Hírek Vélemények/Publicisztikák Irány a kultúra!

Irány a kultúra!

Bayer Zsolt barátom leült beszélgetni Gulyás Mártonnal, ami inkább jó, mint rossz. Egyrészt ország-világ, beleértve a honi baloldalt is, számára nyilvánvalóvá tette (amit mi persze, már régóta tudunk róla), hogy sokkal több és teljesen más, mint amit a kívülállók gondolnak róla. Másrészt olyan dolgokat mondott, amelyek érdemesek a továbbgondolásra.

Amikor Zsolt arról beszél, hogy nonszensz a száz éve tartó népi-urbánus háború, arra késztet mindannyiunkat, hogy számot vessünk a háború eredményeivel. Hogy a baloldal eleve torz tudatában (baloldal = minden, ami az ember természete ellen való) milyen károsodást okozott az, hogy mi, „népiek” még mindig vagyunk, létezünk, arra most nem térek ki. Meg nem is nagyon érdekel. Azt viszont tudom, hogy a mi oldalunkon súlyos és aggasztó a helyzet, erről viszont érdemes megfuttatni egy gondolatsort.

Mindent összevetve az a legnagyobb fogyatékosságunk, hogy nem értjük a kort, amelyben élünk és ösztönösen a múltba menekülünk, amikor a jelenben hatalmas, talán soha nem tapasztalt lehetőségeink lennének a nemzet csinosítására. Nem nyitunk a világra, lezárunk magunkban minden vitás kérdést. Nem vagyunk fogékonyak az újra, nem kérdezünk, nem kérünk tanácsot, hiszen úgyis mindent tudunk. Mániákusan vonzódunk a szép szavakhoz, a szónoklatokhoz, azt tartjuk a legkitűnőbb magyarnak, aki a legszebben beszél a fájdalomról. Ha valaki bírálja ezt a hajlamunkat, hosszasan soroljuk a sérelmeinket, gondatlanul összekeverve a történelmi eseményeket a saját életünk kihívásaival. Figyeljük csak, Zsolt is azt mondja, hogy „a magyar nemzet lelkében mélységes letargia van, így ahelyett, hogy minden nap megtapsolnánk magunkat, hogy mit éltünk túl, újra és újra elsiratjuk magunkat.” Pontosan így van. Akinek nincs félig tele a pohár, hanem félig üresen látja, ne csodálkozzon, ha szomjan hal. Holott bármikor megnedvesíthette volna a torkát, csak nem tette, mert ő arra várt – persze, tölteni rest volt – hogy csordultig teljen az a pohár.

A nemzeti oldalon mindig értetlenség és közöny kísérte azokat, akik hízelgés helyett rámutattak a közösség hibáira és utat igyekeztek szabni a jövőnek. Széchenyi konzervatív reformprogramján az 1830-as évek végére az akkori magyar politikai elit nagy része túllépett, holott a szabadságharc bebizonyította, hogy nemzeti önismeret nélkül nincs magyar szabadság. Ugyanez jutott osztályrészül Németh Lászlónak, az elmúlt harminc évben pedig úgy szólván mindenkinek, aki látja az övéi fogyatékosságait és segíteni szeretne. Ezzel tehát együtt kell élnünk, minden, amit remélhet az ember, hogy az értelmesebbje annak tekinti a korholást, ami: a féltő szeretet jelének.

Ha nem értjük a korunkat és nem értjük magunkat, akkor semmit sem értünk. Nem csoda, hogy a száz esztendős népi-urbánus csatában időközben újra teret vesztettünk. Bár sok hasznos, fontos intézkedést tapasztalok, mégis Szakács Árpáddal értek egyet, akinek látlelete a tények alapján íródott és halálpontos. A baj csak az, hogy nem elég rámutatni a bajokra, tenni is kellene ellenük (ezt nyilván nem Árpi dolga).

Időbe telt, amíg megértettem, hogy egyszerűen rossz csatateret választottunk. Mindenestől elmerülünk a napi politikában, mozgósítunk és mozgósíthatóak vagyunk, de igazából éppen a lényegen, a háború állásán nem változtatunk. A lényegi kérdés ugyanis nem a politika, azt intézzék a politikusok, mi úgysem tehetünk érdemben semmit. Megírom a cikkeimet, elmondom a véleményemet, valamiféle hatást fejtek ki – és a szerepem itt véget is ért. Te, tisztelt olvasó, végzed a munkádat, teszed a dolgod, mindenki tudja rólad a környezetedben, mi a világnézeted, jó esetben átadod valaki másnak az értékrendszeredet – és? Mit tehetsz még?

Megmondom: semmit.

Teletömtük a fejünket politikával, csak ennek élünk, csak erről beszélünk, holott szellemi ellátmánynak a napi politika igencsak soványka falat. Sorra elmegyünk az élet csodái mellett, művészetről, családról, utazásokról, kedvtelésekről, emberi kapcsolatokról összesen nem beszélünk annyit, mint hogy Fekete-Győr András vagy Dobrev Klára miért patkány, vagy miért inkább csótány. Azok, akik most olvasván ezeket tiltakoznak, hogy ők, bizony nem adták magukat teljesen a politikának, tegyék csak próbára az arányokat: boldogságok, komfortérzetük annak arányában nő, minél nagyobb távolságot tartanak a közélettől. Ugye? Nem azt mondom, hogy ne politizáljunk, dehogy, csak azt állítom, hogy rosszul osztjuk be az energiáinkat, elfecséreljük az erőnket. Az erőnket, amit a haza, az anyanyelv és a nemzeti gondolat megvédésére kellene fordítanunk.

Amikor erre rájöttem, egyúttal azt is észrevettem, hogy a magyar kultúrában elfoglalt helyünk jó ideje betöltetlen. Ez már az úgynevezett nemzeti értelmiség önismeretének kérdését veti fel. Azt hiszem, igaza van a baloldali ömlengőknek: néhány tiszteletre méltó kivétellel (irodalomban Pozsonyi Ádám, Bán János, a fiatalok közül Pataki Tamás jut eszembe, akik mindannyian újságírók, de szerencsére kicsiholnak az élettől kegyelmi pillanatokat) a nemzeti oldal még adós a felmutatható teljesítménnyel. Persze, hogy adós: mindannyian agyba-főbe politizálunk, holott van élet a parlamenten kívül is. Ha én például holnap bedobnám a kulcsot, mi maradna belőlem hátra szellemi értelemben? Néhány könyv volna a válasz, nem pedig a lassan több ezres cikktömeg, ami napi élelemnek ízletes lehet (bár akad, aki kiköpi), de hatása nem volt a korra, amelyben éltünk, és amelyek már megjelenésük másnapján elavultak. És máris elnézést kérek, nem az én számvetésem a fontos, hanem az, hogy mivel tudtam hozzájárulni a magyar szellemi élethez, ha már szellemi munkából élek. Az összkép, a végeredmény siralmas, lehangoló.

A baloldalon viszont nagyon ügyesen használják a politikán kívüli teret. Ők nemcsak direktben képesek eljuttatni az üzeneteiket, hanem mindenféle közvetett módon is. Kertápolás? Véletlenül Budapest volt főpolgármesterét, Demszky Gábort kérdezzük róla. Kedves család? Veiszer Alinda és hitvese mosolyog ránk a címlapról (ezek persze, csak példák). A metapolitika sokkal erősebb, mint a direkt politika, mert úgy kapcsolódsz az emberek tudatához, képzeteihez, hogy fogalmuk sincs róla. Eközben a jobboldal még mindig ott tart, hogy mit kezdjen Trianonnal, ki az áruló, ki nem, és hogy erőltetett, központilag nagyszerűnek látszó, csak a való életben teljesen béna politikai üzeneteket sulykoljunk azokba, akik eleve nem fogékonyak a politikára.

A megoldás tehát: a nemzeti értelmiségnek birtokba kell vennie a metapolitikai teret. Demagóg mondat lesz, de akkor leszünk paritásban, amikor a Tescóban a répától és az édesburgonyától tíz méterre nem Vámos Miklós éppen soros havi könyve, hanem a mi könyveink tolakodnak a vásárlók arcába. (Hogy a Tesco jó példa-e, abban nem vagyok biztos… 🙂 )

Hogy van-e, aki ezt megérti vagy gyakorolja? Igen. Akadnak neves és névtelen hősök, akik a metapolitikai térben mozognak, és akik a direkt politizálás helyett mélyebbre hatolnak. Akiknek a munkásságát, életét érdemes dokumentumfilmen, könyvben, újságban megörökíteni. Akiket támogatni, olvasni kellene, ugyanazzal a lankadatlan szorgalommal és eltökéltséggel, ahogyan a terézvárosi vén kommunista kötelességének érzi, hogy támogassa a saját ügyét, és bedobja Vámos Miklós eheti könyvét a répa mellé a kosárba. Mert ő tudja, mi nem tudjuk. Nekünk az újságíró, a tévés jelenléte „szolgáltatás”. Hétfőn még ott volt, ma már nincs ott. Miért nincs? Nekem az jár!

Mindeközben a túloldal pont azért áll győzelemre a száz éve dúló népi-urbánus küzdelemben, mert ők tudnak hálózatban gondolkodni. Ők így szerveződnek, senkinek nem kell kiadni a parancsot, mit vegyen, mint mondjon, hogy hatásos legyen. Ők érdemeiken felül kaserolják azokat a sztárocskáikat, akiknél a mi legjobbjaink ezerszer tehetségesebbek. De a látszat mégis az övék. És azért, mert amíg a mi műveink nem készültek el, nincs mit kaserolni a nemzeti oldalon. Ha pedig már készen vannak a művek, akkor a múlton kesergő, impotens, akarattalan közegünkön elbukik a jó szándék.

De nem baj. magyarnak lenni mindig nagy kaland volt, az is lesz. 🙂 Nyilvánosan vagy visszavonultan, de el kell kezdenünk az érdemi munkát. Drága barátom, Zsolt, neked is! Mindannyiunknak. Meg kell írnunk a nagyregényeket, meg kell komponálni a dalainkat, meg kell rajzolni a karikatúrát, fessük meg a képet, építsük fel a templomot, írjuk meg a nagydoktorit!

Nem, ez nem menekülés. Ez a valódi, értelmes munka a nemzet szolgálatában.

És nagyon örülünk, ha a politikus barátaink végzik a dolgukat. De hadd végezzük el mi is. Mert nem kisebb a tét, mint a nemzet jövője. Helyettünk pedig senki nem végzi el a munkát, a magyarság nagy stafétaátadóján most hozzánk, a mi generációnkhoz került a váltó.

Irány a kultúra!

Három könyvtervemet, közte szépirodalmi kísérleteket dobtam félre az elmúlt években. Hát, most előveszem őket.

Forrás: Facebook / Szentesi Zöldi László írásai