Magyar tra­dí­ci­ók

Virág­va­sár­nap a palóc leá­nyok egy szal­ma­bá­but menyecs­ke­ru­há­ba öltöz­tet­tek, és éne­kel­ve végig­vit­ték a falun, aztán levet­kőz­tet­ték, majd víz­be dob­ták vagy elégették.

A szo­kás szá­za­dunk első évti­ze­de­i­ben még élt. A szal­ma­bá­but kisze, kiszi, kice­vi­ce, vil­lő, banya stb. név­vel illet­ték, a szo­kást kisze­haj­tás­nak mondták. 

A kisze szláv ere­de­tű szó, a jel­leg­ze­tes böj­ti étel­nek, a sava­nyú­le­ves­nek, a kor­pa­ci­be­ré­nek a neve. 

A kisze­bá­bu magát a böj­töt szim­bo­li­zál­ta, „kihaj­tá­sa” pedig a böjt öröm­te­li kiűzé­sét, ami együtt jár a vissza­té­rő húsos napok köszöntésével:

„Haj kisze, kiszéce,gyöjj be sódar, gömböce!”

A kisze­haj­tás a far­sang­te­me­tés tükör­ké­pe, korai hús­vét ese­tén tél­te­me­tés is, hiszen virág­va­sár­nap lehe­tő leg­ko­ráb­bi idő­pont­ja, már­ci­us idu­sa, még a csil­la­gá­sza­ti tél ide­jé­re esik. 

A szo­kás észa­ki szláv és német pár­hu­za­ma a „halál­ki­hor­dás”.

A halál jel­ké­pi szin­ten, az éves kör­ben min­dig a tél­hez kapcsolódott.

A kisze­bá­bu másik neve, a banya ugyan­csak a telet asszociálja. 

Banya, vagy­is öreg­asszony volt a föld­is­ten­nő téli alak­ja, aki tavasszal újí­tot­ta meg önma­gát, nyer­te vissza ifjú­sá­gát és szüzességét. 

Az antik mito­ló­gi­á­ban az isten­nők az élet for­rá­sá­ban vett für­dő­vel újul­tak meg, mesé­ink­ben a hős segí­tő­tár­sa adja vissza a tün­dér­hős­nő télen elvesz­tett szépségét.

For­rás: facebook