Hírek Elszakított területi hirek KERECSENY JÁNOS: A NÉGY SZOBOR

KERECSENY JÁNOS: A NÉGY SZOBOR

Vers

Négy szo­bor áll némán a „Sza­bad­ság terén”,
Mint fonák ellen­tét rab­sá­gunk éjje­lén.
Négy szo­bor, szo­mo­rú, mes­te­ri kőre­mek
És e holt anyag­tól Euró­pa remeg,
Mert súg­ja szel­le­mük, har­sog­ja hang­ta­lan:
A parancs-szer­ző­dés rút, igaz­ság­ta­lan!
S akár csak kegyet­len, félel­mes vád­irat,
A művelt Nyu­gat­ra röp­pen­te­nek tűznyilat……

Négy égtáj fáj­dal­mas, bús ábrá­zo­ló­ja,
Elva­kult gyű­lö­let jel­ké­pes bitó­ja,
Sötét tudat­lan­ság sze­mé­lye­sí­tő­je,
„Jaj a legyő­zött­nek!” – gyá­szos hir­de­tő­je,
A vak bosszú­ál­lás kőbe­vé­sett mása,
A szent Igaz­ság­nak a meg­csú­fo­lá­sa.
S hol buta fajan­kók hamis tör­vényt fon­nak,
Örök gya­lá­za­ta a frank Trianonnak!

Az „Észak” hir­de­ti ősi Fel­vi­dé­künk
Ezer évig volt az a bir­to­kunk nékünk.
Véren, vason vet­te a hon­szer­ző Árpád,
Török hódí­tó sem érte el a Tát­rát.
Nem tud­ta leigáz­ni sok kegyet­len ellen,
Futott a musz­ka is onnan bevert fej­jel.
Épp oly’ szer­ves része a Magyar Hazá­nak,
Mint test­nek a vese, vagy gyö­ke­re fának…

Hunya­di vas­kar­ját mutat­ja „Dél”, ott
Nán­dor­fe­hér­vá­ri csil­la­gunk is ég ott,
Ragyog­va szik­rá­zik – isme­rik is bár­hol –
És égi fényé­vel Nyu­gat felé vádol…
Mert Hunya­di nél­kül – rég elcsé­pelt nóta –
Ozmán iga alatt nyög­ne Euró­pa.
S a mek­kai mosé bronz kapu­it nyit­nák,
Jézus Urunk helyett, Alla­hot tanítnák…

Lánc­ra­vert Nem­ze­tem! Örök dicső­sé­ged,
Hogy ezred­éven át a keresz­tény­sé­get
Magya­ri ős kar hős acél­ja véd­te!
S hálát­la­nul fizet Nyu­gat még­is érte…
Ama isz­lám Fél­hold, mint halat a cápa
Rég elnyel­te vol­na. És ma még a pápa
Sem emel szót értünk? Az is hall­gat gyá­ván?
Vagy alszik az Isten a menny­bé­li ágyán?

De Nyu­gat­ra vádol szin­tén a zord „Kelet”,
Bátor, büsz­ke sze­me az ég felé mered,
Nagy Báto­ri Ist­ván lel­ke lobog ben­ne,
Fenye­get az arcán búsult hon­sze­rel­me,
Épp úgy, mint Grod­nó­nál, hol csont s halál áron
Nagy, véres dia­dalt ara­tott a cáron,
Meg­gá­tol­va ezzel a ter­jesz­ke­dé­sét,
Hálát­lan Nyu­gat­ra ter­velt betörését…

…S most „Nyu­gat” szob­rá­ra for­dul tekin­te­tem,
Mint izzó láng­szó­ró, a tüzet úgy vetem,
Mint az Etna tor­kán a zuha­tag láva,
Kirob­ban hara­gom. S ajkam átkot hány­va,
Meg­ve­tést, lené­zést, gyű­lö­le­tet okád –
Álnok Auszt­ria hős­tet­tét mutat­ja,
Aki a hal­dok­ló szom­szé­dot kutatja.

És pimasz kajá­nul, mint útszé­li zsi­vány,
Kiha­sít­ja föld­jét, akár­csak az Iván…
Ilyen aljas­sá­got ember­evő sem tett –
Az is meg­be­csül­te bátor fegy­ver­tár­sát,
Nem rabol­ta tőle a föld­jét vagy mását.
Óh, ez nem Arad volt, sem nem Tizen­há­rom!
Őt is igáz­za most épp úgy szolga-járom.

Mint a vele vér­zett régi szö­vet­sé­gest,
A szó­tar­tó magyart, a hoz­zá hűsé­gest…
Ment­sé­get keres­ni bűné­re? Botor­ság.
Háza­sod­ni akar ismét a bölcs ország…
Nála hit­vá­nyab­bak csak azok, kik áll­ták
A hul­la­rab­lá­sát és azt hono­rál­ták.
Ők a főbű­nö­sök, mert álno­kul csűr­tek,
Tudat­lan pojá­cát, kik Párizs­ban ültek.

És röhög­ve nyújt­va pisz­kos, sző­rös man­csot,
Ránk erő­sza­kol­ták a béke­pa­ran­csot.
Más­fél­ezer éves népünk ősi föld­jét
Dara­bok­ra vág­ták. Lét­re­hoz­va ször­nyét
Élet­te­len, cson­ka és nyo­mo­rék test­nek…
Jel­kép e négy szo­bor, Gyá­szos Magyar Est­nek,
Hang­ta­lan nagy vád­ja, szent til­ta­ko­zá­sa,
Hogy gaz­tett volt Hazánk rút megcsonkítása.

…Tri­a­non bakói ám kár­ba vitáz­nak –
Moszk­va egén már vad vil­lá­mok cikáz­nak,
A „hű szö­vet­sé­ges” nem soká­ig vár még,
Euró­pa fölött meg­je­lent – az Árnyék…
De vörös palást­ja alatt hóhér-zeke.
Nagy Péter cár tit­kos, vak vég­ren­de­le­te,
Min­den oro­szok­nak parancs, sza­bály, tör­vény –
Gőgös Nyu­gat alatt moraj­lik vad örvény…

Meg­jó­so­lom innen ihle­tett-meré­szen,
Tri­a­non csak­ha­mar majd bume­ráng lészen.
Min­dent, amit osz­tott gyű­lö­le­tes kéz­zel,
Vissza­száll majd rája, mint ránk eme Éjjel…
Fel­tá­mad­nak sor­ban gyar­ma­tok, rab­né­pek,
Lán­co­kat szag­gat­nak, vas­pe­re­cet tép­nek,
Jogot köve­tel­nek és apá­ik föld­jét
S Nyu­gat­ra zúdít­ják a bor­zal­mak szörnyét…

Láng­ba borul a Föld vala­mennyi sar­kán,
Menny­dö­rög s vil­lám­lik bíbor­vö­rös tar­kán,
Moraj­lik, rázó­dik, mint tűz­há­nyó gyom­ra
És a föld­rab­ló­kat – íté­let­re von­ja.
Ször­nyű íté­let­re! Mon­da­ni sem kések.
Betel­je­sed­nek a János Jele­né­sek!
Csak az Atya­is­ten tud­na olyat vet­ni!
S hálát­lan Nyu­ga­tot el fog­ja temetni…

Hiá­ba gátol­ja Nyu­gat szép eré­nye,
Ez a Tör­té­ne­lem örök vas­tör­vé­nye!
E négy szo­bor is ezt hir­de­ti ím, itten
Segítsd meg a magyart kegyel­mes, nagy Isten!

Buda­pest. 1921