Káposz­ta­lé­le­ves – György Atti­la tollából

Köszö­net a Főúrnak!

Van­nak dol­gok, ame­lye­ket a magam­faj­ta, néha galád író­cse­léd nem érde­mel meg. De aztán még­is. Ezért külön hálát adunk Annak, Aki­nek, kinek-kinek hite szerint. 

Író­ként, így már nemes­pe­né­sze­dő, las­san őszü­lő sza­kál­lal azt hiszem, a kor­tár­sak irigy­sé­ge mel­lett a bará­tok sze­re­te­te a legfontosabb. 

Meg az asszony, aki mel­let­ted áll, és elné­zi állan­dó, követ­ke­ze­tes hülyeségeid. 

De ott van pél­dá­ul Albu Bátyám, ha meg­en­ge­di ezt a bizal­mas­ko­dást nekem, aki talán egyi­ke az utol­só, nagy mohi­ká­nok­nak a Kár­pát-meden­cei gaszt­rop­ré­rin, aki annak ide­jén is pon­to­san tud­ta főpin­cér­ként, hogy az ifjú újságíró‑, költő‑, és egyéb léhű­tők­nek már else­jén nincs egy gara­suk sem. 

És mert nagy lel­ke volt, és nagy kana­la: min­dig jutott ezek­nek az ingyen­élők­nek egy pohár konyak, vagy egy táp­lá­ló leves. 

Vagy mind­ket­tő.

Időn­ként meg­lep. Két vitéz fia van, mint annó Szondy apród­jai, két har­cos, két kenyér­re ken­he­tő ember. Ha éppen ők nem ken­nek a fal­hoz, de akkor megérdemled.

Most a Főúr visszavonult.

Per­sze, éppen úgy nem lehet innen vissza­vo­nul­ni, mint a Kor­mány­zó­ság­ból, vagy a trón­ról, de van az úgy, hogy jobb a dön­té­se­ket magad­ra, koro­na­ta­nács nél­kül meghozni.

És per­sze, főz, süt, készít, derék refor­má­tus­ként eljár az isten­tisz­te­let­re vasár­na­pon­ként, után a régi, jól kipró­bált bará­tok­kal meg­iszik egy fröccsöt, majd haza­megy, és készít vala­mi olyas­mit, ami­től azért a világ mes­ter­sza­ká­csai föld­höz vág­nák a kuk­ta­sap­kát, és meghajolnának.

A Főúr­nak van egy jó szo­ká­sa (sok más mel­lett), hogy szá­mon tart min­dent, és mindenkit.

Még engem is.

És időn­ként, csak úgy, küld nekem egy ren­des ételt, egyek már én is vala­mi nor­má­list, mert Ő pon­to­san tud­ja: hiá­ba írtam sza­kács­köny­vet, főz­ni nem iga­zán tudok.Legalábbis az iga­zi­ak mér­cé­je szerint.

Most éppen káposz­ta­lé­le­vest kap­tam tőle. Gyö­nyö­rű, mosoly­gós hús­gom­bó­cok­kal. Tud­ja, hogy ezt imá­dom, s ez olyan pana­cea­um, hogy min­den­faj­ta baci­lus és vírus fej­veszt­ve mene­kül előle.

Úgy, hogy most bol­dog vagyok. Itt mele­ge­dik a kály­hán a leves, és én, bűnös lélek, várom a meg­vál­tást, amíg bele­kós­tol­ha­tok, és hát­ra­dő­lök, és azt mon­dom: még­is­csak van értel­me ennek a világnak.

A káposz­ta­lé­le­ves tény­leg a világ egyik leg­na­gyobb talál­má­nya, ehhez csak mes­te­ri kéz­zel, vagy hályog­ko­vács­ként sza­bad hoz­zá­nyúl­ni, olyan töré­keny mint egy velen­cei kris­tály, és szí­vós, mint a kínai kerámia.

De hát ezt a Főúr job­ban tud­ja, én csu­pán alá­za­to­san reme­gő lélek­kel eszem meg, és utá­na egy pohár szilvapálinka.Köszönöm…

(Hagyom még nagyon las­sú tűzön egy kicsit, az illa­tát is akarom…)

For­rás; face​book​.com