Lényeg­re törő egyszerűsítés

Múlt héten több leve­let vál­tot­tam a Pan­non­hal­mán élő, de Gyer­gyót, Csí­kot soha meg nem taga­dó, az ott­hon és az itt­hon ket­tős­sé­gé­ben élő és alko­tó fes­tő­mű­vésszel, Gaál And­rás­sal. Az így fel­tett kér­dé­sek­ből és a kapott vála­szok­ból kere­ke­dett ki az aláb­bi – rend­ha­gyó – szü­le­tés­na­pi beszélgetés.

Nyolc­van­öt élet­év. Ebből kerek negy­ven esz­ten­dőt rajz­ta­nár­ként dol­go­zott, 62 éve pedig folya­ma­to­san, töret­le­nül alko­tó művész­ként tevé­keny­ke­dik. Köz­ben a csík­sze­re­dai, tágabb érte­lem­ben a Har­gi­ta megyei művé­sze­ti élet egyik ková­sza volt, s része­se volt Szé­kely­föld talán leg­szebb kép­ző­mű­vé­sze­ti kez­de­mé­nye­zé­sé­nek, a szár­he­gyi tábor­nak. Hogyan tekint vissza erre az idő­szak­ra: hosszú volt vagy rövid?

– Iga­za van, ez volt való­ban az éle­tem, s mint min­den élet – most vissza­gon­dol­va –, nagyon rövid­nek tűnik. Per­sze vol­tak jó és rossz dol­gok, ezek nem egy­for­mán szá­mí­ta­nak. A leg­rosszabb a mene­kü­lé­sünk volt a hábo­rú alatt, emi­att let­tem évvesz­tes az isko­lá­ban. A jó akkor kez­dő­dött az éle­tem­ben, ami­kor művé­sze­ti isko­lá­ba kerül­tem, Maros­vá­sár­hely­re, min­den elő­ze­tes fel­ké­szí­tés nélkül.

– Mi szol­gál­tat­ta a leg­na­gyobb elég­té­telt a taná­ri pályán, az alko­tó­mun­ká­ban és a művé­sze­ti élet szer­ve­zői tevékenységben?

– Kez­dő tanár korom­ban, 1959-től műsza­ki raj­zot, ábrá­zo­ló geo­met­ri­át és pers­pek­tí­vát taní­tot­tam a gim­ná­zi­um­ban. A minő­sé­gi vál­tás akkor kez­dő­dött, ami­kor 1972-ben meg­ala­kult a művé­sze­ti álta­lá­nos, később a közép­is­ko­la is. Ezt a mun­kát nagyon ked­vel­tem, mert tehet­sé­ges, művé­sze­tet sze­re­tő gyer­me­kek­kel öröm volt fog­lal­koz­ni. Jó han­gu­lat volt az isko­lá­ban, sze­ret­tek a tanít­vá­nya­im. Bol­dog vol­tam, hogy sok diá­kom tanult tovább a művé­sze­ti pályán, belő­lük aztán kiál­lí­tó művé­szek vagy éppen tanár­tár­sa­im let­tek.
Taná­ri tény­ke­dé­sem nem ment az alko­tói tevé­keny­ség rová­sá­ra. 1962-től sze­re­pel­tem tar­to­má­nyi, később megyei és orszá­gos kiál­lí­tá­so­kon. Alko­tó­tá­bo­rok­ba kezd­tem jár­ni – 35 tábor tag­ja vagyok –, ezek egy­faj­ta meg­mé­ret­te­té­sül szol­gál­tak, itt sem val­lot­tam szé­gyent. Orszá­gos és nem­zet­kö­zi díja­im van­nak.
Szer­ve­zői tevé­keny­sé­ge­met való­sá­gos kül­de­tés­nek érez­tem, ennek koro­ná­ja a Szár­he­gyi Művész­te­lep lett, mely ma is műkö­dő létesítmény.

– Úgy tart­ják szá­mon, pálya­tár­sai is úgy emle­ge­tik, mint aki kita­pos­ta szá­mos művész Csík­sze­re­dá­ba veze­tő útját… Mi kész­tet­te arra, hogy az egy évvel fia­ta­labb Sövér Elek­nek, az öt évvel ifjabb Már­ton Árpád­nak sugall­ja, hogy válasszák ezt a kis­vá­rost? Akko­ri­ban a város, álta­lá­ban Csík még nem volt raj­ta a művé­sze­tek tér­ké­pén, noha Nagy Imre időn­ként itt élt és alko­tott zsö­gö­di magányában…

– Négy év csík­sze­re­dai magá­nyos rajz­ta­nár­ko­dás után sze­ret­tem vol­na Szász­ré­gen­be átmen­ni, ott meg­üre­se­dett egy rajz­ta­ná­ri állás a művé­sze­ti isko­lá­ban. A főtan­fel­ügye­lő nem hagy­ta jóvá kéré­se­met. Ekkor talál­koz­tam egy maros­vá­sár­he­lyi kiál­lí­tá­son Már­ton Árpád­dal, aki rész­ben föl­dim is. Biz­tat­tam, hogy jöj­jön Csík­sze­re­dá­ba, van üres állás, és én sem len­nék annyi­ra egye­dül. Így let­tünk nem­csak tanár­tár­sak, hanem jó bará­tok is. Sövér Elek Alfa­lu­ból az akko­ri pio­nír­ház­hoz került, majd a meg­ala­kult művé­sze­ti isko­lá­ban kapott ő is katedrát.

– Hogyan fogad­ták itt akko­ri­ban a művész­em­bert? Kér­dem már csak azért is, mert Nagy Imrét is amo­lyan cso­da­bo­gár­nak tar­tot­ták a faluban…

– Ele­in­te csak rajz­ta­nár­ként ismer­tek a város­ban, de már 1964-ben első akva­rell­je­im­ből ren­dez­tem kiál­lí­tást a régi múze­um­ban, Hunya­di Lász­ló szob­rász bará­tom­mal közö­sen. Nagy vissz­hang­ja volt ennek a meg­mu­tat­ko­zás­nak, sok mun­kám talált itt gaz­dá­ra. Nem­so­ká­ra érke­zett Már­ton Árpád is, ő már kiál­lí­tás­sal kezd­te a bemu­tat­ko­zást. Művé­sze­ket nem­igen ismer­tek Csík­sze­re­dá­ban, mert Nagy Imre csak nyá­ron tar­tóz­ko­dott Zsö­gö­dön, a tele­ket Kolozs­vá­ron töltötte.

– Szé­kely fes­tő­is­ko­lá­ról ír több művé­ben is Ban­ner Zol­tán, mond­ván, hogy Nagy Ist­ván és Már­ton Ferenc, no meg az Önök kor­osz­tá­lya, s az Önök után követ­ke­ző sokak között Nagy Imre képez­te a hidat. Nagy­bá­nyai érte­lem­ben nem beszél­he­tünk fes­tő­is­ko­lá­ról, még­is mi adja ennek a Ban­ner által vázolt ívnek a foly­to­nos­sá­got, mi szer­ve­zi iskolává?

– Az 1960-as évek ele­jé­től igen moz­gal­mas kép­ző­mű­vé­sze­ti élet kez­dő­dött Csík­sze­re­dá­ban. Meg­ren­dez­tük Szer­vá­ti­usz Jenő, Mat­tis Teutsch János, Gy. Sza­bó Béla, Mátyás József és sok más neves kép­ző­mű­vész kiál­lí­tá­sát. Ezek­nek az ese­mé­nyek­nek nagy híre ment Erdély-szer­te. Sze­rin­tem ennek is köszön­he­tő, hogy az 1968-as megyé­sí­tés­kor szin­te egész évfo­lyam tele­pe­dett le váro­sunk­ban. Már­ton Árpád – és én is – befo­gad­tunk a műter­münk­be egy-egy „jöve­vény” kép­ző­mű­vészt. Ugyan­ab­ban az évben meg­ala­kult az Orszá­gos Kép­ző­mű­vé­sze­ti Szö­vet­ség megyei fiók­ja – ennek 20 évig elnö­ke vol­tam –, ez kre­a­tív közös­ség volt.
Válo­ga­tott, minő­sé­gi csa­pat verő­dött össze fes­tők­ből, gra­fi­ku­sok­ból, kera­mi­ku­sok­ból, tex­til­mű­vész­ből, de ez nem tuda­tos tömö­rü­lés volt bizo­nyos cél­lal vagy ter­vek­kel. Össze­ko­vá­csolt ben­nün­ket Kolozs­vár, a közös alma mater, ahol nagy­sze­rű művé­szek­től tanul­tuk meg a mes­ter­ség alap­ve­tő fogá­sa­it. De Csík­sze­re­dá­ban talál­ta meg min­den­ki a saját ere­de­ti hang­ját. Tehát ez való­ban nem egy nagy­bá­nyai érte­lem­ben vett művész­te­lep lett, hanem egy ösz­tö­nös közös­ség, prog­resszív haj­lam­mal kitel­je­sed­ve. Egy­for­mán hatott ránk a kör­nye­zet, a nép­élet, ezt is min­den­ki más­ként élte meg.

– Bár nagy hatá­sú ala­kos kom­po­zí­ci­ó­kat, remek­be sza­bott port­ré­kat is fes­tett, művé­sze­té­nek meg­ha­tá­ro­zó­ja a táj, külön­bö­ző tech­ni­kák­kal készült képe­in mind­un­ta­lan vissza­kö­szön a dit­rói, gyer­gyói, no meg a csí­ki táj, annak szín­pom­pás tagolt­sá­ga. Mi fog­ta meg a táj­ban, miért kíván­ko­zik ecsetre?

– Egész­sé­ges ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­ben nőt­tem fel Gyer­gyó­dit­ró­ban, nekem ez volt a ter­mé­sze­tes. Annyi­ra sze­ret­tem az erdőt-mezőt, hogy mikor az álta­lá­nos isko­la utol­só évé­ben, az osz­tály­fő­nö­künk kikér­de­zett mind­annyi­un­kat a pálya­vá­lasz­tá­si ter­ve­ink­ről, én meg­győ­ző­dés­sel mond­tam, hogy erdész leszek. „Fiacs­kám, te nem erdész, hanem fes­tő leszel és művé­sze­ti isko­lá­ba mész!” Ez a kinyi­lat­koz­ta­tás dön­töt­te el továb­bi sor­so­mat.
Miu­tán jó pár évet töl­töt­tem el Maros­vá­sár­he­lyen és Kolozs­vá­ron, onnan haza­tér­ve ismét a saját köze­gem­ben érez­tem magam. A gyer­gyói és a csí­ki táj, hason­ló jel­le­gük foly­tán, ösz­tön­ző­en hatott rám. Ha már erdész nem lehet­tem, hát meg­fes­tem azt!
Az első sze­re­dai évem­ben meg­lá­to­ga­tott zsö­gö­di albér­le­tem­ben Nagy Imre és Hans Loew, egy jó nevű kolozs­vá­ri műkri­ti­kus. Meg­néz­ték dol­ga­i­mat, Imre bácsi csak annyit mon­dott, „csi­náld csak ezt így tovább, de főleg sokat, sokat raj­zolj” – ez volt a vessző­pa­ri­pá­ja. „Itt van lehe­tő­sé­ged, cso­dás a táj, hasz­náld ki” – tol­dot­ta még meg.
Hans Loew ezt azzal egé­szí­tet­te ki, hogy pró­bál­jam ezt a cso­dás tájat egy kicsit más­kép­pen lát­tat­ni, mint ahogy azt az elő­dök tet­ték.
Taní­tás után való­ban sokat csa­va­rog­tam gya­log, később már motor­bi­cik­li­vel. Újabb és újabb élmé­nyek­kel gaz­da­god­tam, rádöb­ben­tem, mennyi­re mások a szí­nek a Csí­ki-meden­cé­ben a for­dí­tott szín­pers­pek­tí­va miatt. Kar­nyúj­tás­nyi közel­ség­be kerül­tek a hegyek, ez nagy izga­lom­mal töl­tött el. Így hát öröm­mel és sokat raj­zol­tam, akva­rel­lez­tem a sza­bad­ban, sok­szor gye­rek­se­reg vett körül, ez egy­ál­ta­lán nem zavart.
Ekko­ri mun­ká­im­ból ren­dez­tem első csík­sze­re­dai kiál­lí­tá­so­mat.
A való­ság­hű ábrá­zo­lás egy idő után már nem elé­gí­tett ki, a lát­ványt meg­pró­bál­tam egy­ön­te­tű szín­fol­tok­ká és mér­ta­ni­as síkok­ká egy­sze­rű­sí­te­ni. Ez nagyon izgal­mas táj­áb­rá­zo­lá­si peri­ó­du­som volt. Ehhez tár­sult később a tek­to­ni­kai jelen­sé­gek beeme­lé­se a kép­be, ami gaz­da­gab­bá tet­te az ábrá­zo­lás­mó­dot. Mind­ezt több tech­ni­ká­ban is kipró­bál­tam, mivel min­dig kísér­le­te­ző alkat vol­tam. Ez a lényeg­re­tö­rő egy­sze­rű­sí­tés jut­ta­tott el a föld­par­cel­lák, szí­nes csí­kok for­má­já­ban tör­té­nő ábrá­zo­lá­sá­ig. Ilyen vál­to­za­tos, külö­nös alak­za­to­kat imi­tá­ló par­cel­lá­kat, mint Gyer­gyó­ban és Csík­ban, sehol nem lát­tam, nyil­ván a domb­ol­da­lak ter­mő­föld­dé ala­kí­tá­sa foly­tán kelet­kez­tek. Érde­kes módon nap­ja­ink sok fotó­mű­vé­sze is fel­fe­dez­te magá­nak ezt a témát.
Én még álma­im­ban is eze­ket látom!

– Hogyan hatott Önre az Alföld?

– Az Alföld­del való első talál­ko­zá­som a kilenc­ve­nes évek ele­jén volt, meg­hív­tak a Hor­to­bágy­ra, művész­te­lep­re. Az első benyo­más: nyo­masz­tó volt. Hóban és köd­ben ismer­ked­tem a kör­nye­zet­tel, de ide­gen volt nekem. Több­szö­ri ott­lét kel­lett ahhoz, hogy ész­re­ve­gyem és érté­kel­jem a táj szép­sé­gét, külön­le­ges­sé­ge miatt: az ala­csony hori­zont felett az ég domi­nál, ez pedig ezer­ar­cú, az idő­já­rás­tól füg­gő­en.
Jelen­le­gi lak­he­lyem az Alpok­al­ja – Kis­al­föld, a Bakony-hegy­ség tövé­ben, két oldal­ról erdő vesz körül. Egy­ál­ta­lán nem ide­gen táj, de meg­te­rem a barack és a füge is. De ebben a kör­nye­zet­ben is leg­szí­ve­seb­ben a gyer­gyói és csí­ki par­cel­lá­kat fes­tem, ez van a zsigereimben!

– Egy letű­nő kor­szak kró­ni­ká­sai az Önök nem­ze­dé­ke: meg­ér­ték és meg­él­ték a több évszá­za­dos parasz­ti élet­for­ma hir­te­len lebon­tá­sát a hábo­rú utá­ni idő­szak­ban, Far­kas Árpád sza­va­it para­fra­zál­va: a ló helyét a trak­tor vet­te át, a közt is szol­gá­ló magán­tu­laj­don helyét a sen­ki­é­vé zül­lesz­tett közös vet­te át, ezzel együtt meg­szűnt egy érték­rend, helyét vala­mi más vet­te át. Ez a fáj­dal­mas átala­ku­lás hogyan jele­nik meg az Ön művészetében?

– Mivel Édes­apám köz­tiszt­vi­se­lő volt – vas­úti rak­tár­nok –, mi nem éltük a való­di parasz­ti élet min­den­nap­ja­it. Volt ugyan vala­mennyi föl­dünk, ezt apai nagy­apám művel­te, én vásár­he­lyi és kolozs­vá­ri vaká­ci­ó­im alatt segí­tet­tem neki a mezőn. Elég ter­hes fel­adat volt, főleg a reg­ge­li korán kelés. De tőle tanul­tam meg sok for­té­lyát a ker­ti-mezei mun­ká­nak. Fes­té­sze­tem­ben viszont ez soha nem volt ihlet­adó elem.

– Ennek fényé­ben hogyan hatá­roz­ná meg művé­szi hitvallását?

– Sze­re­tem és szen­ve­déllyel járom a ter­mé­sze­tet, képe­im több­sé­gén ezek az élmé­nyek jelen­nek meg, leg­több­ször nem fizi­kai való­sá­guk­ban, hanem egy-egy táj han­gu­la­ti ele­mei vil­lan­nak meg. Az ég és a föld feszí­tett ívei között ját­szom a rit­mu­sok és har­mó­ni­ák ben­nem vissz­hang­zó rez­ze­né­se­i­vel. Sze­re­tem az embert, az arcok baráz­dá­it, a sze­mek­ből sugár­zó emlé­ke­ket, miköz­ben port­rét fes­tek. Sze­re­tem szü­lő­föl­de­met, ben­nem él min­den illa­tá­val, szí­ne­i­vel, íze­i­vel, itt töl­te­ke­zem iga­zán. Fia­tal­ko­rom óta élt ben­nem ugyan­ak­kor a vágy arra, hogy alko­tó­mun­kám­nak minél nagyobb tere legyen. Bol­dog ember­nek érzem magam, mert azt csi­nál­hat­tam, amit nagyon sze­re­tek. Ebben segí­tett a csa­lá­dom, első­sor­ban a fele­sé­gem, aki­től biz­ta­tást és segít­sé­get kap­tam, a gyer­me­ke­im, akik tisz­te­lik és becsü­lik munkásságomat.

– Nagyon sok raj­zát lát­tam. Könnyen raj­zol? S a raj­zo­kat önál­ló alko­tás­nak, vagy csak tanul­mány­nak tekin­ti nagyobb léleg­ze­tű munkáihoz?

– Már Nagy Imre fel­hív­ta a figyel­me­met a raj­zo­lás fon­tos­sá­gá­ra, így papír és ceru­za min­dig volt nálam, a map­pám­ban, zse­be­im­ben, később az autó kesz­tyű­tar­tó­já­ban is. Unal­mas taná­ri gyű­lé­se­ken leraj­zol­tam a kol­lé­gá­i­mat, vagy uta­zás­kor egy-egy par­ko­ló­ban fel­vá­zol­tam érde­kes táj­ele­me­ket. A Duna TV első éve­i­ben, addig nem látott, de hír­ből ismert művé­sze­ket, tudó­so­kat, egy­há­zi sze­mé­lye­ket szó­lal­tat­tak meg, ren­ge­teg raj­zom így szü­le­tett. Mert hol talál­koz­hat­tam vol­na én Luci­a­no Pava­rot­ti­val, Gulyás Balázs stock­hol­mi agy­ku­ta­tó­val, Teréz anyá­val, vagy éppen Tel­ler Edé­vel? Ezek a port­ré­raj­zok, sok más­sal együtt, meg­je­len­tek a 70. szü­le­tés­na­pom­ra, magán­ki­adás­ban nap­vi­lá­got látott Gaál And­rás 70 raj­za című kis kötet­ben.
Raj­za­im élték a maguk külön vilá­gu­kat, nem szol­gál­tak tanul­mány­ként, nem lett belő­lük festmény.

– Szár­hegy emlé­ke­ze­tes és tanul­sá­gos idő­sza­ka éle­té­nek, nem­ze­dé­ke éle­té­nek. Álla­mi mece­na­tú­ra segít­sé­gé­vel, a ható­sá­gok sze­met hunyó viszo­nyu­lá­sá­val érté­ket terem­tet­tek. Akko­ri­ban még álla­mi meg­ren­de­lé­se­ket is kap­tak oly­kor a művé­szek. Hogy lehet tábort szer­vez­ni – ugye több tábor­nak is lét­re­ho­zó­ja, lel­ke volt hosszas mun­kás­sá­ga során –, ma tábort működ­tet­ni, a magán mece­na­tú­ra át tudta‑e ven­ni az álla­mi helyét? S hogyan lehet ma műal­ko­tá­so­kat értékesíteni?

– Gyer­gyó­szár­hegy – egy külön tör­té­ne­lem, har­ma­dik gyer­me­kem­nek tekin­tem. A leg­na­gyobb szel­le­mi elnyo­más éve­i­ben szü­le­tett, még­hoz­zá egy­há­zi támo­ga­tás­sal. Mert mit ért három ember határ­ta­lan lel­ke­se­dé­se és fan­tá­zi­á­ja néhai Már­ton Áron püs­pök támo­ga­tá­sa nél­kül. Ma, vissza­gon­dol­va szin­te hihe­tet­len, hogy 1974-ben egy kolos­tor­ban – igaz, hogy romos volt – meg­szü­le­tik egy kul­tu­rá­lis intéz­mény, még­hoz­zá álla­mi támo­ga­tás­sal. Kisebb-nagyobb vál­to­zá­sok­kal, főleg ami a támo­ga­tást ille­ti, ma is műkö­dik ez az intéz­mény. Emel­lett volt egy pár alko­tó­tá­bor-kez­de­mény, szé­kely fal­vak­ban, helyi erők­ből finan­szí­roz­va. Álla­mi vásár­lá­sok is vol­tak szép szám­ban, intéz­mé­nyek és múze­u­mok szá­má­ra. Azt viszont nem tud­ni, az akko­ri intéz­mé­nyek­ből hova kerül­tek ezek a mun­kák…
Az álla­mi támo­ga­tás meg­szűn­té­vel, a kilenc­ve­nes évek­től meg­je­len­tek a magán­kez­de­mé­nye­zé­sű és ‑fenn­tar­tá­sú alko­tó­tá­bo­rok. Ezek mind dicsé­re­tes tet­tek, ha a működ­te­tő való­ban sze­re­ti a kép­ző­mű­vé­sze­tet, nem kizá­ró­la­go­san a pénz­szer­zés, hanem az ügy­sze­re­tet és az érték­meg­őr­zés vezér­li, ahogy ez tör­té­nik nap­ja­ink­ban a Gyi­me­sek­ben Boros­pa­ta­kon vagy Bál­vá­nyo­son. Fal­va­kon tovább­ra is működ­nek alko­tó­tá­bo­rok, kis lét­szám­mal, az önkor­mány­zat vagy ala­pít­vá­nyi fenn­tar­tás­sal, azt nem tudom, hogy a mun­kák innen hova kerülnek…

– Gyer­gyó­szár­hegy jelen­tős kép­ző­mű­vé­sze­ti gyűj­te­ményt hozott lét­re. Hogyan lehet­ne, kel­le­ne azt őriz­ni, hasz­no­sí­ta­ni? Hol kel­le­ne elhelyezni?

– Gyer­gyó­szár­hegy sport­lé­te­sít­ményt tudott épí­te­ni a falu­nak. Ugyan­így meg­te­het­né, per­sze megyei segít­ség­gel, egy olyan épü­let fel­épí­té­sét, ahol vol­na kiál­lí­tó­te­rem a gyűj­te­mény lát­ta­tá­sá­ra, rak­tá­rá­ban pedig táro­lá­si lehe­tő­ség az éppen ki nem állí­tott mun­kák szá­má­ra. Tud­tom­mal, erről vala­mi­kor volt szó, a Sco­la ven­dég­ház udva­ra helyszínnel.

– S ehhez kap­cso­ló­dik a kér­dés máso­dik fele: Nagy Imre még élté­ben meg­kap­ta a lehe­tő­sé­get, hogy élet­mű­vét egy­sé­gé­ben meg­őriz­ve szak­sze­rű­en tárol­has­sák és bemu­tat­has­sák. Utá­na talán még a Kosz­tán­di házas­pár­nak ada­tott meg – magán­me­ce­na­tú­ra révén –, hogy már éltük­ben állan­dó kiál­lí­tá­son mutat­has­sák meg művé­sze­tü­ket. Alfa­lu is – kicsi­ben – ugyan­ezt teszi művé­szei hagya­té­ká­val. Hol tud­ná, sze­ret­né tud­ni biz­ton­ság­ban teszem azt 30 esz­ten­dő múl­va az ön szá­má­ra ked­ves képeit?

– Ami az én mun­ká­i­mat ille­ti, gon­dol­tam arra, hogy bőví­tem a 2004 óta a dit­rói Idő­sek Klub­já­ban levő Állan­dó Kiál­lí­tás anya­gát. A Csí­ki Szé­kely Múze­um is ide­á­lis hely len­ne, ha tud­ná­nak biz­to­sí­ta­ni egy kisebb ter­met egy válo­ga­tott anyagnak.

– Van, amit más­ként ten­ne, ha újrakezdhetné?

– Nagyon rövi­den tudok erre vála­szol­ni: NEM. Nem bán­tam meg a befek­te­tett mun­kát, örö­möm telt ben­ne. Nekem a műte­rem nem mun­ka­hely volt, hanem vágya­im meg­élé­se. Szor­gal­mas ember­nek tar­tom magam.
A szer­ve­zés­sel töl­tött idő­nek is meg­volt a hoza­dé­ka, mert a soro­za­tos kiál­lí­tá­sok­kal kine­vel­tünk egy művé­szet­ked­ve­lő és ‑támo­ga­tó közön­sé­get.
Ugyan­ak­kor büsz­ke vagyok volt tanít­vá­nya­im­ra is, közü­lük sok­kal tar­tom a kap­cso­la­tot, köve­tem pálya­fu­tá­su­kat, örü­lök a sike­re­ik­nek. Kell ennél több?

– Ön sze­rint mi a leg­főbb tanul­sá­ga gaz­dag és ered­mé­nyes pálya­fu­tá­sá­nak, mi az, amit pél­da­ként ajánl a fia­tal művész­nem­ze­dék számára?

– Sze­ren­csé­re egy fogé­kony fia­tal nem­ze­dék nőtt fel a sze­münk lát­tán. Nem aka­rok taní­tó bácsi len­ni, de el kell mon­da­nom, hogy figyel­je­nek a világ­ra, azon­ban nem kell min­den­áron behó­dol­ni diva­tos irány­za­tok­nak, néme­lyi­kük zsák­ut­cá­ba vezet. Enge­del­mes­ked­je­nek a bel­ső tűz paran­csá­nak, ez biz­tos haj­tó­erő. De ehhez nagyon sokat kell dol­goz­ni és főleg őszin­té­nek len­ni, akkor lesz hite­les, amit csi­nál­nak. Ha tehe­tik, jár­ja­nak múze­u­mok­ba, bel- és kül­föl­dön egy­aránt, én is ezt tet­tem egy­ko­ron, Párizs­tól Indi­á­ig, hasz­nos dolog rácso­dál­koz­ni elő­de­ink ter­mé­sé­re.
Hiszek abban, hogy a szno­biz­mus helyett a köz­íz­lés fog­ja ráerő­sza­kol­ni a kép­ző­mű­vé­szet­re, hogy esz­té­ti­ka­i­lag és érzel­mi­leg is remek­mű­vek szülessenek.

Sarány Ist­ván

For­rás: har​gi​ta​ne​pe​.ro