Káposztaléleves – György Attila tollából
Köszönet a Főúrnak!
Vannak dolgok, amelyeket a magamfajta, néha galád írócseléd nem érdemel meg. De aztán mégis. Ezért külön hálát adunk Annak, Akinek, kinek-kinek hite szerint.
Íróként, így már nemespenészedő, lassan őszülő szakállal azt hiszem, a kortársak irigysége mellett a barátok szeretete a legfontosabb.
Meg az asszony, aki melletted áll, és elnézi állandó, következetes hülyeségeid.
De ott van például Albu Bátyám, ha megengedi ezt a bizalmaskodást nekem, aki talán egyike az utolsó, nagy mohikánoknak a Kárpát-medencei gasztroprérin, aki annak idején is pontosan tudta főpincérként, hogy az ifjú újságíró‑, költő‑, és egyéb léhűtőknek már elsején nincs egy garasuk sem.
És mert nagy lelke volt, és nagy kanala: mindig jutott ezeknek az ingyenélőknek egy pohár konyak, vagy egy tápláló leves.

Vagy mindkettő.
Időnként meglep. Két vitéz fia van, mint annó Szondy apródjai, két harcos, két kenyérre kenhető ember. Ha éppen ők nem kennek a falhoz, de akkor megérdemled.
Most a Főúr visszavonult.
Persze, éppen úgy nem lehet innen visszavonulni, mint a Kormányzóságból, vagy a trónról, de van az úgy, hogy jobb a döntéseket magadra, koronatanács nélkül meghozni.
És persze, főz, süt, készít, derék reformátusként eljár az istentiszteletre vasárnaponként, után a régi, jól kipróbált barátokkal megiszik egy fröccsöt, majd hazamegy, és készít valami olyasmit, amitől azért a világ mesterszakácsai földhöz vágnák a kuktasapkát, és meghajolnának.
A Főúrnak van egy jó szokása (sok más mellett), hogy számon tart mindent, és mindenkit.
Még engem is.
És időnként, csak úgy, küld nekem egy rendes ételt, egyek már én is valami normálist, mert Ő pontosan tudja: hiába írtam szakácskönyvet, főzni nem igazán tudok.Legalábbis az igaziak mércéje szerint.
Most éppen káposztalélevest kaptam tőle. Gyönyörű, mosolygós húsgombócokkal. Tudja, hogy ezt imádom, s ez olyan panaceaum, hogy mindenfajta bacilus és vírus fejvesztve menekül előle.
Úgy, hogy most boldog vagyok. Itt melegedik a kályhán a leves, és én, bűnös lélek, várom a megváltást, amíg belekóstolhatok, és hátradőlök, és azt mondom: mégiscsak van értelme ennek a világnak.

A káposztaléleves tényleg a világ egyik legnagyobb találmánya, ehhez csak mesteri kézzel, vagy hályogkovácsként szabad hozzányúlni, olyan törékeny mint egy velencei kristály, és szívós, mint a kínai kerámia.
De hát ezt a Főúr jobban tudja, én csupán alázatosan remegő lélekkel eszem meg, és utána egy pohár szilvapálinka.Köszönöm…
(Hagyom még nagyon lassú tűzön egy kicsit, az illatát is akarom…)
Forrás; facebook.com