy két­mil­li­ós kisebb­ség leg­na­gyobb párt­já­nak betil­tá­sa… Mind­ez 2020-ban, az Euró­pai Unió nevű pöce­gö­dör­ben, ame­lyet azon­ban hide­gen hagy, mit művel­nek a romá­nok. Ők ma is éppen min­ket fog­nak pel­len­gér­re állí­ta­ni, ami­ért sike­re­sen mer­tünk véde­kez­ni a koro­na­ví­rus ellen. És még föl­szó­lal­ni sem enge­dik a magyar kor­mány kép­vi­se­lő­jét, ami a minő­sí­tett féreg­ség ese­te. Ha innen néz­zük, Romá­nia nagyon is unió­érett: a buka­res­ti poli­ti­ku­sok pont olyan becs­te­le­nek, gyű­löl­kö­dők és hazu­gok, mint a brüsszeliek.

CEAUSESCUNÁL IS VAN LEJJEBB

Hogy júni­us 4‑ét ünne­pel­tet­ni akar­ják vére­ink­kel, annyi­ban nem meg­le­pő, hogy decem­ber else­jét már évek óta ünne­pel­te­tik velük. Emlé­kez­nek még, hogyan töröl­te belénk a lábát 2018-ban az Isi­á­szos? Úgy, hogy az euró­pai tör­té­ne­lem „nagy­sze­rű pil­la­na­tá­nak”, „ünne­pé­nek” nevez­te decem­ber 1‑jét. Azt a napot, ame­lyen száz évvel koráb­ban, 1918. decem­ber 1‑jén az erdé­lyi romá­nok önha­tal­mú­lag kimond­ták, Erdély csat­la­ko­zik Romá­ni­á­hoz. Jun­c­ker sze­rint tehát egy szu­ve­rén állam terü­le­té­ből kisza­kí­ta­ni egy ország­nyi dara­bot az „nagy­sze­rű pil­la­nat”. A sze­pa­ra­tiz­mus mint „euró­pai ünnep”. Vala­hogy a Krím elcsa­to­lá­sa­kor nem ünne­pelt így Jun­c­ker meg a töb­bi idi­ó­ta, sőt inkább öklöt rázott és szank­ci­ó­kat veze­tett be az oro­szok ellen. Pedig ott nép­sza­va­zás volt, ame­lyen elsöp­rő több­ség­gel mond­ták ki az Orosz­or­szág­hoz csat­la­ko­zást – Gyu­la­fe­hér­vá­ron viszont 1228 román kül­dött is ele­gen­dő volt ehhez. 

Az előz­mé­nyek ismer­tek. A köpö­nyeg­for­ga­tás, az áru­lás, a becs­te­len­ség neto­vább­ja, amit a romá­nok az első világ­há­bo­rú­ban (is) művel­tek. Romá­nia már akkor hír­hedt volt arról, hogy egyet­len ígé­re­tét, szer­ző­dé­sét, egyez­sé­gét nem tart­ja be. A Bal­kán-hábo­rúk alkal­má­val hát­ba támad­ták szö­vet­sé­ge­sü­ket, Bul­gá­ri­át: jutal­mul három­ezer négy­zet­ki­lo­mé­ter bol­gár föl­det kap­tak. Majd az első világ­há­bo­rú­ban orvul elárul­ták az Oszt­rák-Magyar Monar­chi­át, ami­kor a sem­le­ges­sé­gi szer­ző­dés­re fittyet hány­va 1916-ban meg­tá­mad­ták a más fron­to­kon har­co­ló Magyar­or­szá­got, betör­tek Erdély­be. Ám rövid úton ki let­tek ver­ve, és Buka­rest elfog­la­lá­sa után fülü­ket-far­ku­kat behúz­va különb­ékét kötöt­tek a köz­pon­ti hatal­mak­kal. Ám az áru­lá­suk előtt az antant­tal kötött tit­kos szer­ző­dés­ben meg­ígér­ték, soha nem köt­nek különb­ékét az ellen­ség­gel. Ez tehát egy újabb szer­ző­dés­sze­gés. Aztán a különb­ékét is meg­szeg­ve újra betör­tek a már hábo­rú­ból kilé­pett, nem­zet­vesz­tő Káro­lyi Mihá­lyék által addig­ra csak­nem tel­je­sen lefegy­ver­zett Magyar­or­szág­ra, és vit­tek min­dent, ami moz­dít­ha­tó volt. A máso­dik világ­há­bo­rú­ban aztán ismét hoz­ták a for­má­ju­kat, megint átáll­tak, megint hát­ba támad­ták a szö­vet­sé­ge­se­i­ket. Egyéb­ként 1940-ben maguk a romá­nok kér­ték a Nyu­gat dön­tő­bí­rás­ko­dá­sát, ebből lett a máso­dik bécsi dön­tés, Észak-Erdély vissza­té­ré­se Magyar­or­szág­hoz. Ezt tehát a romá­nok kér­ték, ők is alá­ír­ták az erről szó­ló egyez­ményt, (szín­leg) tudo­má­sul vették.

Micso­da dali­ás hős­tet­tek sora! S ezt kel­le­ne mos­tan­tól még han­go­sab­ban ünne­pel­nie az erdé­lyi magya­rok­nak… Már csak az a kér­dés, feb­ru­ár 10‑e mikor lesz piros betűs ünnep Romá­ni­á­ban és Erdély­ben? (1947. feb­ru­ár 10-én írták alá a máso­dik világ­há­bo­rút lezá­ró pári­zsi béke­dik­tá­tu­mot.) Igaz, a román kis­göm­bö­cöt akkor Sztá­lin kis­sé vissza­nyes­te, de Erdélyt újra oda­ve­tet­ték nekik, s vele két­mil­lió poten­ci­á­li­san gyű­löl­he­tő magyart. Milyen érde­kes: még a nem éppen magyar­ba­rát Cea­us­es­cu­nak sem jutott eszé­be júni­us 4‑ét és decem­ber 1‑jét román nem­ze­ti ünnep­pé emel­ni. Sőt, rövid ide­ig még azt is enged­te, hogy Szé­kely­föl­dön vala­mi­faj­ta auto­nó­mia legyen. Utó­dai alul­múl­ják őt, ami azért rémisztő.

S akkor még az elmúlt évek román bar­bár­sá­ga­i­ra (pél­dá­ul az úzvöl­gyi magyar kato­nai teme­tő tit­kos­szol­gá­la­ti vezény­let­tel tör­tént meg­szent­ség­te­le­ní­té­se) ki sem tér­tünk. Talán ennyi­ből is lát­szik, mi folyik ott. Nekünk, magya­rok­nak nincs hova hát­rál­nunk! Zár­ni kell a sora­in­kat, kiáll­ni egy­má­sért, segí­te­ni a szo­ron­ga­tott test­vé­re­ket az egész Kár­pát-meden­cé­ben, s köz­ben erő­söd­ni, gya­ra­pod­ni lélek­ben, lélek­szám­ban. Van egy olyan érzé­sem, hogy – hama­rabb, mint hin­nénk – sors­for­dí­tó idők jöhet­nek, s akkor szük­ség lesz az össze­tar­tá­sunk­ra. Azt hiszem: meg­lesz a böjt­je annak a zsi­ge­ri gyű­lö­let­nek, gonosz­ság­nak, amit kele­ti szom­szé­dunk áraszt magából.

For­rás: pestisrácok