Könyv­ün­nep

Annak rend­je-mód­ja sze­rint lezaj­lott az idei ünne­pi könyv­hét, amit talán helye­sebb vol­na könyv­ün­nep­nek nevez­ni. Kipa­kol­ták áru­i­kat a kiadók, a nap­er­nyők alá kiül­tek dedi­kál­ni a szer­zők, jöt­tek a vevők és a bámész­ko­dók, volt eső is, mint szin­te min­dig, talán csak az iga­zi káni­ku­la maradt el, az koráb­ban néhány­szor már meg­iz­zasz­tot­ta a résztvevőket.

Volt komoly kul­tú­ra, volt hiú­ság zsib­vá­sá­ra, sorok lek­tű­rö­kért és a pul­to­kon eladat­la­nul sze­rény­ke­dő remek­mű­vek, ahogy már ez len­ni szokott.

Ami új volt, az az ezer szó­lam­ban fel­hang­zó sira­tó­kó­rus a könyv­kul­tú­ra vég­pusz­tu­lá­sá­ért. Hogy nincs mit ten­ni, úgy­sem olvas már sen­ki, a kinyom­ta­tott gon­do­lat­nak már nincs súlya és érvé­nye, a könyv ma már nem esz­kö­ze az isme­re­tek szer­zé­sé­nek, leg­föl­jebb dísz­tárgy, nem lehet elad­ni, ilyen súly­ta­lan világ­ban élünk.

Mind­ez osto­ba­ság. Mikor föl­ta­lál­ták a fény­ké­pe­zést, a fes­té­szet halá­lát jósol­ták. Mikor meg­je­lent a mozi, a szín­ház végé­ről beszél­tek. Mikor elter­jedt a tele­ví­zió, a mozi végét föl­té­te­lez­ték. Mikor a moz­gó­kép betört a szá­mí­tó­gép, sőt az okos­te­le­fon vilá­gá­ba, a tele­ví­zió meg­szű­né­sét vetí­tet­ték elő­re. És lám, van fes­té­szet, fény­kép, szín­ház, mozi, tele­ví­zió és film a tele­fo­non, mind­ez együtt, egy­más mellett.

És van könyv, ren­ge­teg könyv, éven­te csak Magyar­or­szá­gon tíz­ezer új cím, min­den órá­ra jut egy, ami­ből ha leszá­mít­juk is a külön­fé­le apró kiad­vá­nyo­kat, még min­dig hatal­mas mennyi­ség – ami el is kel, jórészt el is olvas­sák. Az igaz, hogy a lakos­ság­nak talán ha öt szá­za­lé­ka olvas rend­sze­re­sen iro­dal­mat, de önál­ta­tás, a múlt indo­kolt­lan meg­szé­pí­té­se azt hin­ni, hogy régen töb­ben let­tek vol­na öt szá­za­lék­nál. Az az öt szá­za­lék pedig for­mál­ja a világot.

A nyom­ta­tott szö­veg, a könyv belát­ha­tó ide­ig legyőz­he­tet­len, mert olyas­mi­re képes, ami­re sem­mi­lyen más médi­um sem: ahe­lyett, hogy bezár­na a maga vilá­gá­ba, abla­kot nyit a világ­min­den­ség­re. Min­dig lesz­nek embe­rek, akik nem hagy­ják ki az embe­ri lét­nek ezt az egyik leg­na­gyobb kaland­ját. És könyv­hét is lesz, szer­zők­kel, olva­sók­kal, eső­vel és nap­sü­tés­sel, ahogy annak tör­tén­nie kell.

Ben­csik Gábor

For­rás: demok​ra​ta​.hu