Kincs­ke­re­ső „keresz­té­nyek”

Mély­szán­tás

Végül is győ­zel­mi ünnep volt az a nap – 1686. szep­tem­ber máso­di­ka, Buda vissza­fog­la­lá­sa a török­től –, mi más. Ám külö­nös rész­le­tek­ről írtak a kora­be­li kró­ni­kák… Ássunk, szánt­sunk a végére!

Ami­kor a nehéz­kes (már akkor is nehéz­kes) Euró­pa vég­re-vala­há­ra rádöb­bent, hogy az isz­lám az egész kon­ti­nenst be akar­ja kebe­lez­ni, a seb­té­ben lét­re­ho­zott Szent Liga több­nem­ze­ti­sé­gű keresz­tény sere­get állí­tott föl. Száz­ez­res pán­cé­los ármá­dia indult a más­fél szá­za­da török kézen lévő Buda alá. (Nem­csak jel­ké­pes érte­lem­ben volt az ország kul­csa a vár. Alat­ta a dunai átke­lő­hely az ország kele­ti és nyu­ga­ti fele köz­ti kap­cso­la­tot jelen­tet­te, a vízi út jelen­tő­sé­ge akko­ri­ban még nagyobb, óri­á­si volt.)

Euró­pa szin­te min­den részé­ből jöt­tek har­co­sok, főképp német ajkú­ak: oszt­rá­kok, bajo­rok, néme­tek, bran­den­bur­gi­ak, de más­hon­nan is érkez­tek. Kaland­vá­gyó neme­sek, her­ce­gek, bárók, gró­fok áll­tak a sere­gek élén. Ren­ge­teg huszon­éves arisz­tok­ra­ta indult a harc­ba, siker­re éhez­ve jöt­tek Buda alá. Sza­bad­sá­got hoz­ni a legá­zolt, meg­ti­port magyar­ság­nak? Dehogy! Első­sor­ban a kon­cért. Nem a török kiűzé­se izgat­ta a zsol­do­so­kat, sok­kal inkább a remélt kin­csek. A tör­té­nész is figyel­mez­tet: nehogy szó sze­rint vegyük a „keresz­tény sere­gek” elne­ve­zést – zsák­mány­ra éhes hor­dák alkot­ták a vár alá érke­ző har­co­so­kat. A kitün­te­tés, a gya­ra­po­dás, a zsák­mány remé­nye izgat­ta őket. (Mesés budai török kin­csek­ről szólt a kora­be­li fáma.) Rend­csi­ná­lás­ra össze­állt, kigyúrt kalan­do­rok alkot­ták a Szent Liga ármá­di­á­ját. Nem vélet­len, hogy az ost­rom­ló sereg ötö­dét kite­vő magya­ro­kat, a vég­vá­ri har­cok­ban edző­dött, hazá­ju­kért indu­ló lovas haj­dú­csa­pa­to­kat ele­in­te nem is akar­ták beven­ni az „inter­na­ci­o­na­lis­ta bri­gád­ba”, később is (ami­kor kide­rült, hogy hosszú­ra nyú­lik majd a harc) csak ágyú­töl­te­lék­nek szán­ták őket.

Dacá­ra ennek, a három hónap­nyi ost­rom után még­is magyar vitéz, Pet­ne­há­zy Dávid érte el első­nek a vár fokát, ő tép­te le 1686. szep­tem­ber máso­di­kán a 145 éve ott lobo­gó lófar­kas hadi jelvényt!

Lotha­rin­gi­ai Károly sere­ge, a győz­tes „keresz­té­nyek”, miu­tán a néhány száz „elad­ha­tó” fogoly kivé­te­lé­vel min­den­kit lemé­szá­rol­tak, kin­csek után kutat­va fel­dúl­ták a még épen maradt várat. A művelt Nyu­gat… A győz­te­sek dühe az ellen­sé­ges kato­nák mel­lett főként a budai zsi­dók ellen irá­nyult, akik az ost­rom alatt a törö­kö­ket segí­tet­ték. (Erről meg­le­pő­en keve­set írnak a nyu­ga­ti tör­té­ne­lem­köny­vek­ben.) A dia­dal­it­tas főve­zér három nap sza­bad fosz­to­ga­tást, „leány­ké­rést” enge­dé­lye­zett kato­ná­i­nak. (Pár évszá­zad­dal később majd a „fel­sza­ba­dí­tó” szov­jet ármá­dia had­ve­ze­té­se részé­ről talál­ko­zunk hason­ló­an nagy­vo­na­lú „gesz­tus­sal”.) Ebbe oly­annyi­ra bele­mé­lyed­tek a „keresz­tény” dali­ák, hogy még a föl­lob­bant ost­rom­tü­zek oltá­sá­val sem törőd­tek, Buda szin­te összes háza leégett. A város évszá­za­dig visel­te a dicső győz­te­sek nyomait.

Így tért vissza Euró­pa Budá­ra. Elment az osz­mán, meg­jött a civi­li­zált „keresz­tény”. Csö­bör­ből vödörbe.

A foly­ta­tás sem érdek­te­len. Annak elle­né­re, hogy az ost­rom­ló sereg­ben magya­rok is har­col­tak, a Szent Liga meg­szállt állam­nak, a Habs­burg Biro­da­lom meg­hó­dí­tott terü­le­té­nek tekin­tet­te Magyar­or­szá­got, s ennek meg­fe­le­lő­en bánt vele. Még elké­pesz­tőbb, hogy egy évvel később, az 1687-es pozso­nyi dié­tán a magyar ren­dek lemond­tak a sza­bad király­vá­lasz­tás jogá­ról, az ellen­ál­lá­si jog­ról, s ezzel elfo­gad­ták a Habs­bur­gok örök­le­tes király­sá­gát. „Hiva­ta­los ural­ko­dónk”, Lipót ezek után Erdélyt is „oltal­ma alá helyez­te”, majd fel­szá­mol­ta a haj­dúk évszá­za­dos sza­bad­sá­gát, kato­nás­ko­dás­ra, robot­ra köte­lez­te őket, akik így job­bággyá, a föl­des­urak bére­se­i­vé lettek.

Hálá­ból, ­ami­ért orosz­lán­részt vál­lal­tak a török kiűzésében.

Csoda‑e, ha ezek után az ifjú Rákó­czi Ferenc­re várt az ország?

De ez már egy másik tör­té­net. Mi, huszon­egye­dik ­szá­za­diak, akik most megint „Allah akbar!” kiál­tá­so­kat hal­lunk, csak remény­ke­dünk, hogy a tör­té­ne­lem ismét­lő­dő tör­vény­sze­rű­sé­gei nálunk sza­kad­nak majd meg: nem tűzik ki újra magyar vár­fa­lak­ra a lófar­kas zászlót.

Se isz­lám­ból, se „fel­sza­ba­dí­tók­ból” nem kérünk!

For­rás: Magyar Nem­zet / Pil­hál György