Közös­sé­gi ünnep­pé vált: Ist­ván, a király Szé­kely­föl­di Nagyprodukció

Élet­re szó­ló, cso­dá­la­tos élmény volt! Fel­eme­lő! Felejt­he­tet­len pro­duk­ció! Kivá­ló csa­pat és az élmény tük­rö­zi a ren­ge­teg mun­kát! Katar­zis volt! Remél­jük, még játsszák! – ilyen és ehhez hason­ló vissza­jel­zé­se­ket olvas­ha­tunk az Ist­ván, a király Szé­kely­föl­di Nagy­pro­duk­ció kapcsán. 

Az augusz­tus 20-án a Sep­si Aré­ná­ban bemu­ta­tott, Szö­ré­nyi Leven­te-Bródy János iko­ni­kus rock­ope­rá­ja sokak­nak nyúj­tott katar­ti­kus élményt. A nyil­vá­nos főpró­bá­val együtt hat alka­lom­mal ünne­pel­he­tett a közön­ség Sep­si­szent­györ­gyön augusz­tus 19 – 24. között, a rock­ope­ra sze­rep­lő­i­vel együtt, hiszen a szé­kely­föl­di Ist­ván, a király pro­duk­ció iga­zi közös­sé­gi ünnep­pé vált esté­ről estére. 

Sokunk gyer­mek- és ifjú­ko­rá­nak meg­ha­tá­ro­zó zenei élmé­nye volt Erdély­ben a Bródy János-Szö­ré­nyi Leven­te szer­ző­pá­ros Ist­ván, a király című rock­ope­rá­ja. Ezen nőt­tünk fel, hall­gat­tuk titok­ban a lemezt, ron­gyos­ra a kazet­tát, később a bulik­ban teli torok­ból éne­kel­tük, hogy „rabok legyünk, vagy szabadok?”

Bele­ül­tek a fülünk­be a dalok, emlé­ke­ze­tünk­be a város­li­ge­ti elő­adás ala­kí­tá­sai, a 2003-as csík­som­lyói, erdé­lyi ősbe­mu­ta­tón tapasz­talt közös­sé­gi élmény. Nem volt tehát könnyű dol­ga az alko­tók­nak, ami­kor neki­fog­tak az elő­adás pró­bá­i­nak. A pan­dé­mi­ás idő­szak­ban a hatal­mas sze­rep­lő­gár­da össze­szer­ve­zé­se, a pró­bák meg­tar­tá­sa, az elő­adás külön­bö­ző alko­tó­ele­me­i­nek az össze­han­go­lá­sán túl kihí­vás lehe­tett az is, hogy a koráb­bi vál­to­za­tok­tól füg­get­len elő­adást hoz­za­nak lét­re, hogy ne utá­noz­zák a legen­dás király­dom­bi ősbe­mu­ta­tót, vagy éppen, hogy ilyen vagy olyan merész újí­tá­sok­kal ne bil­len­jen át az elő­adás vala­mi­fé­le művé­szi­es­ke­dő produktummá. 

Ehhez a ren­de­ző­nek, Orza Călin­nek hatá­ro­zott elkép­ze­lé­se kel­lett legyen a műről, és arról, hogy az álta­la meg­ál­mo­dott elő­adás mit sze­ret­ne köz­ve­tí­te­ni. A ren­de­zői kon­cep­ció mel­lé ter­mé­sze­te­sen kel­lett egy szer­ve­zői csa­pat, ame­lyik segí­tet­te a pró­bák gör­dü­lé­keny meg­tar­tá­sát – amennyi­re a vírus­hely­zet lehe­tő­vé tet­te – , ame­lyik össze­han­gol­ta a csa­pa­tot, ame­lyik biz­to­sí­tot­ta, hogy a Sep­si Aré­ná­ba érke­ző több ezres közön­ség zök­ke­nő­men­te­sen bejus­son, és zavar­ta­la­nul az elő­adás­ra tud­jon figyelni. 

Kel­lett egy önkor­mány­zat és támo­ga­tók, ame­lyek fel­ka­rol­ták az ötle­tet. És kel­let­tek jó han­gú, tehet­sé­ges és lel­kes alko­tók, akik az egyé­ni sze­rep­meg­for­má­lás­ra töre­ked­tek, saját maguk­ban keres­ték meg az adott karak­tert és épí­tet­ték fel a figu­rát, nem a koráb­bi elő­adá­sok vilá­gát akar­ták meg­idéz­ni, nem a koráb­bi sze­rep­lők ala­kí­tá­sát utá­noz­ni. A szent­györ­gyi elő­adás vilá­ga szip­pan­tot­ta be a nézőt, vit­te, sodor­ta magával. 

A főbb sze­re­pe­ket ket­tős sze­rep­osz­tás­ban ját­szot­ták, jóma­gam az augusz­tus 20-ai elő­adást néz­tem meg, Far­kas Loránd átgon­dolt és letisz­tult Ist­ván ala­kí­tá­sá­val, Baricz Ger­gő erő­tel­jes Kop­pá­nyá­val, Sza­bó Eni­kő Sarolt­já­nak fegyel­me­zett játé­ká­val, Zöl­di Lara lenyű­gö­ző Réka ala­kí­tá­sá­val, Sza­bó Előd ener­gi­kus Tor­dá­já­val, az Oláh-Badi Alpár, Lacz­kó Vass Róbert, Lőfi Gel­lért által meg­je­le­ní­tett ármány­ko­dó Főurakkal.

Az elő­adás­ban Géza feje­de­lem is meg­je­le­nik (rámu­tat­ván, hogy ez egy csa­lád­tör­té­net is), őt Nemes Leven­te ala­kí­tot­ta. A közel három­száz fős alko­tó­csa­pat – szó­lis­ták, tán­co­sok, rock­ze­ne­kar, szim­fo­ni­kus zene­kar, kórus – össze­han­golt játé­kát lát­hat­tuk, szé­pen struk­tu­rált jele­ne­tek­kel, hite­les és meg­hitt pil­la­na­tok­kal, nagy­sze­rű­en meg­kom­po­nált szín­pad­ké­pek­kel, lát­vá­nyos és jól kigon­dolt jel­me­zek­kel, funk­ci­o­ná­lis kellékekkel. 

A kon­cep­ció hamar vilá­gos­sá vált: a néző­tér is játék­tér lesz idő­kö­zön­ként, érzé­kel­tet­ve ezál­tal azt is, hogy mi, nézők is az elő­adás, a tör­té­net része­sei vagyunk. Nagy­sze­rű dön­tés volt az ütő­gar­do­nok és a sámán­do­bok hasz­ná­la­ta, ame­lyek a külön­bö­ző kore­og­rá­fi­ák­ban elő­ke­rül­tek, és ame­lyek által egy ősi, miti­kus, világ idé­ző­dik meg, és ame­lyek segít­sé­gé­vel az elő­adás utol­só jele­ne­té­ben meg­for­mál­ják a Szent Koro­nát, közé­pen Ist­ván királlyal. 

A keresz­tény és pogány szim­bó­lu­mo­kat, a külön­bö­ző motí­vu­mo­kat (pél­dá­ul cso­da­szar­vas, kard-kereszt) szé­pen illesz­tet­ték az elő­adás­ba, jelez­ve, hogy hon­nan jöt­tünk, és mer­re kéne tart­sunk. Múlt és jelen fonó­dik össze, és ez végig­kí­sé­ri az elő­adást. Dancs Zsolt, az elő­adás pro­du­ce­re a bemu­ta­tó után tar­tott saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón elmond­ta, hogy a szer­ző­pá­rost és a rock­ope­rát kép­vi­se­lő Ros­ta Mária jog­tu­laj­do­nos, pro­du­ce­r­asszony régi álma, hogy erdé­lyi szí­né­szek is szín­pad­ra vigyék az előadást. 

És az álom való­ra vált. Hang­sú­lyoz­ta, az elő­ké­szí­té­si folya­mat és a szín­pa­di meg­va­ló­sí­tás Ros­ta Mária taná­csai és útmu­ta­tá­sa sze­rint tör­tén­tek, és örö­mét fejez­te ki, hogy az elkö­te­le­zett szer­ve­ző­csa­pat áldo­za­tos mun­ká­ja követ­kez­mé­nye­ként meg­szü­le­tett egy szé­kely­föl­di tár­su­lat, amely tovább élte­ti a rock­ope­rát, és elszánt az újabb fel­ada­tok­ra is. 

Antal Árpád, Sep­si­szent­györgy pol­gár­mes­te­re újság­írói kér­dés­re vála­szol­va úgy fogal­ma­zott: egyez­tet­nek a jog­tu­laj­do­nos­sal, mert sze­ret­nék, ha Erdély fővá­ro­sá­ban, Kolozs­vá­ron, illet­ve a nem­zet fővá­ro­sá­ban, Buda­pes­ten több néző előtt mutat­koz­hat­na be a szé­kely­föl­di elő­adás. Augusz­tus 24-én, ked­den este ját­szot­ták hatod­já­ra közön­ség előtt az alko­tók az elő­adást. A végén a közön­ség per­ce­ken át tap­solt, egy jelen­le­vő sze­rint „mint­ha nem akar­nák elen­ged­ni a produkciót.” 

De a sze­rep­lők is nehe­zen vál­tak el egy­más­tól az azt köve­tő búcsúbulin.

Ma már mind­annyi­an más uta­kon jár­nak, volt, aki épp akkor ért haza és pakol­ta le a cso­mag­ja­it, ami­kor hív­tam, volt, aki már a csa­lád­ja köré­ben töl­töt­te a napot, és volt, aki éppen úton volt újabb pro­jek­tek­ben részt venni.

„Az a katar­ti­kus élmény, amit a nézők eset­leg érez­het­tek, hoz­zánk is elju­tott, és min­den elő­adás kez­de­tén, köze­pén, végén, a folyo­só­kon, az öltö­ző­ben, a szín­pa­don érez­he­tő volt az a vala­mi, amit még nem tudok meg­fo­gal­maz­ni pon­to­san, hogy mi az, egy ősener­gia. Az a tömeg­ener­gia, ami ott meg­szü­le­tett, köz­tünk, a csa­pat­ban, a szó­lis­ták, a zene­kar, a tán­co­sok, a kórus egy olyan közös nyel­vet tud­tunk beszél­ni, ami rit­ka. És ami annyi­ra fel tud töl­te­ni egy szí­nészt, egy zenészt, tanárt, aki ját­szott az elő­adás­ban, hogy azt hiszem, az elkö­vet­ke­zen­dő jó pár évben ebből fog tud­ni táplálkozni” 

– fogal­ma­zott Far­kas Loránd, akit Ist­ván sze­re­pé­ben láthattam.

Úgy véli, a tör­té­net és a zene is része minden­nek, de egy olyan cso­dá­la­tos közös­ség szü­le­tett és olyan har­mó­nia ala­kult ki közöt­tük, hogy itt lehet a kul­csa annak, hogy ennek a tör­té­net­nek az ener­gi­á­ját ennyi­re át tud­ták élni és meg tud­ták mutat­ni a közönségnek.

„Az érzet, ami­vel marad­tam, nagyon fel­eme­lő, és nagyon hálás vagyok min­den­ki­nek, aki­vel dol­goz­hat­tam, és hogy meg­is­mer­het­tem ennyi tehet­sé­ges embert és tanul­hat­tam tőlük. Most egy kicsit fur­csa, olyan, mint egy hir­te­len válás, ami­kor nem tudod, mit kezd­jél magad­dal. Ami­kor hir­te­len vége van vala­mi­nek és van egy kis üres­ség az ember­ben. Az az idő­szak van most, ami­kor kicsit át kell gon­dol­ni az elmúlt hete­ket, és azt az erőt kell tovább­vin­ni, amit innen kaptunk”. 

A Kop­pányt ala­kí­tó Baricz Ger­gő már Buda­pest felé uta­zott, ami­kor fel­hív­tam. Mint mond­ta, a bemu­ta­tót meg­elő­ző inten­zív pró­ba­fo­lya­mat máso­dik heté­ben tel­je­sen beszip­pan­tot­ta a pro­duk­ció világa.

„Mint­hogy­ha tel­je­sen levál­tam vol­na a világ­ról. Azon vet­tem ész­re magam, hogy már nem vála­szo­lok leve­lek­re, lecsat­la­koz­tam az egész világ­ról, épp csak azért tar­tot­tam a tele­font magam­nál, hogy a szü­le­im­mel és a bará­ta­im­mal tud­jam tar­ta­ni a kap­cso­la­tot, de mint­hogy­ha töké­le­te­sen elszi­ge­telt vol­na ez az egész min­den más­tól, és nagyon jól esett. A teg­nap este volt az elbú­csú­zás egy­más­tól és a pro­duk­ci­ó­tól, és két­ség­be­eset­ten néz­tem ki az ajtón, hogy mi követ­ke­zik ezután. Per­sze, az élet megy tovább, vissza­ke­rü­lök egy más­faj­ta kerék­vá­gás­ban, de vala­hol még ott vagyok a pro­duk­ci­ó­ban, lélek­ben még nem tud­tam kisza­kad­ni az egész közeg­ből. Mind­annyi­un­kat nagyon mélyen meg­érin­tett, a teg­nap is lát­tam, ott volt a sok bolyon­gó ember, akik nem tud­ják, hogy most mit kez­de­nek az éle­tük­kel, hir­te­len egy kép­sza­ka­dás van.” 

Kop­pány figu­rá­já­ról elmond­ta, sokat gon­dol­ko­dott azon, hogy hogyan tud­ja magát bele­he­lyez­ni ebbe a karak­ter­be, és őt magá­ba venni. 

„Leg­in­kább abban talál­tam a közös pon­tot a két sze­mé­lyi­ség­ben, amennyi­re maga­mat, és amennyi­re Kop­pányt isme­rem, hogy van egy bel­ső vívó­dá­sa. Egy ter­het, fele­lős­sé­get vesz a vál­lá­ra. Ezért szen­te­sí­tet­tem a tet­tét, hogy ő nem azért teszi, mert hata­lom­ra vágyik, hanem azért, mert lát­ja, hogy ő az egyet­len, aki meg tud lép­ni bár­mi­lyen indok­kal vala­mit egy esz­mé­nek a védel­mé­ben. Szá­mom­ra, ami­kor ő arról beszél, hogy az ősi jog, nem azt jelen­ti, hogy mek­ko­ra igaz­ság­ta­lan­ság, ha nem ő kerül oda, mert amúgy jogo­san örö­köl­né a trónt, hanem inkább úgy köze­lí­tet­tem meg ezt a dol­got, hogy ő egy ősi esz­mét pró­bál fenn­tar­ta­ni, egy örök­sé­get pró­bál tovább­vin­ni és meg­őriz­ni. Hin­nie kell ebben az esz­mé­ben, még akkor is, ha ez a vesz­tét okoz­za. Szá­mom­ra ez egy nagy tra­gé­dia, de egy­ben egy hősi eposz is a részé­ről. Ebből pró­bál­tam merít­kez­ni, ez a faj­ta gon­do­lat vitt engem, hogy inkább az áldo­zat lát­szód­jon az ember­ben. Dom­bi Sán­dor részé­ről is egy nagyon jó Kop­pányt lehe­tett lát­ni, más meg­kö­ze­lí­tés­ben volt, viszont szín­ben ugyan­azt nyúj­tot­ta bár­me­lyik sze­rep­osz­tást néz­te meg az ember. Per­sze, más­faj­ta meg­kö­ze­lí­té­sek vol­tak már a sze­mély­ből adó­dó­an, mert a ren­de­ző hagy­ta, hogy ne legyen egy­sé­ge­sít­ve a meg­ját­szott karak­ter, ne legyen ska­tu­lyá­ba helyez­ve. Ez rátet­te a nyo­mát az elő­adás­ra, de pont ettől volt megismételhetetlen” 

– osz­tot­ta meg gondolatait. 

Érzi az űrt, hogy nem kell pró­bá­ra, elő­adás­ra men­ni, hir­te­len véget ért egy nagyon inten­zív idő­szak – muta­tott rá Sza­bó Eni­kő, aki Sarol­tot ala­kí­tot­ta az egyik szereposztásban. 

„Most jöt­tem haza Csík­ba, most tet­tem le a cso­ma­go­mat. Hir­te­len kies­tünk ebből az egész­ből. Teg­nap a taps­rend­del elen­ged­tük, kiürült az aré­na, volt egy buli, és így véget ért az egész. De sze­ren­csénk volt, hogy meg­ta­pasz­tal­hat­tunk egy ilyen nagy­sza­bá­sú dol­got. Most itt van az űr, vissza kell men­ni a hét­köz­na­pok­ba, sze­ren­csé­re kez­dő­dik az évad is, lesz mun­ka. Vissza­néz­ve, emlék­szem, hogy ami­kor kitöl­töt­tem a jelent­ke­zé­si űrla­pot Sarolt sze­re­pé­re, és mond­ták, hogy nagy pro­duk­ció lesz, hit­tem ugyan ben­ne, de nem gon­dol­tam vol­na, hogy tény­leg ilyen meg tud való­sul­ni. Az, hogy vala­ki kigon­dol egy ötle­tet és ennyi embert tud moz­gó­sí­ta­ni. Úgy érzem, hogy min­den­kit az tar­tott össze, hogy együtt vagyunk. Min­den kihí­vá­sok elé állí­tott, és min­den nap kigyúlt a piros lám­pa és minden­nek meg kel­lett felel­ni. Az alko­tók­nak, a szer­ve­zők­nek, a tech­ni­ku­sok­nak irdat­lan mennyi­sé­gű mun­ká­ja van ebben a pro­duk­ci­ó­ban. Négy­száz ember volt a stáb­ban, és min­den­ki bol­dog, ked­ves volt végig, én ilyent nem lát­tam, egy ilyen nagy haj­tás­ban így legyen. Való­ban úgy érzem, hogy egy­más­ból táp­lál­koz­tunk. A búcsú bulin is min­den­ki sírt, hogy elvá­lunk. Min­den­ki szét­szé­ledt, ren­ge­teg irány­ból jöt­tünk. Nekünk is nagy mun­ka volt, meg­lép­tünk egy szin­tet és tény­leg való­di tár­su­lat­tá ala­kult ez a csapat” 

– mesél­te lelkesen. 

A darab ismert­sé­ge előny is, ugyan­ak­kor ter­mé­sze­te­sen elvá­rá­so­kat támaszt – fej­tet­te ki Orza Călin, a pro­duk­ció rendező-koreográfusa. 

„Épp azért, mert min­den­ki isme­ri, vala­me­lyest be kel­lett lőni a készü­lő dara­bot azon koor­di­ná­ták közé, ame­lyek meg­ha­tá­roz­zák a darab jel­le­gét. Ugyan­ak­kor nem egy után­ér­zést vagy máso­la­tot sze­ret­tünk vol­na. Ebben nagy segít­sé­gem­re volt az, hogy az elő­adók, a sze­rep­lő­vá­lo­ga­tás során bevá­lo­ga­tott jelent­ke­zők maguk is kifor­rott karak­te­rek, még akkor is, ha vala­ki a műked­ve­lő szfé­rá­ból került ide, egyé­ni­sé­gük, jel­le­mük, habi­tu­suk, moz­gás­ka­rak­te­rük, hang­juk, min­de­nük elég mar­káns ahhoz, hogy való­ban egy új Ist­ván, a király szü­les­sen meg, és ne legyen szük­ség arra, hogy bár­mi­lyen koráb­bi más elő­adást utá­noz­zunk, vagy ori­gó­nak tekintsük.” 

Mint mond­ta, a szö­ve­get több­ször elol­vas­ta, a jele­ne­tek han­gu­la­tát elő­re meg­ter­vez­te, de pró­bál­ta a jele­ne­te­ket, a karak­te­rek közöt­ti viszo­nyo­kat a sze­rep­lők tem­pe­ra­men­tu­má­hoz igazítani.

„A hite­les­ség­re töre­ked­tünk ezen embe­rek jelen­lé­té­vel, hogy a jele­ne­tek működ­je­nek, és ne azt érez­zük, hogy ennek vagy annak nem úgy kel­lett vol­na tör­tén­nie. Vala­mi­fé­le ter­mé­sze­tes­ség, vala­mi­fé­le logi­kus, bel­ső tör­vény­sze­rű­sé­gek men­tén ala­ku­ló viszony­rend­szer­re gon­dol­tam, és úgy tűnik, hogy ez töb­bé-kevés­bé be is jött.”

Úgy véli, hogy van­nak betel­je­sült álmok, és ez az elő­adás az, azzá alakult.

„Egy nagyon sze­ren­csés csil­lag­zat alatt szü­le­tett, az ötlet is, a kivi­te­le­zés idő­sza­ka is ked­ve­ző sze­lek men­tén ala­kult, és nem volt egy meg­eről­te­tő haj­rá, min­den szé­pen, üte­me­sen zaj­lott. Ha újra kéne ter­vez­nem az egész alko­tói folya­ma­tot, akkor hason­ló­an csi­nál­nám. Nem vol­tunk idő­hi­ány­ban, nem volt túl sok időnk sem, pont ami­kor min­den­ki a leg­jobb for­má­já­ban volt, akkor indult a rajt, a nyil­vá­nos főpró­ba. Ter­mé­sze­te­sen mi magunk is sike­res elő­adást akar­tunk szín­pad­ra vin­ni, de hogy ilyen elsöp­rő pozi­tív vissza­jel­zé­se­ket kap­junk, arra nem szá­mí­tot­tunk. Így vissza­te­kint­ve, messze­me­nő­en a leg­bát­rabb elvá­rá­sun­kat is túl­szár­nyal­ta ez a siker.”

Fotók: Tom­pa Réka

For­rás: liget​.ro