Kas­sai Lajos: Sze­re­tem a hazá­mat, de vér­zik érte a szívem!

A modern kori lovas­íjá­szat meg­te­rem­tő­je elmond­ta, hazánk­ra gene­rá­ci­ó­ról gene­rá­ci­ó­ra hat­nak a náciz­mus és a kom­mu­niz­mus traumái.

 
Kas­sai Lajos inter­jút adott a Ma7 por­tál­nak. Újság­írói kér­dés­re elmond­ta a modern kori lovas­íjá­szat meg­te­rem­tő­je, hogy miért nyi­lat­ko­zik meg egy­re töb­bet köz­éle­ti témák­ban: „ami­kor elkezd­tem a lovas­íjá­szat­tal fog­lal­koz­ni és lát­tam, elin­dí­tó­ja leszek egy új sport­ág­nak, har­ci művé­szet­nek, rög­tön fel­tűnt vala­mi. Magyar­or­szá­gon ren­ge­teg magot elve­tet­tek, a nagy­ja szár­ba is szök­kent, néhány még virág­ba is borult, de a ter­mést, szin­te kivé­tel nél­kül, más­hol és mások arat­ták le. Fel­tet­tem magam­nak a kér­dést, az álta­lam  elve­tett magok­ból szár­ma­zó gyü­möl­csö­ket le tudjuk‑e majd Magyar­or­szá­gon szü­re­tel­ni? Eljutunk‑e a vég­ki­fej­le­tig? Ahogy haladt elő­re a tör­té­net, egy­re-más­ra jöt­tek a buk­ta­tók, rájöt­tem, mi, magya­rok vagyunk önma­gunk iga­zi ellen­sé­gei.”

Hoz­zá­tet­te, „olyan transz­ge­ne­rá­ci­ós trau­mák hat­ják át a nem­ze­tet, ame­lyek­kel kép­te­le­nek vagyunk meg­bir­kóz­ni. Gene­rá­ci­ó­ról gene­rá­ci­ó­ra hat­nak a náciz­mus és a kom­mu­niz­mus trau­mái, meg­mér­ge­zik embe­ri kap­cso­la­ta­in­kat, és akkor itt tér­nék vissza az ere­de­ti kér­dé­sé­re, a közé­le­tet is nagy­ban befo­lyá­sol­ják. Ki kell mon­da­nunk, beteg a magyar nép­lé­lek. Min­den nép­nek meg­van a maga baja a világ­gal, de engem első­sor­ban Magyar­or­szág érde­kel. Ez egy cso­dá­la­tos ország, cso­dá­la­tos embe­rek­kel. Én a hazá­mat fel­té­tel nél­kül sze­re­tem, a magyar vég­te­le­nül tehet­sé­ges nép,

viszont azt látom, nem tud a képes­sé­ge­i­nek meg­fe­le­lő­en tel­je­sí­te­ni. Ez a lel­ki beteg­sé­günk egyik fő ismérve.

Egy­sze­rű­en érde­kel, mi lehet az oka, erről szól­nak a köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lá­sa­im. Az évek során arra jutot­tam, kép­te­le­nek vagyunk mihez kez­de­ni ezek­kel a gene­rá­ci­ó­ról gene­rá­ci­ó­ra örök­lő­dő ter­hek­kel. Ezek tudat alatt műkö­dő, de ben­nün­ket moz­ga­tó trau­mák. Néz­ze, én alap­ve­tő­en mun­kás­em­ber vagyok. Nem tar­tom magam a magyar magas­kul­tú­ra kép­vi­se­lő­jé­nek, működ­te­tem a gaz­da­sá­gom, céget veze­tek, csak köz­ben gon­dol­ko­dom is. Sze­re­tem a hazá­mat és vér­zik a szí­vem érte, mert nem tud képes­sé­ge­i­nek meg­fe­le­lő­en tel­je­sí­te­ni. Ha ennyit tud­nánk csak, meg­von­nám a vál­la­mat, de nem erről van szó! Min­dig kivil­lan vala­ki, csak azt álta­lá­ban elkaszálják.”

For­rás: man​di​ner​.hu