Kár­pát­al­ján a magyar­ság túl­élé­se a tét

Sors­dön­tő, tör­té­nel­mi pil­la­nat­hoz érke­zett a kár­pát­al­jai magyar­ság: a gaz­da­sá­gi és poli­ti­kai nehéz­sé­gek után a hábo­rú még job­ban fel­gyor­sí­tot­ta az elván­dor­lást. De vajon van‑e még vissza­út, megállítható‑e a demog­rá­fi­ai vál­to­zás? És hogyan lát­ják a jövőt azok, akik a nehéz­sé­gek elle­né­re is maradtak?

– Gép­fegy­ver? Raké­ta? Még egy grá­nát sincs? – tré­fál­ko­zik a határ­őr a bereg­su­rá­nyi átke­lő­nél. Amíg mi arra várunk, hogy derű­sen, de nem túl ala­po­san átvizs­gál­ja a hol­min­kat, a mögöt­tünk vára­ko­zó autó­ból egy huszon­éves srác lép hoz­zánk, hogy ugyan elvinnénk‑e a nagy­ma­má­ját Bereg­szász­ra. Az ukrán hatá­ron az ember­ben óha­tat­la­nul átsu­han a kósza gon­do­lat, hogy vajon mit szál­lít a nagy­ma­ma a tömött kof­fer­ben, de ter­mé­sze­te­sen kész­ség­gel ajánl­ko­zunk a fuvarra.

Egy­irá­nyú utca

A gon­dot ugyan­is az jelen­ti, hogy a had­kö­te­les korú fér­fi­ak szá­má­ra Ukraj­na most egy­irá­nyú utca. A hábo­rú kirob­ba­ná­sát köve­tő első hetek­ben a rend­szer még úgy műkö­dött, hogy ha a magyar útle­vél­ben volt pecsét a belé­pés­ről, akkor kife­lé is sza­bad volt az út – így a ket­tős állam­pol­gá­rok az úti okmá­nya­i­kat „meg­for­gat­va” sza­ba­don közlekedhettek. 

Nagy feszült­sé­get kelt, hogy a had­kö­te­les korú fér­fi­a­kat tovább­ra sem enge­dik ki Ukrajnából.

Aztán az ukrá­nok stra­té­gi­át vál­tot­tak. Most már a szá­mí­tó­gé­pes rend­sze­rük­kel ellen­őr­zik a doku­men­tu­mo­kat, és azt a had­kö­te­les korú fér­fit, aki­nek ukrán állam­pol­gár­sá­ga is van, nem enge­dik ki az ország­ból, rosszabb eset­ben még ott hely­ben a kezé­be nyom­ják a behívót. 

Hal­lunk olyan eset­ről, hogy az évek óta kül­föl­dön dol­go­zó, tájé­ko­zat­la­nul haza­lá­to­ga­tó magyar útle­ve­lét nemes egy­sze­rű­ség­gel szét­tép­te az ukrán határ­őr. Panasszal leg­fel­jebb a Jóis­ten­hez fordulhat.

Azért van „kis­ka­pu”. A Kár­pá­ti Igaz Szó éppen a minap adta hírül, hogy a ható­sá­gok bűn­szer­ve­ze­tet fog­tak el, amely­nek tag­jai had­kö­te­les fér­fi­a­kat csem­pész­tek át a hatá­ron. Egy fuvar állí­tó­lag 4500 dol­lár­ba (több mint 1,5 mil­lió forint­ba) került. Rossz nyel­vek sze­rint egyes határ­őrök az útle­vél­be csúsz­tat­va ennél keve­seb­bel is beérik. Igaz, aki Kár­pát­al­já­ról mene­kül­ni akart, az már meg­tet­te: a koráb­ban 150 ezres magyar­ság most egyes becs­lé­sek sze­rint száz­ezer alá apadt.

Kovály Kata­lin: A hábo­rú való­szí­nű­leg nega­tí­van befo­lyá­sol­ja a kár­pát­al­jai magyar­ság demog­rá­fi­ai trendjeit.

Szel­lem­fal­vak

Lélek sincs az utcá­kon az egyik leg­na­gyobb falu­ban, a szín­ma­gyar Mező­vá­ri­ban sem. Ripor­te­ri prak­ti­ka, hogy a temp­lom­ban vagy a kocs­má­ban min­dig mik­ro­fon­vég­re akad vala­ki, de a püs­pö­ki rezi­den­ci­án mére­tes kutya tán­to­rít el a kíváncsiskodástól. 

A kocs­má­ig már nem jutunk el: nagy lár­má­val egy cigány tár­sa­ság vág mel­lénk lovas­ko­csi­já­val. Kér­dés nél­kül is dől belő­lük a panasz. Tény­leg nehéz a sor­suk, a csa­lád­fő­nek halál­ra gázol­ták a fele­sé­gét, hat gyer­mek maradt rá. A hábo­rú miatt viszont a magyar­or­szá­gi idény­mun­kák­nak búcsút int­het, így nincs miből meg­él­ni. – Újlak­nál úsz­tam át a Tiszát, hogy néhány hetet dol­goz­has­sak – bizony­gat­ja, meg­erő­sít­ve a plety­kát, hogy a zöld­ha­tá­ron oly­kor sze­met huny­nak az ilyen „ingá­zás” felett. Leg­in­kább még­is az fáj neki, hogy raj­tuk sen­ki nem segít, mert min­dent az ukrán mene­kül­tek kap­nak. Hát a behí­vó­tól nem fél? – Nem félek én sem­mi­től. Ha akar­nám, fél kéz­zel mind­től elven­ném a fegy­vert. De hat pulyá­val engem nem hív­nak be – legyint, és rágyújt egy cigarettára. 

Nem úgy van az. Csak a mar­ku­kat tart­ják, de dol­goz­ni nem akar­nak. Én is Magyar­or­szá­gon vál­lal­tam mun­kát. És néz­ze meg a ker­tem! Aki akar, boldogul 

– csó­vál­ja a fejét egy hölgy, aki az út mel­lett hall­gat­ta végig a beszél­ge­tést. Aztán azért ő is elis­me­ri, hogy a csa­lád­já­ból már szin­te min­den­ki Magyar­or­szág­ra köl­tö­zött. Mező­vá­ri­ban végül Rózsi néni­hez is elju­tunk, aki a ház aljá­ban egy­szer­re üze­mel­tet vegyes­bol­tot és kocs­mát. A tulaj­do­nos áll a pénz­tár mögött, mint mond­ja, már csak „láj­to­san” megy az üzlet, alig marad­tak a falu­ban. Most is csak két idő­sebb fér­fi támaszt­ja a pul­tot vod­kát szür­csöl­get­ve, ők már nem fél­nek se bom­bá­zás­tól, se behí­vó­tól, de a légi ria­dó­ra is csak kikér­nek még egy kört.

Türe­lem!

De vajon van‑e vissza­út a kár­pát­al­jai magyar­ság­nak? Ha vala­ki a terep­ről is jól isme­ri a hely­ze­tet, az két­ség­te­le­nül Rezes József, a Kár­pát­al­jai Határ­men­ti Önkor­mány­za­tok Tár­su­lá­sá­nak igaz­ga­tó­ja, akit már az ung­vá­ri Vár­al­ja kávé­zó­ban kér­de­zünk a kilá­tá­sok­ról. Ő türe­lem­re int: sze­rin­te korai még hosszú távú követ­kez­te­té­se­ket levon­ni, csak egy későb­bi sereg­szem­le után fog kide­rül­ni, hogy milyen mér­ték­ben fogyat­ko­zott meg a magya­rok lélek­szá­ma. Mert hogy meg­fo­gyat­ko­zott, azt ő sem vitat­ja. Hoz­zá­te­szi azon­ban, hogy való­já­ban a fér­fi­ak nagy része már a hábo­rú előtt is kül­föl­dön dol­go­zott idénymunkákon. 

Eddig haza­jár­tak a csa­lád­hoz. Elkép­zel­he­tő, hogy ezután ez for­dul­ni fog, inkább a csa­lá­dot viszik magukkal 

– latol­gat­ja a következményeket.

Kér­dés viszont az is, hogy Kár­pát­al­ján milyen jövő vár a magya­rok­ra, mikor már eddig is feszült volt a hely­zet. Rezes József úgy véli, erre is csak az idő fog választ adni, de nem tart­ja elkép­zel­he­tet­len­nek, hogy a hábo­rú után pozi­tív irány­ba moz­dul el a kisebb­sé­gek ügye. – Ukraj­na fia­tal állam, amely éppen nem­zet­épí­tés­ben van. Az eddi­gi meg­osz­tott­sá­got a hábo­rú elsö­pör­te, a fron­ton min­den­ki egy. Amit évek alatt nem tud­tak elvé­gez­ni, azt Vla­gyi­mir Putyin meg­tet­te – magya­ráz­za. Hoz­zá­te­szi, az ukrán médi­á­ban eddig is két­ség­te­le­nül rossz volt a magya­rok meg­íté­lé­se, de ez egy évek óta tar­tó folya­mat, amely a hábo­rú­val csak beért. Pro­vo­ká­ci­ó­tól ugyan­ak­kor nem tart, emlé­kez­tet rá, hogy az eddi­gi inci­den­sek mögött is az oro­szok áll­tak, nem pedig az ukrán szélsőségesek. 

Mi is bizo­nyí­tot­tunk. Van­nak magya­rok, akik a fron­ton har­col­nak. Mások a front­vo­na­lak mögött veszik ki a részü­ket a munkából 

– mond­ja, remé­nyét fejez­ve ki, hogy ezt Kijev­ben is látják.

Arról egyéb­ként nin­cse­nek hiva­ta­los infor­má­ci­ók, hogy hány kár­pát­al­jai magyart soroz­tak már be, de arról igen, hogy a hábo­rú már hár­muk éle­tét követelte.

– A magya­rok men­je­nek golyó­fo­gó­nak? – hábo­rog­nak sokan, akit erről kér­de­zünk. Pedig a front­ra kerül­ni nem is fel­tét­le­nül olyan könnyű. Az egyik kibú­vó, ha egy­sze­rű­en nem veszik át a behí­vót. De ha meg is érke­zik a doku­men­tum, még akkor sem nyom­nak fegy­vert auto­ma­ti­ku­san az ember kezé­be. Ezután még csak jelent­kez­ni kell a had­ki­egé­szí­tő parancs­nok­sá­gon, ahol eldől, hogy az ille­tő egy­ál­ta­lán alkalmas‑e kato­ná­nak. Elsőbb­sé­get élvez­nek azok, akik már szol­gál­tak, hátul áll­nak a nagy­csa­lá­do­sok. Hal­lunk olyan­ról, aki önként jelent­ke­zett, még­sem hív­ták be.

Para­di­csom

Sokan van­nak olya­nok is, akik min­den nehéz­ség elle­né­re marad­tak. Tóth Győ­ző­vel egy Bereg­szász hatá­rá­ban fek­vő fes­tői sző­lő­bir­to­kon talál­ko­zunk. Gőz­erő­vel zaj­lik a mun­ka, újabb tőké­ket tele­pí­te­nek, moder­ni­zál­ják a borá­sza­tot, kibő­ví­tik majd az étter­met, lovar­dát ter­vez­nek. A bereg­szá­szi váro­si tanács kép­vi­se­lő­je sze­re­tet­tel pihen­te­ti sze­mét a tájon. – Kár­pát­al­ja egy para­di­csom – mutat kör­be. Még­is, hábo­rú köz­ben befek­tet­ni? Sze­rin­te nincs más válasz­tá­suk, mint elő­re nézni.

– Az embe­rek fele elme­ne­kült. Ki kell talál­nunk, hogy eze­ket az embe­re­ket hogyan csá­bít­suk vissza. Ehhez meg kell kér­dez­nünk őket is, hogy mit sze­ret­né­nek. Túl a mun­ka­hely­te­rem­té­sen és a töb­bi köz­he­lyen. Ez egyéb­ként nem­csak Kár­pát­al­já­ra, de az egész ukrán állam­ra is igaz – magya­ráz­za. A fia­tal­em­ber­ből árad az opti­miz­mus, a ten­ni akarás. 

Én nem megyek seho­va. Itt szü­let­tem, hova men­jek? Itt min­den utcá­hoz, min­den mező­höz kötődünk

– csó­vál­ja a fejét. Nevet­ve hoz­zá­te­szi, mivel koráb­ban nem szol­gált, még pus­kát sem fogott a kezé­ben, vele a fron­ton amúgy se sok­ra men­né­nek. – Azért min­den­ki ott segít, ahol tud. A gaz­da­ság működ­te­té­sé­ről sem lehet tel­je­sen lemon­da­ni. Én mun­kát adok, adót fize­tek, ami ugyan­csak hoz­zá­já­rul a győ­ze­lem­hez – mond­ja. Fel­ada­tá­nak érzi azt is, hogy elma­gya­ráz­za, Magyar­or­szág mennyit segít a bajban.

Sto­chi­no-Weiss Giu­li­a­no az Öku­me­ni­kus Segély­szer­ve­zet lem­ber­gi koor­di­ná­ci­ós iro­dá­já­nak veze­tő­je az ukraj­nai segítségnyújtásáról.

Hogy látják‑e erő­fe­szí­té­se­i­ket Kijev­ben, abban már Tóth Győ­ző sem biztos. 

Elmon­dá­sa sze­rint bereg­szá­szi kép­vi­se­lő­ként, váro­si szin­ten remek az együtt­mű­kö­dé­sük az ukrá­nok­kal, köl­csö­nös a tisz­te­let. De a nagy­po­li­ti­ká­ra, arra már nin­csen befo­lyá­suk. Sze­rin­te Kár­pát­al­ján a szél­ső­sé­ge­sek sem jelen­te­nek prob­lé­mát, az itte­ni­ek meg­ta­nul­tak egy­más mel­lett élni. – Nem vagyunk sze­pa­ra­tis­ták. Soha nem is léte­zett ilyen poli­ti­kai szán­dék. Még ha ezt a kár­tyát sok­szor fel is hasz­nál­ták. Ukrán állam­pol­gá­rok vagyunk. Elítél­jük a hábo­rút. De a magyar­sá­gunk mel­lett is a vég­ső­ig kiál­lunk. Ebben nem tágí­tunk! – szö­ge­zi le.

Kár­pát­al­ján egyéb­ként nincs túl­zot­tan hábo­rús han­gu­lat sem. A bereg­szá­szi főtér kive­tí­tő­jén egy­mást vált­ja a kato­nai indu­ló a hen­tes rek­lám­já­val, a város hatá­rá­ban fél­ké­szen felej­tet­tek egy homok­zsá­kok­ból épí­tett lőál­lást és egy lövész­ár­kot, de az egy komo­lyabb terep­já­rót is bajo­san állí­ta­na meg. 

Bejár­ta a saj­tót, hogy Ung­vá­ron gőz­erő­vel készí­tik a Molo­tov-kok­té­lo­kat, hogy ezek sor­sa mi lett, sen­ki nem tud­ja, orosz harc­ko­csi­kat alig­ha lob­ban­tot­tak lángra. 

Beszél­nénk a mun­ká­csi 128. dan­dár saj­tó­tiszt­jé­vel is, de ő tele­fo­non már a kele­ti front­ról jelentkezik.

Kár­pát­al­ján kezd elha­tal­ma­sod­ni a mene­kült­krí­zis, de az ellen­ál­lás nap­ról nap­ra erősödik.

Nem­zet­épí­tés

Bereg­szá­szon javá­ban épül az új görög­ka­to­li­kus köz­pont is, mely­nek része egy temp­lom, de a hábo­rú itt szin­tén érez­te­ti hatá­sát: az épí­tő­anya­gok ára az egek­be szö­kött, ráadá­sul mun­ka­erőt is nehe­zeb­ben találni. 

És kér­dés, lesz‑e a jövő­ben, aki meg­töl­ti a pad­so­ro­kat, termeket. 

A köz­pont részét alko­tó és két éve átadott Ortu­tay Ele­mér Görög­ka­to­li­kus Szak­kol­lé­gi­u­mot sem a diá­kok, hanem a bel­ső ukraj­nai mene­kül­tek lak­ják most.

Az intéz­ményt irá­nyí­tó Maro­si Ist­ván görög­ka­to­li­kus pap sem lát­ja derűs­nek a hely­ze­tet. Mint mond­ja, a kár­pát­al­jai magyar­ság­ban már eddig is ott buj­kált a féle­lem, a bizony­ta­lan­ság és a kiszol­gál­ta­tott­ság az elhí­re­sült nyelv‑, illet­ve okta­tá­si tör­vény, vala­mint a gaz­da­sá­gi prob­lé­mák miatt. Ám míg ehhez a feszült­ség­hez már vala­mennyi­re hoz­zá­szok­tak, a hábo­rú kirob­ba­ná­sa ismét új körül­mé­nye­ket terem­tett. – Mos­tan­ra él a kár­pát­al­jai magyar­ság­ban egy­faj­ta ref­lex a mene­kü­lés­re. Pél­dá­ul mikor a hábo­rú kitö­ré­sé­nek reg­ge­lén, 7 óra­kor fel­hív­tam egy kol­lé­gá­mat, ő már Magyar­or­szá­gon volt – magyarázza.

Maro­si Ist­ván azért bízik a jobb jövő­ben. – Papi fej­jel azt mon­dom, hogy nincs olyan krí­zis, amit ne lehet­ne meg­ol­da­ni. Amit ember elron­tott, azt ember hoz­hat­ja hely­re. De csak akkor, ha a krí­zis­ben lévők képe­sek meg­ér­te­ni egy­mást. Az biz­tos, hogy ugyan­úgy nem mehe­tünk tovább, mint eddig. Az ember job­bá válá­sá­ban is azt tanít­juk, hogy ha egy maga­tar­tás rosszat ered­mé­nye­zett, akkor más­ként kell élni a továb­bi­ak­ban, hogy jó legyen – fogal­maz biza­ko­dó­an. Pozi­tív pél­da­ként emlí­ti még, hogy az egy­há­zak között viszony­la­gos béke ural­ko­dik, oda egy­elő­re nem gyű­rű­zött be a feszültség.

Hogy mi lesz Ukraj­na és ben­ne a kár­pát­al­jai magyar­ság sor­sa, arra sze­rin­te is korai még választ adni. – A Bib­li­á­ból is tud­juk, hogy nem­ze­tek és népek szü­let­tek és el is tűn­het­nek a tör­té­ne­lem szín­pa­dán. Sze­rin­tem egy nem­zet­fej­lő­dést vagy annak sza­ka­sza­it csak utó­lag lehet érté­kel­ni. Külö­nö­sen azt, hogy megszületett‑e a küz­de­lem által az egy­sé­ges nem­zet vagy sem. Egyéb­ként is az ukrán nem­zet nem most szü­le­tik, mert eddig is volt, évszá­za­dok óta van. De elha­mar­ko­dott azt mon­da­ni, hogy a folya­mat befe­je­ző­dött. Ezzel min­den nem­zet így van. Mi, embe­rek aktu­á­li­san egy nem­zet­fej­lő­dés adott sza­ka­szát éljük csak. Ráadá­sul ebben a sza­kasz­ban ren­ge­teg a seb. A nem­zet­tu­dat sajá­tos érté­kek fel­is­me­ré­sét és helyes önér­té­ke­lést is jelent. Ha pusz­tán egy agresszor­ral szem­ben fogal­maz­zuk meg magun­kat, az újabb hibá­kat hor­doz­hat magá­ban – figyelmeztet.

Sza­vai ott vissz­han­goz­nak ben­nünk akkor is, mikor elbú­csú­zunk Ukraj­ná­tól. Kár­pát­al­ja a béke szi­ge­te, ahol nem talál­koz­tunk harc­ko­csik­kal, ame­lyet nem ért el a fegy­ver­ro­po­gás. Azért a magyar­ság­ra még más­faj­ta har­cok is várnak. 

A hábo­rú árát itt is meg­fi­ze­tik. Csak a követ­ke­ző, sors­dön­tő évek dön­tik majd el, hogy a meg­ma­ra­dá­suk­ba kerül‑e.

Volo­di­mir Zelensz­kij ukrán elnök pla­kát­ja vala­hol Kár­pát­al­ján. „Nincs olyan bun­ker, ahol el lehet­ne búj­ni az Isten elől”. (Fotó: Arpad Kurucz)

For­rás: magyar​nem​zet​.hu