Hírek Morzsák Lényegre törő egyszerűsítés

Lényegre törő egyszerűsítés

Múlt héten több levelet váltottam a Pannonhalmán élő, de Gyergyót, Csíkot soha meg nem tagadó, az otthon és az itthon kettősségében élő és alkotó festőművésszel, Gaál Andrással. Az így feltett kérdésekből és a kapott válaszokból kerekedett ki az alábbi – rendhagyó – születésnapi beszélgetés.

Nyolcvanöt életév. Ebből kerek negyven esztendőt rajztanárként dolgozott, 62 éve pedig folyamatosan, töretlenül alkotó művészként tevékenykedik. Közben a csíkszeredai, tágabb értelemben a Hargita megyei művészeti élet egyik kovásza volt, s részese volt Székelyföld talán legszebb képzőművészeti kezdeményezésének, a szárhegyi tábornak. Hogyan tekint vissza erre az időszakra: hosszú volt vagy rövid?

– Igaza van, ez volt valóban az életem, s mint minden élet – most visszagondolva –, nagyon rövidnek tűnik. Persze voltak jó és rossz dolgok, ezek nem egyformán számítanak. A legrosszabb a menekülésünk volt a háború alatt, emiatt lettem évvesztes az iskolában. A jó akkor kezdődött az életemben, amikor művészeti iskolába kerültem, Marosvásárhelyre, minden előzetes felkészítés nélkül.

Vihar előtt

– Mi szolgáltatta a legnagyobb elégtételt a tanári pályán, az alkotómunkában és a művészeti élet szervezői tevékenységben?

– Kezdő tanár koromban, 1959-től műszaki rajzot, ábrázoló geometriát és perspektívát tanítottam a gimnáziumban. A minőségi váltás akkor kezdődött, amikor 1972-ben megalakult a művészeti általános, később a középiskola is. Ezt a munkát nagyon kedveltem, mert tehetséges, művészetet szerető gyermekekkel öröm volt foglalkozni. Jó hangulat volt az iskolában, szerettek a tanítványaim. Boldog voltam, hogy sok diákom tanult tovább a művészeti pályán, belőlük aztán kiállító művészek vagy éppen tanártársaim lettek.
Tanári ténykedésem nem ment az alkotói tevékenység rovására. 1962-től szerepeltem tartományi, később megyei és országos kiállításokon. Alkotótáborokba kezdtem járni – 35 tábor tagja vagyok –, ezek egyfajta megmérettetésül szolgáltak, itt sem vallottam szégyent. Országos és nemzetközi díjaim vannak.
Szervezői tevékenységemet valóságos küldetésnek éreztem, ennek koronája a Szárhegyi Művésztelep lett, mely ma is működő létesítmény.

Őszi vetés

– Úgy tartják számon, pályatársai is úgy emlegetik, mint aki kitaposta számos művész Csíkszeredába vezető útját… Mi késztette arra, hogy az egy évvel fiatalabb Sövér Eleknek, az öt évvel ifjabb Márton Árpádnak sugallja, hogy válasszák ezt a kisvárost? Akkoriban a város, általában Csík még nem volt rajta a művészetek térképén, noha Nagy Imre időnként itt élt és alkotott zsögödi magányában…

– Négy év csíkszeredai magányos rajztanárkodás után szerettem volna Szászrégenbe átmenni, ott megüresedett egy rajztanári állás a művészeti iskolában. A főtanfelügyelő nem hagyta jóvá kérésemet. Ekkor találkoztam egy marosvásárhelyi kiállításon Márton Árpáddal, aki részben földim is. Biztattam, hogy jöjjön Csíkszeredába, van üres állás, és én sem lennék annyira egyedül. Így lettünk nemcsak tanártársak, hanem jó barátok is. Sövér Elek Alfaluból az akkori pionírházhoz került, majd a megalakult művészeti iskolában kapott ő is katedrát.

– Hogyan fogadták itt akkoriban a művészembert? Kérdem már csak azért is, mert Nagy Imrét is amolyan csodabogárnak tartották a faluban…

– Eleinte csak rajztanárként ismertek a városban, de már 1964-ben első akvarelljeimből rendeztem kiállítást a régi múzeumban, Hunyadi László szobrász barátommal közösen. Nagy visszhangja volt ennek a megmutatkozásnak, sok munkám talált itt gazdára. Nemsokára érkezett Márton Árpád is, ő már kiállítással kezdte a bemutatkozást. Művészeket nemigen ismertek Csíkszeredában, mert Nagy Imre csak nyáron tartózkodott Zsögödön, a teleket Kolozsváron töltötte.

– Székely festőiskoláról ír több művében is Banner Zoltán, mondván, hogy Nagy István és Márton Ferenc, no meg az Önök korosztálya, s az Önök után következő sokak között Nagy Imre képezte a hidat. Nagybányai értelemben nem beszélhetünk festőiskoláról, mégis mi adja ennek a Banner által vázolt ívnek a folytonosságot, mi szervezi iskolává?

– Az 1960-as évek elejétől igen mozgalmas képzőművészeti élet kezdődött Csíkszeredában. Megrendeztük Szervátiusz Jenő, Mattis Teutsch János, Gy. Szabó Béla, Mátyás József és sok más neves képzőművész kiállítását. Ezeknek az eseményeknek nagy híre ment Erdély-szerte. Szerintem ennek is köszönhető, hogy az 1968-as megyésítéskor szinte egész évfolyam telepedett le városunkban. Márton Árpád – és én is – befogadtunk a műtermünkbe egy-egy „jövevény” képzőművészt. Ugyanabban az évben megalakult az Országos Képzőművészeti Szövetség megyei fiókja – ennek 20 évig elnöke voltam –, ez kreatív közösség volt.
Válogatott, minőségi csapat verődött össze festőkből, grafikusokból, keramikusokból, textilművészből, de ez nem tudatos tömörülés volt bizonyos céllal vagy tervekkel. Összekovácsolt bennünket Kolozsvár, a közös alma mater, ahol nagyszerű művészektől tanultuk meg a mesterség alapvető fogásait. De Csíkszeredában találta meg mindenki a saját eredeti hangját. Tehát ez valóban nem egy nagybányai értelemben vett művésztelep lett, hanem egy ösztönös közösség, progresszív hajlammal kiteljesedve. Egyformán hatott ránk a környezet, a népélet, ezt is mindenki másként élte meg.

– Bár nagy hatású alakos kompozíciókat, remekbe szabott portrékat is festett, művészetének meghatározója a táj, különböző technikákkal készült képein minduntalan visszaköszön a ditrói, gyergyói, no meg a csíki táj, annak színpompás tagoltsága. Mi fogta meg a tájban, miért kívánkozik ecsetre?

Tavaszodik

– Egészséges természeti környezetben nőttem fel Gyergyóditróban, nekem ez volt a természetes. Annyira szerettem az erdőt-mezőt, hogy mikor az általános iskola utolsó évében, az osztályfőnökünk kikérdezett mindannyiunkat a pályaválasztási terveinkről, én meggyőződéssel mondtam, hogy erdész leszek. „Fiacskám, te nem erdész, hanem festő leszel és művészeti iskolába mész!” Ez a kinyilatkoztatás döntötte el további sorsomat.
Miután jó pár évet töltöttem el Marosvásárhelyen és Kolozsváron, onnan hazatérve ismét a saját közegemben éreztem magam. A gyergyói és a csíki táj, hasonló jellegük folytán, ösztönzően hatott rám. Ha már erdész nem lehettem, hát megfestem azt!
Az első szeredai évemben meglátogatott zsögödi albérletemben Nagy Imre és Hans Loew, egy jó nevű kolozsvári műkritikus. Megnézték dolgaimat, Imre bácsi csak annyit mondott, „csináld csak ezt így tovább, de főleg sokat, sokat rajzolj” – ez volt a vesszőparipája. „Itt van lehetőséged, csodás a táj, használd ki” – toldotta még meg.
Hans Loew ezt azzal egészítette ki, hogy próbáljam ezt a csodás tájat egy kicsit másképpen láttatni, mint ahogy azt az elődök tették.
Tanítás után valóban sokat csavarogtam gyalog, később már motorbiciklivel. Újabb és újabb élményekkel gazdagodtam, rádöbbentem, mennyire mások a színek a Csíki-medencében a fordított színperspektíva miatt. Karnyújtásnyi közelségbe kerültek a hegyek, ez nagy izgalommal töltött el. Így hát örömmel és sokat rajzoltam, akvarelleztem a szabadban, sokszor gyereksereg vett körül, ez egyáltalán nem zavart.
Ekkori munkáimból rendeztem első csíkszeredai kiállításomat.
A valósághű ábrázolás egy idő után már nem elégített ki, a látványt megpróbáltam egyöntetű színfoltokká és mértanias síkokká egyszerűsíteni. Ez nagyon izgalmas tájábrázolási periódusom volt. Ehhez társult később a tektonikai jelenségek beemelése a képbe, ami gazdagabbá tette az ábrázolásmódot. Mindezt több technikában is kipróbáltam, mivel mindig kísérletező alkat voltam. Ez a lényegretörő egyszerűsítés juttatott el a földparcellák, színes csíkok formájában történő ábrázolásáig. Ilyen változatos, különös alakzatokat imitáló parcellákat, mint Gyergyóban és Csíkban, sehol nem láttam, nyilván a domboldalak termőfölddé alakítása folytán keletkeztek. Érdekes módon napjaink sok fotóművésze is felfedezte magának ezt a témát.
Én még álmaimban is ezeket látom!

– Hogyan hatott Önre az Alföld?

– Az Alfölddel való első találkozásom a kilencvenes évek elején volt, meghívtak a Hortobágyra, művésztelepre. Az első benyomás: nyomasztó volt. Hóban és ködben ismerkedtem a környezettel, de idegen volt nekem. Többszöri ottlét kellett ahhoz, hogy észrevegyem és értékeljem a táj szépségét, különlegessége miatt: az alacsony horizont felett az ég dominál, ez pedig ezerarcú, az időjárástól függően.
Jelenlegi lakhelyem az Alpokalja–Kisalföld, a Bakony-hegység tövében, két oldalról erdő vesz körül. Egyáltalán nem idegen táj, de megterem a barack és a füge is. De ebben a környezetben is legszívesebben a gyergyói és csíki parcellákat festem, ez van a zsigereimben!

– Egy letűnő korszak krónikásai az Önök nemzedéke: megérték és megélték a több évszázados paraszti életforma hirtelen lebontását a háború utáni időszakban, Farkas Árpád szavait parafrazálva: a ló helyét a traktor vette át, a közt is szolgáló magántulajdon helyét a senkiévé züllesztett közös vette át, ezzel együtt megszűnt egy értékrend, helyét valami más vette át. Ez a fájdalmas átalakulás hogyan jelenik meg az Ön művészetében?

– Mivel Édesapám köztisztviselő volt – vasúti raktárnok –, mi nem éltük a valódi paraszti élet mindennapjait. Volt ugyan valamennyi földünk, ezt apai nagyapám művelte, én vásárhelyi és kolozsvári vakációim alatt segítettem neki a mezőn. Elég terhes feladat volt, főleg a reggeli korán kelés. De tőle tanultam meg sok fortélyát a kerti-mezei munkának. Festészetemben viszont ez soha nem volt ihletadó elem.

– Ennek fényében hogyan határozná meg művészi hitvallását?

– Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim többségén ezek az élmények jelennek meg, legtöbbször nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati elemei villannak meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekből sugárzó emlékeket, miközben portrét festek. Szeretem szülőföldemet, bennem él minden illatával, színeivel, ízeivel, itt töltekezem igazán. Fiatalkorom óta élt bennem ugyanakkor a vágy arra, hogy alkotómunkámnak minél nagyobb tere legyen. Boldog embernek érzem magam, mert azt csinálhattam, amit nagyon szeretek. Ebben segített a családom, elsősorban a feleségem, akitől biztatást és segítséget kaptam, a gyermekeim, akik tisztelik és becsülik munkásságomat.

– Nagyon sok rajzát láttam. Könnyen rajzol? S a rajzokat önálló alkotásnak, vagy csak tanulmánynak tekinti nagyobb lélegzetű munkáihoz?

– Már Nagy Imre felhívta a figyelmemet a rajzolás fontosságára, így papír és ceruza mindig volt nálam, a mappámban, zsebeimben, később az autó kesztyűtartójában is. Unalmas tanári gyűléseken lerajzoltam a kollégáimat, vagy utazáskor egy-egy parkolóban felvázoltam érdekes tájelemeket. A Duna TV első éveiben, addig nem látott, de hírből ismert művészeket, tudósokat, egyházi személyeket szólaltattak meg, rengeteg rajzom így született. Mert hol találkozhattam volna én Luciano Pavarottival, Gulyás Balázs stockholmi agykutatóval, Teréz anyával, vagy éppen Teller Edével? Ezek a portrérajzok, sok mással együtt, megjelentek a 70. születésnapomra, magánkiadásban napvilágot látott Gaál András 70 rajza című kis kötetben.
Rajzaim élték a maguk külön világukat, nem szolgáltak tanulmányként, nem lett belőlük festmény.

– Szárhegy emlékezetes és tanulságos időszaka életének, nemzedéke életének. Állami mecenatúra segítségével, a hatóságok szemet hunyó viszonyulásával értéket teremtettek. Akkoriban még állami megrendeléseket is kaptak olykor a művészek. Hogy lehet tábort szervezni – ugye több tábornak is létrehozója, lelke volt hosszas munkássága során –, ma tábort működtetni, a magán mecenatúra át tudta-e venni az állami helyét? S hogyan lehet ma műalkotásokat értékesíteni?

– Gyergyószárhegy – egy külön történelem, harmadik gyermekemnek tekintem. A legnagyobb szellemi elnyomás éveiben született, méghozzá egyházi támogatással. Mert mit ért három ember határtalan lelkesedése és fantáziája néhai Márton Áron püspök támogatása nélkül. Ma, visszagondolva szinte hihetetlen, hogy 1974-ben egy kolostorban – igaz, hogy romos volt – megszületik egy kulturális intézmény, méghozzá állami támogatással. Kisebb-nagyobb változásokkal, főleg ami a támogatást illeti, ma is működik ez az intézmény. Emellett volt egy pár alkotótábor-kezdemény, székely falvakban, helyi erőkből finanszírozva. Állami vásárlások is voltak szép számban, intézmények és múzeumok számára. Azt viszont nem tudni, az akkori intézményekből hova kerültek ezek a munkák…
Az állami támogatás megszűntével, a kilencvenes évektől megjelentek a magánkezdeményezésű és -fenntartású alkotótáborok. Ezek mind dicséretes tettek, ha a működtető valóban szereti a képzőművészetet, nem kizárólagosan a pénzszerzés, hanem az ügyszeretet és az értékmegőrzés vezérli, ahogy ez történik napjainkban a Gyimesekben Borospatakon vagy Bálványoson. Falvakon továbbra is működnek alkotótáborok, kis létszámmal, az önkormányzat vagy alapítványi fenntartással, azt nem tudom, hogy a munkák innen hova kerülnek…

– Gyergyószárhegy jelentős képzőművészeti gyűjteményt hozott létre. Hogyan lehetne, kellene azt őrizni, hasznosítani? Hol kellene elhelyezni?

– Gyergyószárhegy sportlétesítményt tudott építeni a falunak. Ugyanígy megtehetné, persze megyei segítséggel, egy olyan épület felépítését, ahol volna kiállítóterem a gyűjtemény láttatására, raktárában pedig tárolási lehetőség az éppen ki nem állított munkák számára. Tudtommal, erről valamikor volt szó, a Scola vendégház udvara helyszínnel.

– S ehhez kapcsolódik a kérdés második fele: Nagy Imre még éltében megkapta a lehetőséget, hogy életművét egységében megőrizve szakszerűen tárolhassák és bemutathassák. Utána talán még a Kosztándi házaspárnak adatott meg – magánmecenatúra révén –, hogy már éltükben állandó kiállításon mutathassák meg művészetüket. Alfalu is – kicsiben – ugyanezt teszi művészei hagyatékával. Hol tudná, szeretné tudni biztonságban teszem azt 30 esztendő múlva az ön számára kedves képeit?

– Ami az én munkáimat illeti, gondoltam arra, hogy bővítem a 2004 óta a ditrói Idősek Klubjában levő Állandó Kiállítás anyagát. A Csíki Székely Múzeum is ideális hely lenne, ha tudnának biztosítani egy kisebb termet egy válogatott anyagnak.

– Van, amit másként tenne, ha újrakezdhetné?

– Nagyon röviden tudok erre válaszolni: NEM. Nem bántam meg a befektetett munkát, örömöm telt benne. Nekem a műterem nem munkahely volt, hanem vágyaim megélése. Szorgalmas embernek tartom magam.
A szervezéssel töltött időnek is megvolt a hozadéka, mert a sorozatos kiállításokkal kineveltünk egy művészetkedvelő és -támogató közönséget.
Ugyanakkor büszke vagyok volt tanítványaimra is, közülük sokkal tartom a kapcsolatot, követem pályafutásukat, örülök a sikereiknek. Kell ennél több?

– Ön szerint mi a legfőbb tanulsága gazdag és eredményes pályafutásának, mi az, amit példaként ajánl a fiatal művésznemzedék számára?

– Szerencsére egy fogékony fiatal nemzedék nőtt fel a szemünk láttán. Nem akarok tanító bácsi lenni, de el kell mondanom, hogy figyeljenek a világra, azonban nem kell mindenáron behódolni divatos irányzatoknak, némelyikük zsákutcába vezet. Engedelmeskedjenek a belső tűz parancsának, ez biztos hajtóerő. De ehhez nagyon sokat kell dolgozni és főleg őszintének lenni, akkor lesz hiteles, amit csinálnak. Ha tehetik, járjanak múzeumokba, bel- és külföldön egyaránt, én is ezt tettem egykoron, Párizstól Indiáig, hasznos dolog rácsodálkozni elődeink termésére.
Hiszek abban, hogy a sznobizmus helyett a közízlés fogja ráerőszakolni a képzőművészetre, hogy esztétikailag és érzelmileg is remekművek szülessenek.

Sarány István

Forrás: hargitanepe.ro