Az 1848 – 49-es for­ra­dal­mat – és sza­bad­ság­har­cot a rend­szer­vál­tá­sig, 1990-ig csak akkor tud­tuk sza­ba­don, mél­tó módon meg­ün­ne­pel­ni, ami­kor Magyar­or­szág sza­bad volt, nem meg­szál­ló csa­pa­tok nyom­ták el a magya­rok sza­bad­ság vágyát, füg­get­len­ség irán­ti aka­rá­sát. Hiszen ez a for­ra­da­lom éppen azt fogal­maz­ta meg, ami­ért több mint ezer éve küzd a magyar­ság: a szu­ve­re­ni­tást, a jog­egyen­lő­sé­get, a haza, a nem­zet, az ország irán­ti tisz­te­le­tet, sze­re­te­tet, a hagyo­má­nyok­hoz, a magyar nyelv irán­ti hűsé­get, ami min­dig is magyar­rá tet­te a magyart. Ez a küz­de­lem hatá­roz­ta meg a török biro­da­lom, a Habs­bur­gok elle­ni füg­get­len­sé­gi har­ca­in­kat, később a szov­jet meg­szál­lás elle­ni világ­ra szó­ló felkelésünket.

Tör­té­nel­mün­ket a XVIII-XIX. szá­zad­tól kezd­ve külön­bö­ző mód­sze­rek­kel, lefi­ze­tett tör­té­né­szek­kel meg­pró­bál­ták meg­ha­mi­sí­ta­ni, múl­tun­kat átír­ni, ősi, több ezer éves ere­de­tün­ket, kul­tú­rán­kat, hagyo­má­nya­in­kat egé­szen más jel­le­gű, más típu­sú, más karak­te­rű népek múlt­já­val összevegyíteni.

Ezek a tör­té­né­szek – ami máig hat- figyel­men kívül hagy­ták az ősgesz­tá­in­kat, kró­ni­ká­in­kat, óko­ri uta­zók, poli­ti­kus tör­té­né­szek tör­té­ne­ti leírá­sa­it, mind­eze­ket azért, hogy nehogy újra fel­erő­söd­jön a hun-magyar rokon­ság, Atti­la, a közös király való­di míto­sza, netán a szkí­ta ere­det. Az is a trükk­je­ik közé tar­to­zott, amit főként az 1945 utá­ni kom­mu­nis­ta, mar­xis­ta tör­té­né­szek fej­lesz­tet­tek ki írá­sa­ik­ban, köny­ve­ik­ben, hogy a magyar nem­zet, a magyar­ság érzés csak a reform­kor, az 1848 – 49-es for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc ide­jén bon­ta­ko­zott ki és addig nem is volt egy­sé­ges haza, hon­vé­dő harc, a nem­zet, a magyar nyelv irán­ti sze­re­tet, sőt, ami­kor a Kár­pát-meden­cei magyar­sá­got kel­lett meg­vé­de­ni, akkor nem is volt egy­sé­ges aka­rat. Mind­eze­ket a tör­té­nel­mi emlé­ke­zet, a tör­té­nel­mi való­ság, a magyar írás­tu­dók soka­sá­ga szá­zad­ról szá­zad­ra meg­cá­fol­ta, megcáfolja.

Árpád feje­de­lem és a hét vezér szo­bor­cso­port­ja a Hõsök terén álló Ezred­éves (Mil­len­ni­u­mi) emlék­mű közép­ső talap­za­tán. MTI/Bizományosi: Jászai Csaba

Erről azért kell beszél­ni, mert külön­ben nem tud­juk meg­ér­te­ni sem Árpád feje­de­lem és a hét törzs győ­ze­del­mes ütkö­ze­tét Pozsony­nál, 907-ben a Nyu­gat össze­sí­tett had­ere­jé­vel szem­ben. Nem tud­juk meg­ér­te­ni szent kirá­lya­ink (Szent Ist­ván, Szent Lász­ló…) vagy árpád­há­zi kirá­lya­ink (II.András, IV. Béla) a haza védel­mé­ért tett erő­fe­szí­té­se­i­ket, ország­épí­tő mun­ká­ju­kat vagy alkot­má­nyos­sá­gunk meg­te­rem­té­sét az Arany­bul­lá­val. Nem tud­juk meg­ér­te­ni Nagy Lajost vagy a Hunya­di­a­kat – Jánost és Mátyást, majd a török elle­ni vég­vá­ri har­co­kat, nem tud­juk meg­ér­te­ni a Zrí­nyi­e­ket, a had­ve­zért és köl­tőt, a Mik­ló­so­kat, Pétert és Zrí­nyi Ilo­nát, Thö­kö­lyt, avagy Bocs­kayt, Beth­lent, Rákó­czit, Ber­csé­nyit, nem tud­juk meg­ér­te­ni ami­ért har­col­tak, akik­nek útja, szel­le­mi örök­sé­ge a reform­kor után egye­ne­sen Pető­fi­ék­hez, Kos­sut­hék­hoz, Szé­che­nyi­ék­hez, Wes­se­lé­nyi­ek­hez és Bat­thyányék­hoz veze­tett. Sorol­hat­nám tovább nagy elő­de­ink hőstetteit.

Egy­szó­val nem tud­juk meg­ér­te­ni a magyar nem­zet tör­té­nel­mét ezek nél­kül, a múlt való­di tör­té­né­sei nél­kül viszont nem ért­het­jük meg, hogy miért tört ki az 1956-os for­ra­da­lom-és sza­bad­ság­harc. Ezek a küz­del­mek mind-mind össze­füg­ge­nek, mert a nem­ze­ti érzés, a közös­sé­gi érzés, a hét vezér vér­szer­ző­dé­sé­nek foga­dal­ma, az egy­má­sért tett eskük sora évszá­za­dok óta belénk ivó­dott. Magyar­ság­tu­dat nél­kül az elmúlt más­fél ezer évben egyet­len ősünk sem rán­tott vol­na kar­dot, nem feszí­tet­te vol­na meg az íját, nem vett vol­na kezé­be később pisz­tolyt, pus­kát, nem irá­nyí­tot­ta vol­na az ellen­ség­re az ágyú­it… vagy nem fogott vol­na kezé­be pen­nát, hogy meg­fo­gal­maz­za: mennyi­re sze­re­ti a hazá­ját, ezt az orszá­got, Magyar­or­szá­got. Nagy nem­ze­ti köl­tő­ink szá­zad­ról szá­zad­ra erről tesz­nek tanú­sá­got. Mielőtt vissza men­nénk a nagyon-nagyon rég­múlt­ba és iga­zol­nánk mind­ezt, elő­ször Pető­fi Sán­dort, a for­ra­dal­már köl­tőn­ket kell idéz­nem, aki az Élet vagy halál című ver­sé­ben min­dent meg­fo­gal­maz magá­ról, rólunk, amit nem sok­kal a sza­bad­ság­harc buká­sa előtt írt:

…A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Kis­bar­na­ki Far­kas Gyu­la iro­da­lom­tör­té­nész írja, hogy a magyar már nagyon korán rádöb­bent arra, hogy magá­nyos nem­zet, talán a világ leg­ma­gá­nyo­sabb nem­ze­te. Aztán foly­tat­hat­nánk Zrí­nyi Mik­lós­sal, aki azt mond­ja, hogy nincs nép, mely segít­het­ne raj­tunk és nincs hazánk Pan­nó­ni­án kívül. Babits Mihály tovább megy. Fel­te­szi a kér­dést, hogy mi a magyar? Nem az a kér­dés, hogy ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Pető­fi, aki nem is volt tisz­ta magyar – foly­tat­ja Babits – töb­bet mond nekem erre­néz­ve, mint az ant­ro­po­ló­gu­sok min­den kopo­nyái. A magyar­ság tör­té­nel­mi jelen­ség. S ahogy tör­té­nel­mi­leg kifej­lő­dött, nem tes­ti, hanem szel­le­mi jelen­ség. Az átörök­lés, mely foly­to­nos­sá­gát biz­to­sít­ja, nem tes­ti, hanem lel­ki jelen­ség… Egy­szó­val a magyar­ság élő vala­mi és kiter­je­dé­se az idő­ben van.

Hát nem gyö­nyö­rű, ahogy köl­tőnk a magyar­ság­ról vall? Ezt tagad­ják idő­ről idő­re, most a neo­mar­xis­ták, a neo­li­be­rá­li­sok, a koz­mo­po­li­ták, akik tagad­ják a magyar­sá­got, hazud­ják a magyar­sá­gu­kat. Tagad­ják a tizen­öt­mil­lió magyart, tagad­ják a hatá­ron túl élő, erő­szak­kal elsza­kí­tott nem­zet­test­vé­re­in­ket, az össz­ma­gyar nem­ze­tet. Szent­györ­gyi Albert Nobel-díjas tudó­sunk, Tel­ler Ede a hid­ro­gén bom­ba aty­ja, Márai Sán­dor köl­tőnk, Wass Albert, Nyírő József… soha nem tagad­ták meg magyar­sá­gu­kat, vagy szé­kely­sé­gü­ket, mert a magyar nyelv, a kul­tú­ra, Kár­pát-meden­ce össze­zárt, szí­nes, még­is védel­met nyúj­tó táj­vi­lá­ga elvá­laszt­ha­tat­la­nul össze­köt ben­nün­ket. Ami lénye­ges és kije­lent­het­jük: a magyar­ság tör­té­nel­me során – külö­nö­sen most – nem csu­pán egy-egy kül­föl­di poli­ti­kai hata­lom­mal mér­kő­zött, mér­kő­zik, hanem egy ellen­sé­ges hit­tel és élet­for­má­val is. József Atti­la is ezt a szel­le­mi, lel­ki örök­sé­gét vetet­te papír­ra, ami­kor meg­ír­ta gyö­nyö­rű ver­sét a gya­lá­za­tos tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum után, a Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!…
…Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk…
…Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

József Atti­lá­nak ez a ver­se, ha még rész­le­te­i­ben is, de Pető­fi Sán­dor vész­ki­ál­tá­sá­val ér fel, amit már idéz­tem, Élet vagy halál. Nem tudom miért gon­dol­ják az ide­gen fegy­ve­rek­kel hata­lom­ra került egy­ko­ri ura­ink, a kom­mu­nis­ta Ráko­si és Kádár, hogy ezt a József Atti­la ver­set is töröl­ték önké­nye­sen 1948 után a köl­tő össze­gyűj­tött vers­kö­te­té­ből. Ez is a felej­tés, az erő­sza­kos emlé­ke­zet­tör­lés egyik mód­sze­re volt. Csak annyit elfe­lej­tet­tek, hogy a tör­té­ne­lem­ben lehet til­ta­ni, elhall­gat­tat­ni bár­mit is, a tények, tények marad­nak, ami meg­tör­tént azt nem lehet kitö­röl­ni. Csak egy ideig.

József Atti­la (j) köl­tő a for­ra­dal­mi líra világ­vi­szony­lat­ban is kiemel­ke­dő alak­ja beszél­get 1937. év ele­jén Tho­mas Mann-nal (b). MTI Fotó: Reprodukció

Áru­ló­ink, hazán­kat eláru­lók min­dig vol­tak, de mos­tan­ság ez a szen­ve­dély nagyon fel­erő­sö­dött. Moszk­va helyett ott csa­hol­nak jelen­leg Brüsszel­ben, Washing­ton­ban: min­den­hol, itt­hon is, ahol el lehet adni jó pén­zért Magyar­or­szá­got. Érde­mes fel­idéz­ni a rég­múlt­ból azo­kat az ele­in­ket – csak néhá­nyat, hiszen ren­ge­te­gen van­nak – akik­nek szent volt a magyar föld, a magyar haza, akik éle­tü­ket áldoz­ták azért, ami magyar és eszük­be sem jutott labanc­nak áll­ni. Mit jelent tehát magyar­nak len­ni?
Janus Pan­no­ni­us írja:

Eddig Itália földjén termettek csak könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dícsőbb, s általa híres e föld.

Szká­ro­si Hor­vát And­rás Isten­hez fordul:

Vedd el már mirólunk az sok ellenséget,

Vedd ki mi közülünk az sok gyűlölséget,

Milyen isme­rős. A XVI. szá­za­di köl­tőnk akár­csak jelen­leg, hason­ló gon­dok­kal baj­ló­dott. Balas­si Bálint a vég­vá­ri har­cok után egy idő­re elbú­csú­zik szülőföldjétől:

Ó én édes hazám, te jó Magyarország,

Ki kereszténységnek viseled paizsát,

Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát:

Vitézlő oskola! immár isten hozzád!

Stef­ka Ist­ván ünne­pi cik­ké­nek máso­dik része hol­nap reg­gel lesz olvasható.

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu