Hírek Vélemények/Publicisztikák Itt­hon min­den fáj

Itt­hon min­den fáj

Mol­nár Leven­te a szé­kely művé­szek álmá­ról, a poca­kos sze­re­pek­ről és a ganyéhányásról

A kivá­ló bari­ton a világ szin­te vala­mennyi jelen­tős ope­ra­há­zá­ban éne­kelt már. A szé­kely­föl­di Mol­nár Levente­ kemény ember, kimond­ja, amit gon­dol. Ha komoly oka van rá, össze­rúg­ja a port bár­ki­vel, de ha szük­sé­ges, ­saját pén­zén segí­ti a fia­tal éne­ke­se­ket. Sze­líd­dé válik, ha a tanít­vá­nya­i­ról beszél, érzel­mes­sé, ha a családjáról.

– Jól néz ki. Kop­pány sze­re­pé­re készül?
– Az Ope­ra­ház rám talál­ta ki, de az egyez­te­tés­kor vég­te­len rugal­mat­lan­sá­got tapasz­tal­tam. Ezért sza­kí­tot­tam meg a kap­cso­la­tom az Ope­ra­ház­zal. Ha nem keres­nek meg, akkor 16 évad után ez lesz az első, ami­kor nem éne­ke­lek az anyaszínházamban.

– Már­is bele­te­nye­rel­tem vala­mi­be?
– Érde­kes dol­gok tör­tén­nek körü­löt­tem. Éle­tem leg­jobb for­má­já­ban vagyok, és nagy­sza­bá­sú ter­ve­im van­nak. Szá­mos meg­ke­re­sést kapok, hív­nak min­den­fe­lé. Min­den­ki bolond­nak néz, hogy miért nem szer­ző­döm kül­föld­re sok pénzt keres­ni. Tavaly ren­ge­te­get vol­tam távol, de idén szi­go­rú dön­tést hoz­tam: a jövő­ben nem uta­zom annyit, meg­pró­bá­lok a Kár­pát-meden­cei ope­ra­élet­ben bol­do­gul­ni. Ebben most a pan­dé­mia is „segít”. Jobb itt­hon, figyel­he­tek az enyé­mek­re. Szá­mom­ra a csa­lád a leg­fon­to­sabb. A jár­vány első hul­lá­ma alatt a párom­mal, Mes­ter Vik­tó­ri­á­val töl­te­kez­tünk, dalos üze­ne­te­ket készí­tet­tünk. Az Imád­ság című vide­ó­ban ötéves kis­lá­nyunk is éne­kel. Szá­mom­ra az is elkép­zel­he­tet­len, hogy ne men­jek haza a Szé­kely­föld­re, és ne legyek ott min­den évben a csík­som­lyói Szűzanyánál.

„Gya­ko­ro­lom a türelmet”

– A jár­vány mire taní­tot­ta meg?
– Türe­lem­re.

– Azt mond­ja, hogy türel­mes ember?
– Azt mon­dom, hogy gya­ko­ro­lom a türelmet.

– Néhány évvel ezelőtt Bar­tók Béla művé­ben, A kék­sza­kál­lú her­ceg várá­ban együtt lépett fel Mes­ter Vik­tó­ri­á­val, aki Judit sze­re­pét éne­kel­te. Hogyan dol­goz­tak együtt?
– Sza­bad kezet kap­tunk, és nagy­részt mi ren­dez­het­tük meg a dara­bot. Izgal­mas volt, izzott körü­löt­tünk a leve­gő! Nagy dol­gok szü­let­tek akko­ri­ban, hogy mást ne mond­jak, akkor fogant a kislányunk.

– Egyet­ér­tet­tek, vagy har­col­tak egy­más­sal?
– Is-is. Ez volt ben­ne a gyö­nyö­rű. Ezzel a darab­bal kap­cso­lat­ban még készü­lünk meglepetéssel.

– Idén augusz­tus­ban a Mar­git-szi­ge­ten mutat­ták be Vid­nyánsz­ky Atti­la ren­de­zé­sé­ben a Bánk bánt…
– …éle­tem egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb elő­adá­sát. A közön­ség is imád­ta. Vadász Dáni­elt, a Co-Ope­ra igaz­ga­tó­ját azzal az ötlet­tel keres­tem fel, hogy Tri­a­non cen­te­ná­ri­u­mán száz hatá­ron innen és hatá­ron túli tele­pü­lé­sen mutas­suk be a dara­bot. A száz fájó évre gyógy­ír a száz magyar, büsz­ke elő­adás. Elvisszük min­den­ho­vá, ahol kíván­csi­ak rá. Már néme­tek és ola­szok is jelent­kez­tek. Ami­kor a Hazám, hazá­mat ének­lem, néha az erő is kimegy a lábam­ból, annyi­ra fáj, annyi­ra fon­tos. Én az ilyen pil­la­na­to­kért élek. Kevés szín­há­zi embe­rért ten­ném tűz­be a keze­met, Vid­nyánsz­ky Atti­lá­ért bár­mi­kor. Nekünk, hatá­ron túli magya­rok­nak nem kell elját­sza­nunk, hogy imád­juk a hazán­kat, mert ezért éltünk, ezért sír­tunk, ezért ver­tek min­ket sok­szor szájba.

– Vid­nyánsz­ky a Csík­som­lyói pas­si­ó­ban fel­kér­te Pon­ci­us Pilá­tus pró­zai sze­re­pé­re.
– Bol­do­gan elvál­lal­tam. Szá­mom­ra fon­tos a keresz­tény és nem­ze­ti érté­kek köz­ve­tí­té­se. Ha Vid­nyánsz­ky hol­nap hív­na a Nem­ze­ti­be, mennék.

– Sze­ret­ne ren­dez­ni?
– Igen, sze­re­pel a ter­ve­im között.

– Meg­ren­dez­né a Bánk bánt?
– Egy­elő­re biz­tos nem, ezt a mos­ta­ni ren­de­zést töké­le­tes­nek tar­tom. Úgy érzem, nekem a Kár­pát-meden­cé­ben van ten­ni­va­lóm. A Szé­kely­föl­dön a Beth­len Gábor Alap segít­sé­gé­vel min­den évben tar­tunk mes­ter­kur­zust, és jelent­ke­zem a Kolozs­vá­ri Magyar Ope­ra­ház veze­té­sé­re. Az elmúlt idő­sza­kuk talán hagy némi kíván­ni­va­lót maga után, de nem aka­rok sen­kit bán­ta­ni, mert ők vol­tak ott­hon, ők tar­tot­tak ki.

– Min vál­toz­tat­na, ha ön len­ne a kolozs­vá­ri ope­ra veze­tő­je?
– A tel­jes romá­ni­ai magyar­ság fő kul­tu­rá­lis köz­pont­ja a Kolozs­vá­ri Magyar Ope­ra, Erdély fel­leg­vá­ra. Az eddi­gi érté­ke­ket min­den­kép­pen meg­tart­va, a meg­ma­ra­dá­sun­kat erő­sí­tő múl­tun­kat helyez­ném a jelen­be. Az erdé­lyi gyö­ke­rek­ből épít­kez­nék, a klasszi­kus reper­to­árt pedig a leg­ma­ga­sabb szin­ten művel­nénk, épít­ve a nagy­sze­rű kolozs­vá­ri szó­lis­ták­ra és a magyar művé­szek­re. Kolozs­vár nekem ügy, sze­re­lem. Komoly támo­ga­tó­im van­nak, nagyot tud­nánk ott alkot­ni, miköz­ben azt is tudom, hogy lesz­nek ellen­ző­im, de nem az alkal­mat­lan­sá­gom miatt.

– Hogyan indult el az éne­kes­pá­lya felé?
– Úgy, hogy matek­ból nem vol­tam jó, küz­dő­spor­tok­ban viszont igen, és a zené­hez is értet­tem. Édes­anyám min­dig tanít­ga­tott éne­kek­re, a nép­dal­ver­se­nye­ken szép ered­mé­nye­ket értem el. Sze­ret­tem szerepelni.

– Mit mond­tak a bará­tai, ami­kor beje­len­tet­te, hogy ope­ra­éne­kes akar len­ni?
– Még bok­szol­ni jár­tam, miköz­ben már éne­kel­tem. Röhög­tek raj­tam. Én is több­ször elbi­zony­ta­la­nod­tam, hogy ez nem elég fér­fi­as dolog. Egé­szen addig, míg Nagy­vá­ra­don meg­is­mer­tem az ének­ta­ná­ro­mat, Mari­an Bobo­i­át, aki fan­tasz­ti­kus ember, bele­va­ló fér­fi, iga­zi Don Juan.

Fotó: Kurucz Árpád

Hun­ga­ro­fó­bia

– A hon­lap­ján az önélet­raj­zá­ban „elva­dult kamasz­kor­ról” ír, illet­ve arról, hogy a líce­um­ban a maga­tar­tá­sa hagyott némi kivet­ni­va­lót. Miket csi­nált? Már gye­rek­ként is meg­mon­dó ember volt?
– Igen, vezér­egyé­ni­ség vol­tam. Pél­dá­ul ren­ge­te­get vitat­koz­tam a tör­té­ne­lem­ta­nár­nő­vel… Olyan csa­lád­ból jövök, ahol ott­hon igaz tör­té­ne­te­ket mesél­tek el. Azóta több­ször vissza­hív­tak az isko­lá­ba, és ami­kor csak tudok, segí­tek nekik. Leg­utóbb egye­te­mi szin­tű magán­ének sza­kot indí­tot­tunk el mun­ka­tár­sa­im­mal a Par­ti­umi Keresz­tény Egye­te­men. Nem­rég ott­hon jár­tam, oda- és vissza­fe­lé is meg­áll­tam Nagy­vá­ra­don taní­ta­ni. Vízi­óm és célom a Szé­kely­föld, Kolozs­vár, Nagy­vá­rad és Buda­pest kul­tu­rá­lis összekapcsolása.

– A Magyar Álla­mi Ope­ra­ház­ban 21 éve­sen a Bánk bán­ban Bibe­rach sze­re­pét éne­kel­het­te. Majd öt évig a mün­che­ni Baye­ris­che Sta­at­s­oper tár­su­la­tá­nak egyik veze­tő bari­ton­ja volt. Hosszú utat tett meg, míg a szü­lő­fa­lu­já­ból, Gyer­gyó­re­me­té­ből elju­tott Ber­lin­be, Lon­don­ba, Toki­ó­ba, Mad­rid­ba, New York­ba, San Fran­cis­có­ba.
– A Magyar Álla­mi Ope­ra­ház­nak köszön­he­tem, hogy az let­tem, aki, mert miu­tán föl­vet­tek, adtak sze­re­pe­ket. Min­den szé­kely művész arról álmo­dik, hogy Buda­pes­ten ünne­pel­jék. Mün­chen­ben és a bécsi Sta­at­s­oper­ben több­ször meg­kér­dez­ték, hogy mit sze­ret­nék náluk éne­kel­ni. Itt­hon soha. Pedig bár­hol a világ­ban éne­ke­lek, min­dig sza­bad­dá teszek idő­pon­to­kat, hogy haza tud­jak jön­ni dol­goz­ni. Saj­nos az elmúlt idő­szak­ban mind a sze­mé­lyem, mind a véle­mé­nyem zava­ró lett a veze­tés számára.

– Kül­föl­dön job­ban meg­be­csül­ték?
– Ott csak az szá­mít, hogy mit tudsz a szín­pa­don. Van egy mon­dás nálunk: Hogyan csi­nálj a szé­kely­ből románt? Hozd ki Buda­pest­re. Rám itt már min­dent kiál­tot­tak. Itt túl magyar vagyok, de vol­tam én már román és zsi­dó is. Tehet­ség­te­len embe­rek mond­ták, olya­nok, akik erő­vel őrzik a pozí­ci­ó­i­kat, mert csak az érdek­li őket. A hun­ga­ro­fó­bia fáj a leg­job­ban, a töb­bi nem érdekel.

– Nem tart attól, hogy veze­tő­ként hason­ló hibát követ majd el?
– Nem, mert engem nem a hata­lom érde­kel, hanem az alko­tás. Nekem nem kell bizo­nyí­ta­nom, hogy közöm van az ope­rá­hoz. Ben­nem nin­cse­nek kisebb­sé­gi érzé­sek, és sem­mi­lyen szán­dék, hogy máso­kat tönk­re­te­gyek irigy­ség­ből, fél­té­keny­ség­ből. És magam­mal szem­ben is van kritikám.

– Mond­jon vala­mit.
– Hogy ne csak máso­kat osto­roz­zak? Picit könnyen enged­tem magam ebbe a poca­kos, nagy­da­rab sze­rep­be, de ez kel­lett ahhoz, hogy ráérez­zek Verdire.

– Rög­tön fel is men­ti magát?
– Nem vagyok elé­ge­dett a kül­sőm­mel, és igen, men­tem magam.

– Mun­ka köz­ben alá­za­tos?
– Abszo­lút. Szá­mom­ra a mun­ka szent, és fon­tos, hogy legyen ben­ne feszült­ség, szenvedély.

– Hagyott már ott pro­duk­ci­ót?
– Ter­mé­sze­te­sen. Nem veszek részt gagyi dara­bok­ban, mert azzal örök­re eltá­vo­lít­hat­juk a közönséget.

– Egye­nes, szó­ki­mon­dó ember. Meg­osz­tó sze­mé­lyi­ség?
– Remé­lem, igen. Aki nem ked­vel, az nagyon mást kép­vi­sel. Tudom, hogy nagy dol­gok­ra vagyok hiva­tott. Ezzel a mon­dat­tal most még inkább meg­osz­tó let­tem, igaz? Állok elé­be. Leg­fel­jebb nem éne­ke­lek töb­bet itthon.

– Akkor mi lesz?
– Kül­föl­dön sze­re­tet­tel vár­nak, bár a csa­lá­dom­mal nem sze­ret­nénk elhagy­ni a Kár­pát-meden­cét. Ha nem bol­do­gu­lunk, akkor sem veszek el, paraszt­gye­rek vagyok, sok min­den­hez értek. Nya­ran­ta gaz­dál­kod­tam, kaszál­tam, kapál­tam, ganyét hány­tam, tudok trak­tort vezet­ni, szán­ta­ni, vet­ni, aratni.

Tisz­ta nyereség

– Világ­hí­rű művé­szek vagy az angol kirá­lyi csa­lád tag­jai, akik­kel eddig talál­ko­zott, mi iránt érdek­lőd­tek, miről beszél­ge­tett velük?
– Ha ilyen ruhá­ban lát­nak, mint ami­lyen­ben most is vagyok, meg­di­csé­rik, és meg­kér­de­zik, hogy hon­nan való. Érdek­li őket, hogy mit kép­vi­se­lek. Bőszen védem az aktu­ál­po­li­ti­kán­kat, a magyar­ság érde­két, és ha azt kér­de­zik, hogy mit hőbör­günk annyit, elma­gya­rá­zom nekik a hely­ze­tet. Ahhoz, hogy egy sen­ki fia-bor­ja szé­kely gye­rek ilyen helye­ken éne­kel­jen, ilyen embe­rek­kel talál­koz­has­son, ahhoz nem­csak jónak kell len­nie, hanem tíz­szer jobb­nak, mint más­nak, és sok­kal töb­bet kell dol­goz­nia is.

– Mit szól­na, ha meg­kí­nál­nák vala­me­lyik híres ope­ra­ház veze­té­sé­vel?
– Most nem vállalnám.

– Biz­tos?
– Biz­tos. Más­hol is tör­tén­nek buta­sá­gok, de az nekem nem fáj, mert az nem az enyém. Itt­hon meg min­den fáj. Én imá­dom Magyar­or­szá­got! És tisz­ta nye­re­ség vagyok: a romá­nok kita­nít­tat­tak, kül­föl­dön keres­tem a pénzt, és itt­hon köl­töm el.

Név­jegy

Mol­nár Leven­te 1983-ban szü­le­tett Gyer­gyó­re­me­tén. Csík­sze­re­dá­ban és Nagy­vá­ra­don járt isko­lá­ba. A Magyar Álla­mi Ope­ra­ház az első meg­hall­ga­tás után tárt karok­kal fogad­ta. Nagy ope­rák cím- és fősze­re­pe­it éne­kel­te Euró­pa, Ame­ri­ka és Ázsia szá­mos szín­pa­dán. Világ­hí­rű éne­ke­sek­kel és kar­mes­te­rek­kel dol­go­zott együtt. A Liszt Ferenc- és Magyar Örök­ség díjas bari­ton első szó­ló­le­me­ze tavaly jelent meg Nagyok, melan­ko­li­ku­sok, vidá­mak, hősök címmel.

For­rás: Magyar Nem­zet / Ozs­da Erika