Irány a kultúra!

Bayer Zsolt bará­tom leült beszél­get­ni Gulyás Már­ton­nal, ami inkább jó, mint rossz. Egy­részt ország-világ, bele­ért­ve a honi bal­ol­dalt is, szá­má­ra nyil­ván­va­ló­vá tet­te (amit mi per­sze, már rég­óta tudunk róla), hogy sok­kal több és tel­je­sen más, mint amit a kívül­ál­lók gon­dol­nak róla. Más­részt olyan dol­go­kat mon­dott, ame­lyek érde­me­sek a továbbgondolásra.

Ami­kor Zsolt arról beszél, hogy non­szensz a száz éve tar­tó népi-urbá­nus hábo­rú, arra kész­tet mind­annyi­un­kat, hogy szá­mot ves­sünk a hábo­rú ered­mé­nye­i­vel. Hogy a bal­ol­dal ele­ve torz tuda­tá­ban (bal­ol­dal = min­den, ami az ember ter­mé­sze­te ellen való) milyen káro­so­dást oko­zott az, hogy mi, „népi­ek” még min­dig vagyunk, léte­zünk, arra most nem térek ki. Meg nem is nagyon érde­kel. Azt viszont tudom, hogy a mi olda­lun­kon súlyos és aggasz­tó a hely­zet, erről viszont érde­mes meg­fut­tat­ni egy gondolatsort.

Min­dent össze­vet­ve az a leg­na­gyobb fogya­té­kos­sá­gunk, hogy nem ért­jük a kort, amely­ben élünk és ösz­tö­nö­sen a múlt­ba mene­kü­lünk, ami­kor a jelen­ben hatal­mas, talán soha nem tapasz­talt lehe­tő­sé­ge­ink len­né­nek a nem­zet csi­no­sí­tá­sá­ra. Nem nyi­tunk a világ­ra, lezá­runk magunk­ban min­den vitás kér­dést. Nem vagyunk fogé­ko­nyak az újra, nem kér­de­zünk, nem kérünk taná­csot, hiszen úgy­is min­dent tudunk. Máni­á­ku­san von­zó­dunk a szép sza­vak­hoz, a szó­nok­la­tok­hoz, azt tart­juk a leg­ki­tű­nőbb magyar­nak, aki a leg­szeb­ben beszél a fáj­da­lom­ról. Ha vala­ki bírál­ja ezt a haj­la­mun­kat, hossza­san sorol­juk a sérel­me­in­ket, gon­dat­la­nul össze­ke­ver­ve a tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket a saját éle­tünk kihí­vá­sa­i­val. Figyel­jük csak, Zsolt is azt mond­ja, hogy „a magyar nem­zet lel­ké­ben mély­sé­ges letar­gia van, így ahe­lyett, hogy min­den nap meg­tap­sol­nánk magun­kat, hogy mit éltünk túl, újra és újra elsi­rat­juk magun­kat.” Pon­to­san így van. Aki­nek nincs félig tele a pohár, hanem félig üre­sen lát­ja, ne cso­dál­koz­zon, ha szom­jan hal. Hol­ott bár­mi­kor meg­ned­ve­sít­het­te vol­na a tor­kát, csak nem tet­te, mert ő arra várt – per­sze, töl­te­ni rest volt – hogy csor­dul­tig tel­jen az a pohár.

A nem­ze­ti olda­lon min­dig értet­len­ség és közöny kísér­te azo­kat, akik hízel­gés helyett rámu­tat­tak a közös­ség hibá­i­ra és utat igye­kez­tek szab­ni a jövő­nek. Szé­che­nyi kon­zer­va­tív reform­prog­ram­ján az 1830-as évek végé­re az akko­ri magyar poli­ti­kai elit nagy része túl­lé­pett, hol­ott a sza­bad­ság­harc bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem­ze­ti önis­me­ret nél­kül nincs magyar sza­bad­ság. Ugyan­ez jutott osz­tály­ré­szül Németh Lász­ló­nak, az elmúlt har­minc évben pedig úgy szól­ván min­den­ki­nek, aki lát­ja az övéi fogya­té­kos­sá­ga­it és segí­te­ni sze­ret­ne. Ezzel tehát együtt kell élnünk, min­den, amit remél­het az ember, hogy az értel­me­sebb­je annak tekin­ti a kor­ho­lást, ami: a fél­tő sze­re­tet jelének.

Ha nem ért­jük a korun­kat és nem ért­jük magun­kat, akkor sem­mit sem értünk. Nem cso­da, hogy a száz esz­ten­dős népi-urbá­nus csa­tá­ban idő­köz­ben újra teret vesz­tet­tünk. Bár sok hasz­nos, fon­tos intéz­ke­dést tapasz­ta­lok, még­is Sza­kács Árpád­dal értek egyet, aki­nek lát­le­le­te a tények alap­ján író­dott és halál­pon­tos. A baj csak az, hogy nem elég rámu­tat­ni a bajok­ra, ten­ni is kel­le­ne elle­nük (ezt nyil­ván nem Árpi dolga).

Idő­be telt, amíg meg­ér­tet­tem, hogy egy­sze­rű­en rossz csa­ta­te­ret válasz­tot­tunk. Min­de­nes­től elme­rü­lünk a napi poli­ti­ká­ban, moz­gó­sí­tunk és moz­gó­sít­ha­tó­ak vagyunk, de iga­zá­ból éppen a lénye­gen, a hábo­rú állá­sán nem vál­toz­ta­tunk. A lénye­gi kér­dés ugyan­is nem a poli­ti­ka, azt intéz­zék a poli­ti­ku­sok, mi úgy­sem tehe­tünk érdem­ben sem­mit. Meg­írom a cik­ke­i­met, elmon­dom a véle­mé­nye­met, vala­mi­fé­le hatást fej­tek ki – és a sze­re­pem itt véget is ért. Te, tisz­telt olva­só, vég­zed a mun­ká­dat, teszed a dol­god, min­den­ki tud­ja rólad a kör­nye­ze­ted­ben, mi a világ­né­ze­ted, jó eset­ben átadod vala­ki más­nak az érték­rend­sze­re­det – és? Mit tehetsz még?

Meg­mon­dom: semmit.

Tele­töm­tük a fejün­ket poli­ti­ká­val, csak ennek élünk, csak erről beszé­lünk, hol­ott szel­le­mi ellát­mány­nak a napi poli­ti­ka igen­csak sovány­ka falat. Sor­ra elme­gyünk az élet cso­dái mel­lett, művé­szet­ről, csa­lád­ról, uta­zá­sok­ról, kedv­te­lé­sek­ről, embe­ri kap­cso­la­tok­ról össze­sen nem beszé­lünk annyit, mint hogy Feke­te-Győr And­rás vagy Dob­rev Klá­ra miért pat­kány, vagy miért inkább csó­tány. Azok, akik most olvas­ván eze­ket til­ta­koz­nak, hogy ők, bizony nem adták magu­kat tel­je­sen a poli­ti­ká­nak, tegyék csak pró­bá­ra az ará­nyo­kat: bol­dog­sá­gok, kom­fort­ér­ze­tük annak ará­nyá­ban nő, minél nagyobb távol­sá­got tar­ta­nak a köz­élet­től. Ugye? Nem azt mon­dom, hogy ne poli­ti­zál­junk, dehogy, csak azt állí­tom, hogy rosszul oszt­juk be az ener­gi­á­in­kat, elfe­csé­rel­jük az erőn­ket. Az erőn­ket, amit a haza, az anya­nyelv és a nem­ze­ti gon­do­lat meg­vé­dé­sé­re kel­le­ne fordítanunk.

Ami­kor erre rájöt­tem, egy­út­tal azt is ész­re­vet­tem, hogy a magyar kul­tú­rá­ban elfog­lalt helyünk jó ide­je betöl­tet­len. Ez már az úgy­ne­ve­zett nem­ze­ti értel­mi­ség önis­me­re­té­nek kér­dé­sét veti fel. Azt hiszem, iga­za van a bal­ol­da­li ömlen­gők­nek: néhány tisz­te­let­re mél­tó kivé­tel­lel (iro­da­lom­ban Pozso­nyi Ádám, Bán János, a fia­ta­lok közül Pata­ki Tamás jut eszem­be, akik mind­annyi­an újság­írók, de sze­ren­csé­re kicsi­hol­nak az élet­től kegyel­mi pil­la­na­to­kat) a nem­ze­ti oldal még adós a fel­mu­tat­ha­tó tel­je­sít­ménnyel. Per­sze, hogy adós: mind­annyi­an agy­ba-főbe poli­ti­zá­lunk, hol­ott van élet a par­la­men­ten kívül is. Ha én pél­dá­ul hol­nap bedob­nám a kul­csot, mi marad­na belő­lem hát­ra szel­le­mi érte­lem­ben? Néhány könyv vol­na a válasz, nem pedig a las­san több ezres cikk­tö­meg, ami napi éle­lem­nek ízle­tes lehet (bár akad, aki kikö­pi), de hatá­sa nem volt a kor­ra, amely­ben éltünk, és ame­lyek már meg­je­le­né­sük más­nap­ján elavul­tak. És már­is elné­zést kérek, nem az én szám­ve­té­sem a fon­tos, hanem az, hogy mivel tud­tam hoz­zá­já­rul­ni a magyar szel­le­mi élet­hez, ha már szel­le­mi mun­ká­ból élek. Az össz­kép, a vég­ered­mény siral­mas, lehangoló.

A bal­ol­da­lon viszont nagyon ügye­sen hasz­nál­ják a poli­ti­kán kívü­li teret. Ők nem­csak direkt­ben képe­sek eljut­tat­ni az üze­ne­te­i­ket, hanem min­den­fé­le köz­ve­tett módon is. Kert­ápo­lás? Vélet­le­nül Buda­pest volt főpol­gár­mes­te­rét, Demsz­ky Gábort kér­dez­zük róla. Ked­ves csa­lád? Vei­szer Alin­da és hit­ve­se moso­lyog ránk a cím­lap­ról (ezek per­sze, csak pél­dák). A meta­po­li­ti­ka sok­kal erő­sebb, mint a direkt poli­ti­ka, mert úgy kap­cso­lódsz az embe­rek tuda­tá­hoz, kép­ze­te­i­hez, hogy fogal­muk sincs róla. Eköz­ben a jobb­ol­dal még min­dig ott tart, hogy mit kezd­jen Tri­a­non­nal, ki az áru­ló, ki nem, és hogy eről­te­tett, köz­pon­ti­lag nagy­sze­rű­nek lát­szó, csak a való élet­ben tel­je­sen béna poli­ti­kai üze­ne­te­ket suly­kol­junk azok­ba, akik ele­ve nem fogé­ko­nyak a politikára.

A meg­ol­dás tehát: a nem­ze­ti értel­mi­ség­nek bir­tok­ba kell ven­nie a meta­po­li­ti­kai teret. Dema­góg mon­dat lesz, de akkor leszünk pari­tás­ban, ami­kor a Tes­có­ban a répá­tól és az édes­bur­go­nyá­tól tíz méter­re nem Vámos Mik­lós éppen soros havi köny­ve, hanem a mi köny­ve­ink tola­kod­nak a vásár­lók arcá­ba. (Hogy a Tes­co jó példa‑e, abban nem vagyok biz­tos… 🙂 )

Hogy van‑e, aki ezt meg­ér­ti vagy gya­ko­rol­ja? Igen. Akad­nak neves és név­te­len hősök, akik a meta­po­li­ti­kai tér­ben mozog­nak, és akik a direkt poli­ti­zá­lás helyett mélyebb­re hatol­nak. Akik­nek a mun­kás­sá­gát, éle­tét érde­mes doku­men­tum­fil­men, könyv­ben, újság­ban meg­örö­kí­te­ni. Aki­ket támo­gat­ni, olvas­ni kel­le­ne, ugyan­az­zal a lan­ka­dat­lan szor­ga­lom­mal és eltö­kélt­ség­gel, aho­gyan a teréz­vá­ro­si vén kom­mu­nis­ta köte­les­sé­gé­nek érzi, hogy támo­gas­sa a saját ügyét, és bedob­ja Vámos Mik­lós ehe­ti köny­vét a répa mel­lé a kosár­ba. Mert ő tud­ja, mi nem tud­juk. Nekünk az újság­író, a tévés jelen­lé­te „szol­gál­ta­tás”. Hét­főn még ott volt, ma már nincs ott. Miért nincs? Nekem az jár!

Mind­eköz­ben a túl­ol­dal pont azért áll győ­ze­lem­re a száz éve dúló népi-urbá­nus küz­de­lem­ben, mert ők tud­nak háló­zat­ban gon­dol­kod­ni. Ők így szer­ve­ződ­nek, sen­ki­nek nem kell kiad­ni a paran­csot, mit vegyen, mint mond­jon, hogy hatá­sos legyen. Ők érde­me­i­ken felül kaser­ol­ják azo­kat a sztá­rocs­ká­i­kat, akik­nél a mi leg­jobb­ja­ink ezer­szer tehet­sé­ge­seb­bek. De a lát­szat még­is az övék. És azért, mert amíg a mi műve­ink nem készül­tek el, nincs mit kaser­ol­ni a nem­ze­ti olda­lon. Ha pedig már készen van­nak a művek, akkor a múl­ton keser­gő, impo­tens, aka­rat­ta­lan köze­gün­kön elbu­kik a jó szándék.

De nem baj. magyar­nak len­ni min­dig nagy kaland volt, az is lesz. 🙂 Nyil­vá­no­san vagy vissza­vo­nul­tan, de el kell kez­de­nünk az érde­mi mun­kát. Drá­ga bará­tom, Zsolt, neked is! Mind­annyi­unk­nak. Meg kell írnunk a nagy­re­gé­nye­ket, meg kell kom­po­nál­ni a dala­in­kat, meg kell raj­zol­ni a kari­ka­tú­rát, fes­sük meg a képet, épít­sük fel a temp­lo­mot, írjuk meg a nagydoktorit!

Nem, ez nem mene­kü­lés. Ez a való­di, értel­mes mun­ka a nem­zet szolgálatában.

És nagyon örü­lünk, ha a poli­ti­kus bará­ta­ink vég­zik a dol­gu­kat. De hadd végez­zük el mi is. Mert nem kisebb a tét, mint a nem­zet jövő­je. Helyet­tünk pedig sen­ki nem vég­zi el a mun­kát, a magyar­ság nagy sta­fé­ta­át­adó­ján most hoz­zánk, a mi gene­rá­ci­ónk­hoz került a váltó.

Irány a kultúra!

Három könyv­ter­ve­met, köz­te szép­iro­dal­mi kísér­le­te­ket dob­tam fél­re az elmúlt évek­ben. Hát, most elő­ve­szem őket.

For­rás: Face­book / Szen­te­si Zöl­di Lász­ló írásai