Keresztény társadalmi felelősség a civil világban, a médiában és a közéletben
Földi-Kovács Andrea beszéde
Szeretettel köszöntöm a Keresztény Civil Szervezetek Fórumának résztvevőit! Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy itt lehetek.
A keresztény közéleti szerepvállalás egyik kulcsa, amit személyesen is volt alkalmam megtapasztalni, hogy ne vegyük túl komolyan magunkat, viszont vegyük mindennél komolyabban Istent. Isten mellett köteleződjünk el, és ne ügyek mellett.
Saját hivatásterületemen sokáig nem hagyott nyugodni az a kettősség, ami a média világa és a Krisztus-követő életmód között feszül. Ekkor bukkantam rá az Opus Dei‑t alapító Josemaría Escrivá üzenetére: „Mindenki szentté válhat a hétköznapi élet által. Minden keresztény meg van hívva az életszentségre a munkáján keresztül is.” Attól kezdve kerestem a módját annak, hogy mit tehetnék tévésként, újságíróként azért, hogy ne csak a magánéletben, de a hivatásomban is megéljem a kereszténységemet.
Kérem, nézzék el, ha a most következők egy fokkal személyesebb hangvételűek, mint azt az esemény, vagy a helyszín megkövetelné, de úgy érzem, csak így tudom átadni mindazt, amit szeretnék. Nem vagyok teológus, sem szent, több dolgot nem értek, mint amit igen, ezért igyekszem sokat tanulni korunk és korábbi korok tanítóitól. Ha megengedik ez alkalommal is segítségül hívom az Ő gondolataikat, hogy komolyabban vehetőek legyenek az enyéim.
Isten általunk és bennünk cselekszik. Saját keresztény társadalmi felelősségünk súlya ebben az egy mondatban összegezhető. A legfontosabb felismerés a felelősségünk tekintetében felismerni annak súlyát és jelentőségét. Ez olyan hatalmas és olyannyira túlmutat rajtunk, hogy amikor ezzel szembesülünk, nem csoda, ha megrendülünk, vagy megrettenünk. Ehhez bátorságra van szükség és erényes életre. Ha nem cselekszünk, csak sopánkodunk, ha magunkat mentegetjük bűneink alól, miközben Isten segítségét kérjük a küzdelmeinkhez, munkánkhoz, akkor könnyen ráléphetünk a vallásos szélhámosság útjára. (…)
(…)… a keresztény társadalmi felelősség az önátadásról, mások szolgálatáról szól, erre tanít mindannyiunkat! És arra, hogy kövessük azokat alázattal, akik ebben már előttünk járnak.
Sok keresztény vélekedik úgy, hogy inkább távol tartja magát a közélettől, mert az nem tiszta… Abba kell hagynunk az aggodalmaskodást. Ne féltsük magunkat! Ne keressük a kifogásokat, hogy miért maradunk ki a fontos folyamatokból!
Egy keveset citált idézet Ferenc pápától számomra sorvezető, a Szentatya úgy fogalmazott: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást! Ha a politika túlságosan bepiszkolódott, annak részben az az oka, hogy a keresztény testvérek nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével.”
Mit jelent ez a jelenre és önmagunkra vonatkoztatva? Először magunknak kell szemrehányást tennünk a világban zajló folyamatokért. Elsőként a saját felelősségünket kell megvizsgálnunk mindabban, ami körülöttünk zajlik. Ott voltam‑e, szóltam‑e, tettem‑e minden alkalommal, amikor mennem, szólnom, tennem kellett volna, ha a lelkiismeretemre hallgatok? Tudott‑e általam cselekedni Isten, vagy vonakodtam, féltem?
Keresztény emberként – ahogy Oswald Chambers fogalmaz – ha hiszünk, nem töltjük egész életünket csendes vizeken, a kikötő gátjain belül, ki kell mennünk a kikötőből, a gáton túl, a mélységes vizekre. Hogy erősödjünk, tanuljunk, hogy nemcsak készséges, de alkalmas eszközei lehessünk a gondviselésnek a hétköznapokban.
Egy vallomással tartozom Önöknek. Médiabeli pályafutásomat e tekintetben a boldog öntudatlanság jellemezte. Úgy eveztem a háborgó tengeren, hogy fogalmam sem volt, milyen sötét a mélység alattam. Ha tudtam volna, nem lett volna bátorságom megtenni mindazt, amit megtettem. Nem volt tervem, sem programom arra, hogy mikortól és milyen ügyek mentén vállalok majd szerepet a közéletben.
Ha ugyanis az ember Krisztusnak rendeli alá magát, nem tesz különbséget magánélet és hivatás, családi és közügyek között. És – bár vajmi kevés indíttatást éreztem arra, hogy televíziós munkáim mellett magánemberként is közügyekbe folyjak bele – valójában egy idő után rá kellett ébrednem arra, hogy magánemberként én már nem mehetek sehova. Keresztény emberként mentem, s mint ilyen tanítványként is, megbízatást teljesítettem, úgy, hogy nem is tudtam róla. És ebben éppen ezért nekem semmi érdemem nincs is.
A keresztények társadalmi felelősségét számos aktualitás teszi egyre súlyosabbá, és sürgető kérdéssé. „Nem következetes dolog és napjainkban kifejezetten ártalmas elválasztani tehát a keresztény embert az állampolgártól.” Ahogyan erre XVI. Benedek pápa figyelmeztetett.
Nem jogunk, sokkal inkább kötelességük, hogy közéleti szerepvállalásunkkal befolyásoljuk a társadalmat.
A toleranciáról szóló maszlaggal a modern világ arra szeretne rávenni minket, hogy azt gondoljuk, igenis lehetünk jó keresztények akkor is, ha nem kérdőjelezzük meg a nyilvánvaló hazugságokat, ha nem figyelmeztetünk lépten-nyomon akadékoskodva az igazságra és a valóságra, és ha például egyetértünk azzal – ahelyett, hogy tiltakoznánk –, hogy jogokká tegyék a bűnöket. Azt mondják nekünk, hogy tisztelnünk kell mások eszméit. Ez így is van, egészen addig, amíg azok nem ütköznek a parancsolatokba! Ebben is áll keresztény társadalmi felelősségünk.
„A tolerancia nem tartozik a keresztény erények közé.” – emlékeztet bennünket Charles Joseph Chaput philadelphiai érsek. Sőt, továbbmegy:
„Valójában a súlyos gonoszság eltűrése egy társadalmon belül maga a gonoszság egyik formája.”
Robert Sarah bíboros azt mondja, hogy „a keresztény hivatás egyfajta szellemi ellenállásra szólít fel minket. Az olyan rendszerekkel, ideológiákkal, eszmei irányzatokkal szemben, amelyek megkövetelik a rosszal való együttműködést, vagy kötelezővé teszik a rosszat.”
A szellemi ellenállás a legjobb szolgálat, amit a keresztények a társadalomban tehetnek.
Az újságírás jó gyakorló terep volt arra, hogy hamar rájöjjek a helyes viszonyuláshoz. Egészen egyszerűen át kellett lépnem a politikai korrektségen. Ne féljünk mindig attól, hogy meggyőződésünk esetleg megzavarja azok érzékeny lelkiismeretét, akik lelkesen (vagy éppen lelketlenül) lobbiznak az abortuszjogokért, vagy az eutanázia gyakorlatának a széleskörű elterjesztéséért. Terjesztik a genderideológiát, vagy szexualizálják gyermekeinket. Túl gyakran hallgattunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
A történelem ismétli önmagát. A totalitárius ideológiák mindig is kizárólagos uralomra törtek. Nem tűrték meg a keresztény gondolatot. Egyes politikai áramlatok ma is új hódító progresszív ideológiákra hivatkozva a vallás és lelkiismeret szabadságát veszélyeztetik, más csoportok megtámadták templomainkat, papjainkat, szemétre dobnák a keresztény életfelfogást.
Érdemes megnéznünk hasonló kihívások idején hogyan gondolkodtak, mit mondtak vezető egyházi, történelmi alakjaink. A diktatúrák elszenvedői voltak Mindszenty József bíboros és Márton Áron püspök is. Életüknek számos közös vonása van, de egy mindenképp: mindketten aktív közéleti szerepet vállaltak, az üldöztetés árán is küzdöttek az elnyomó rendszerek ellen. Mindszenty József azzal magyarázta politikai aktivitását, hogy ő eredetileg csupán lelkipásztor akart maradni, de mivel a politika „ledöntheti az oltárt, és romlásba viheti a lelkeket” a lelkipásztor kötelező feladata a szavazópolgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a „pártpolitika vonalán is” elősegíteni.
Márton Áron ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy „a keresztény ember két világ polgára. A hitét nem tekintheti ürügynek arra, hogy meneküljön az életfeladatok elől.”
(…)
Sokunk szomorú tapasztalata, hogy ma már nem csak Istenért és a hitünkért kell kiállnunk, hanem az igazságért, a józan észért és a normalitásért is. Ez is társadalmi felelősségünk.
Mindenekelőtt védőkerítést kell építenünk saját magunkból az olyan önkényes áltudományokkal és ideológiákkal szemben, amelyek áthágják a természeti törvényeket. Ezt lelkiismeretünk nevében kell megtennünk. Félelem nélkül kell beszélnünk, mert nem egyik vagy másik párt nevében szólunk, ez számunkra lelkiismereti kötelesség.
A keresztények közéleti szerepvállalását több súlyos veszély fenyegeti. Ezeket Pajor András atya fogalmazta meg először Ormok és gyökerek c. művében:
- Az első kívülről jön, és mindenáron azt szeretné elültetni a köztudatban, hogy a vallás szigorúan magánügy, erkölcsi követelményrendszere és az ebből fakadó közéleti fogalomtár nem befolyásolhatja az egyes emberek demokratikus döntéseit. Ezzel persze minden, többek között a nemzettudat, lelkiismereti szabadságjogok sora, az oktatás, a teljes élet megóvása és sok egyéb idetartozó kérdés, mely elsősorban vallási indíttatásból fakad, háttérbe kerül.
- A másik az egyes keresztények félreértett szeretetfogalmán alapul, amely a békességre hivatkozva mindentől visszavonul, ami akárcsak az érzések világában is konfliktusforrás lehet.
A művészek rendkívül plasztikusan fejezik ki Istent. Azok a művészek pedig, akik Isten jelenlétében élnek, még inkább.
Ilyen művész lelkű író volt a skót baptista Oswald Chambers, aki eredetileg szobrásznak készült. Legismertebb műve a Krisztus Mindenek felett! c. könyv.
A mai – szeptember 7‑i – elmélkedés címe „A Jóindulat forrásai”
„Az a víz, amelyet én adok neki, olyan víz forrásává lesz benne, amely örök életre buzog.” (Jn. 4,14.)
„Nem véletlen, hogy Urunk nem csatornához, hanem forráshoz hasonlítja életünket. … Ha életedből nem tör elő ez a teljesség, te vagy a felelős érte, mert akkor a kiáradást gátolja valami.”
A jóindulat forrása az ima. Minden válság – így a keresztény identitásválság kiindulópontja is a transzcendens iránti érzék elvesztése. A teremtmény eltávolodása a Teremtőjétől. Térjünk vissza a forráshoz!
„Imádkozzunk az egyéni lélek mélyén, a család szentélyében és hívek közösségében, a magyarság legyen az imádság nemzete.” (Mindszenty József)
Forrás: vdtablog.hu