Hírek Vélemények/Publicisztikák Kite­kin­tés az Urá­lon túlra

Kite­kin­tés az Urá­lon túlra

A magya­rok ere­de­te máig bizony­ta­lan, tisz­tá­zat­lan kér­dés. Hon­nan jöt­tünk, kik vol­tunk a Kár­pát-meden­cé­be érke­zés előtt? – merül fel min­den­ki­ben a kér­dés, aki kíván­csi a múltjára.

A magyar kirá­lya­ink szá­má­ra írt, fenn­ma­radt közép­ko­ri kró­ni­ká­ink sze­rint a magya­rok kelet­ről jöt­tek. Ere­de­tün­ket a kró­ni­kák vagy a szkí­ták­kal, vagy a hunok­kal hoz­zák össze­füg­gés­be. Ebben egyet­ér­te­nek a magya­rok­ról írott kora­be­li kül­föl­di for­rá­sok is. Beszél­jünk hát őszin­tén! Mi vál­to­zott azóta? Miért nem tekin­ti a tudo­mány ma őse­ink­nek a szkí­tá­kat és a hunokat?

A közép­kor végé­ig nem is kétel­ke­dett sen­ki kró­ni­ká­ink állí­tá­sa­i­ban, de jött a török kive­ré­se, majd a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc buká­sa, és ezzel lénye­gé­ben a Habs­burg egyed­ura­lom tér­nye­ré­se a Kár­pát-meden­cé­ben. Ekkor szü­le­tett meg az össze­ha­son­lí­tó nyel­vé­szet mint tudo­mány, és ekkor kör­vo­na­la­zó­dott az indo­eu­ró­pai nyelv­csa­lád is, mely indo­i­rá­ni és indo­ger­mán főágak­ra osz­lik. Akkor az indo­i­rá­ni nyelv­csa­lád­ba sorol­ták a szkí­ta és a hun nyel­vet is – mind­össze néhány szó alap­ján; az indo­ger­mán­ba pedig ter­mé­szet­sze­rű­leg töb­bek között a német is, a Habs­burg Biro­da­lom nyel­vét. Így a Habs­bur­gok rokon­né­pei, vagy­is „ősei” let­tek a szkí­ták és a hunok, akik egy­kor szin­tén végig hódol­tat­ták Euró­pát – így meg is lett a jog­alap szin­te egész Euró­pa birtoklására.

Viszont a magya­rok­nak mint alá­ve­tett nép­nek, nem volt java­solt a szkí­ták és a hunok ősként való tisz­te­le­te. Sőt mond­hat­juk, hogy til­tott volt! Így tehát nem cso­da, hogy a Habs­bur­gok részé­ről támo­ga­tást és elis­me­rést kapott, a magya­rok részé­ről pedig heves ellen­ál­lást vál­tott ki Saj­no­vics József 1770-es mun­ká­ja, mely a magyar és a lapp nyelv rokon­sá­gát bon­col­gat­ja – ala­pot képez­ve a finn­ugor nyelv­ro­kon­ság később fel­íve­lő elméletének.

A finn­ugor rokon­ság kuta­tá­sa a XIX. szá­zad­ban is elő­tér­be volt tol­va, de iga­zi dia­dal­me­ne­te a XX. szá­zad máso­dik felé­re, a szov­jet meg­szál­lás ide­jé­re tehe­tő, ami­kor­ra tel­je­sen elfo­ga­dot­tá vált a magya­rok finn­ugor nyelv­ere­de­te és a régé­sze­ti kuta­tá­sok­ban sem volt divat a szkí­ta és a hun népek régé­sze­ti lelet­anya­gá­nak össze­ha­son­lí­tó elem­zé­se a magya­rok­kal kap­cso­lat­ban. Sőt a magyar etno­ge­ne­zist vizs­gá­ló régé­sze­ti kuta­tá­sok is elsor­vad­tak, illet­ve nyel­vé­sze­ti ala­po­kon nyug­vó kény­szer­pá­lyá­ra áll­tak, ami azt ered­mé­nyez­te, hogy kije­lent­he­tő­vé vált az az állí­tás, hogy a hon­fog­la­ló magya­rok régé­sze­ti hagya­té­ká­nak kelet felé való nyo­mon köve­té­se gya­kor­la­ti­lag nem lehet­sé­ges, mivel nem iga­zán egyez­tet­he­tő össze a nyel­vé­szek által rekonst­ru­ált „észak-urá­li útvonallal”.

Ebből az évszá­za­dos kuta­tás­tör­té­ne­ti hely­zet­ből ala­kul­ha­tott ki az az állás­pont a XX. szá­zad leg­vé­gé­re, hogy a magya­rok min­dig is egy peri­fé­ri­án élő, állan­dó­an ván­dor­ló nomád nép­cso­port, amely­nek ván­dor­lá­sa régé­sze­ti­leg nyo­mon követ­he­tet­len és gya­kor­la­ti­lag min­dig azt a diva­tot köve­ti anya­gi kul­tú­rá­já­ban, amely a „leg­na­gyobb hatás­sal van rá” – ez pedig „ter­mé­sze­te­sen” az euró­pai „magas­kul­tú­ra” (a német „Hoch­kul­tur” szó magya­ro­sí­tá­sa), a görög – római ala­po­kon nyug­vó bizán­ci kul­túr­kör. Saj­nos ekko­ri­ban a tudo­má­nyos körök­ben már nyíl­tan ki mer­ték mon­da­ni, hogy a magya­rok egy olyan, ere­de­ti­leg halá­szó-vadá­szó, gyűj­tö­ge­tő élet­for­mát foly­ta­tó urá­li finn­ugor nyel­vű nép, amely később délebb­re ván­do­rolt az Urál hegy­ség men­tén, ahol meg­is­mer­ke­dett a sztyep­pei lovas­no­mád kul­tú­rá­val a „népek országútján”.

A folya­ma­tos ván­dor­lás köz­ben meg­is­mer­ke­dett a bizán­ci kul­tú­rá­val, mely­nek pere­mén sod­ród­va végül beke­rült a Kár­pát-meden­cé­be (ellen­sé­ges táma­dá­sok elől mene­kül­ve), ahol végül lete­le­pe­dett és az alap­ve­tő­en vagyon­szer­zés­sel járó rab­ló- vagy kalan­do­zó had­já­ra­tai során meg­is­mer­te Euró­pát és a Bizán­ci Biro­dal­mat, ahon­nan ren­ge­teg inno­vá­ci­ót és újí­tást vett át, nem is beszél­ve az anya­gi kul­tú­rá­ban meg­je­le­nő divat­hul­lá­mok­ról, melye­ket ugyan saját igé­nye sze­rint, saját száj­íze sze­rint for­mált át, de amely­nek ere­de­te alap­ve­tő­en bizán­ci maradt.

Ezen úton jár­va a két­ez­res évek ele­jé­re elju­tott a magyar régé­szet arra a hiperszkep­ti­cis­ta állás­pont­ra, hogy a magya­rok­ról a Kár­pát-meden­cé­be érke­zé­sük előtt azt sem tud­juk, hogy kik vol­tak, nem azo­no­sít­ha­tó a régé­sze­ti kul­tú­rá­juk, illet­ve „bebi­zo­nyo­so­dott”, hogy a magyar hon­fog­la­lók Kár­pát-meden­cei anya­gi kul­tú­rá­ja tulaj­don­kép­pen nagy­részt nem kele­ti, hanem bizán­ci ere­de­tű. Ezt azzal magya­ráz­ták, hogy a kelet-euró­pai sztyep­pén is a bizán­ci diva­tot köve­tik az ott élő népek, így az egy­for­ma divat sze­rint öltöz­kö­dő népek közül a magya­rok azo­no­sí­tá­sa nem lehetséges.

Talán ez az idő­szak volt a kuta­tás mély­pont­ja. Ugyan­is ez a kor­szak nem­csak a múlt régé­sze­ti ered­mé­nye­it dob­ta egy moz­du­lat­tal a kukák­ba, hanem reményt sem hagyott a jövő kuta­tó­nem­ze­dé­ke­i­nek, hogy vala­ha ered­ményt érhet­nek el a magyar­ság­ku­ta­tás terén. Nem is cso­da, hogy elsor­vadt a magyar emlé­kek kuta­tá­sa és a meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók is egy­re óva­to­sab­ban írtak le bár­mi­lyen követ­kez­te­tést, és amit leír­tak, azt is csak fel­té­te­les mód­ban. És ennek a folya­mat­nak meg­ha­tá­ro­zó sze­rep­lő­je nyu­god­tan kimond­hat­juk: a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia Régé­sze­ti Inté­ze­te volt. Az akko­ri veze­tők – és így alkal­ma­zot­ta­ik is – nyíl­tan hir­det­ték, hogy nem érde­mes a magyar őstör­té­net-kuta­tás­sal fog­lal­koz­ni, ehe­lyett Bizánc sze­re­pét érde­mes job­ban vizsgálni.

Saj­nos ez az ideo­ló­gia máig él és hiá­ba ala­kult meg köz­ben 2012-ben az MTA magyar őstör­té­ne­ti téma­cso­port­ja, amely elvi­leg a sztyep­pét is kutat­ja Bizán­con kívül, sőt gene­ti­kai kuta­tá­so­kat is végez – a fő csa­pás­irány ugyan­az maradt. És saj­nos a manap­ság nap­vi­lá­got látó, főképp arche­o­ge­ne­ti­kai-őstör­té­ne­ti kér­dé­se­ket bon­col­ga­tó cik­ke­ik­nek is ugyan­az a tanul­sá­ga – leg­alább­is az MTA részé­ről, mint a ­2000-es évek ele­jén: a magya­rok őstör­té­ne­te homá­lyos és sem­mi köze a hunok­hoz, plá­ne a szkí­ták­hoz. És ez a hoz­zá­ál­lás igen­is a szov­jet, illet­ve a Habs­burg-idők elnyo­mó­rend­sze­re­i­nek tuda­tos, iden­ti­tás­vesz­tést cél­zó agy­mo­só tevé­keny­sé­gé­re emlé­kez­tet vagy leg­alább­is azo­kat a szó­la­mo­kat viszi tovább.

Ezen a hoz­zá­ál­lá­son vál­toz­tat­ni kel­lett! ­Miért kel­le­ne nekünk csak Bizán­cot vizs­gál­ni, ahe­lyett, hogy kelet felé is tekin­te­nénk? Hiszen az elmúlt évti­ze­dek­ben is zaj­lot­tak régé­sze­ti fel­tá­rá­sok, mind hazánk­ban, mind a kele­ti sztyep­pé­ken. Igaz, pub­li­ká­ci­ó­kig rit­kán jutott el az anyag és a magyar kuta­tás sem szen­telt külö­nö­sebb figyel­met a kelet-euró­pai anyag­nak, az Urá­lon túl­ra vagy Közép‑, illet­ve Bel­ső-Ázsi­á­ra pedig szin­te sen­ki nem tekin­tett, pedig igen­is érde­mes lett volna.

Pont ezen okok miatt jött lét­re a 2019-es évben a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet, amely ezen a hoz­zá­ál­lá­son kívánt vál­toz­tat­ni. Ugyan­is mára vilá­gos­sá vált, hogy a több évszá­za­dos nyel­vé­sze­ti elmé­le­tek által befo­lyá­solt őstör­té­net-kuta­tás nyom­do­ka­i­ban járó hiperszkep­ti­cis­ta régé­szet rossz úton jár. Igen­is kerül­nek elő olyan lele­tek Kelet-Euró­pá­ban, a Kau­ká­zus­nál, az Urá­lon túl, Közép-Ázsi­á­ban, sőt a mai Kína terü­le­tén is, melyek egy­ér­tel­mű­en össze­füg­gés­be hoz­ha­tók a hon­fog­la­ló magyar­ság Kár­pát-meden­cei leletanyagával.

Sőt nem­csak lele­tek, hanem olyan temet­ke­zé­si szo­kás­rend­sze­rek­ből kiraj­zo­ló­dó min­ták, tele­pü­lés­ku­ta­tá­sok és archeo­met­ri­ai vizs­gá­la­tok is ren­del­ke­zés­re áll­nak mára, ame­lyek gya­kor­la­ti­lag új ala­pok­ra helye­zik a magyar őstör­té­net-kuta­tást. Emel­lett a gene­ti­kai vizs­gá­la­tok, a ma kele­ten élő népek nép­raj­zi, nép­ze­nei, esz­me­tör­té­ne­ti és nyel­vi kuta­tá­sa is fon­tos ada­lé­kok­kal szol­gál a magyar őstör­té­net pon­to­sabb kör­vo­na­la­zá­sá­hoz. És ezen inter­disz­cip­li­ná­ris kuta­tá­sok össze­han­go­lá­sa végett jött lét­re a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet, nem tit­kol­tan azzal a cél­lal, hogy a koráb­bi hiperszkep­ti­cis­ta zsák­ut­cá­ból kive­zes­se a kuta­tást, illet­ve hogy az eddig csak leg­fel­jebb a szak­ma szá­má­ra ismert ered­mé­nye­ket a lehe­tő leg­szé­le­sebb kör­ben tár­sa­dal­ma­sít­sa, hogy a jövő generá­ciók már ezzel a tudás­sal fel­vér­tez­ve néz­hes­se­nek a XXI. szá­zad kihí­vá­sai elé.

Miért fon­tos ez? Mert van ma olyan egye­tem Magyar­or­szá­gon (direkt nem írok nevet), ahol tör­té­ne­lem­ta­ná­ro­kat képez­nek és ahol a leen­dő tör­té­ne­lem­ta­ná­rok­nak lénye­gé­ben csak a XVIII. szá­zad­tól kez­dik taní­ta­ni a magyar és a világ­tör­té­nel­met. Mit fog egy így kép­zett tör­té­ne­lem­ta­nár taní­ta­ni a magya­rok­ról és a magyar őstör­té­net­ről a jövő nem­ze­dé­kek­nek? Az Oszt­rák – Magyar Monar­chia történelmét?

Nem! Ezen vál­toz­tat­ni kell. Igen­is nagyobb hang­súlyt kell fek­tet­nünk a saját népünk, a magya­rok közép­ko­ri tör­té­ne­té­nek és a népünk kiala­ku­lá­sát meg­ha­tá­ro­zó ténye­zők­nek, a sztyep­pei lovas­né­pek vilá­gá­nak a kuta­tá­sá­ra. Eze­ket az isme­re­te­ket min­den magyar­nak tud­nia kell, a leg­ki­seb­bek­től a fel­nőt­te­kig. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hogy vár­juk el az álta­lá­nos isko­lá­ban tanu­ló gyer­me­kek­től, hogy kiala­kul­jon ben­nük az egész­sé­ges iden­ti­tás­tu­dat és a haza­sze­re­tet? Később már nem fog! Pedig ez Magyar­or­szág fenn­ma­ra­dá­sá­nak egyik zálo­ga, a jelen­le­gi glo­bá­lis nép­ván­dor­lá­sok köze­pet­te. Ezek fon­tos nem­zet­po­li­ti­kai kér­dé­sek, úgy­hogy köte­les­sé­günk fog­lal­koz­ni velük, és fel kell ven­nünk az új szem­üve­get, hogy az elmúlt ötven évben tető­ző, zsák­ut­cá­ba veze­tő magyar ere­det­ku­ta­tást átér­té­kel­jük és kive­zes­sük a falak közül, újra a sztyep­pe irá­nyá­ba, való­di ősha­zánk felé!

Makol­di Mik­lós a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet Régé­sze­ti Kuta­tó­köz­pont igazgatója

For­rás: Magyar Nemzet