Hírek Morzsák Így tet­ték tönk­re a világ har­ma­dik leg­na­gyobb sport­nem­ze­tét a kommunisták

Így tet­ték tönk­re a világ har­ma­dik leg­na­gyobb sport­nem­ze­tét a kommunisták

Hat­van­öt éve, a Melbourne‑i olim­pia véget érté­vel haza­in­dul­tak a spor­to­ló­ink. Már aki. Volt, aki el se utaz­ha­tott az olim­pi­á­ra, és derék­ba tört a pálya­fu­tá­sa, és az itt­hon­ha­gyot­tak meg a kiuta­zot­tak között is akad­tak jó néhá­nyan, akik később más orszá­got kép­vi­sel­tek, mert ide­ha­za már kibír­ha­tat­lan volt, ami­vé a bol­se­vi­kok tet­ték az orszá­got. A magyar sport­vi­lág 65 évvel ezelőtt szen­ved­te el a tör­té­ne­te leg­na­gyobb töré­sét, ame­lyet máig sem hevert ki. A lát­szat­tal ellen­tét­ben nem ez a cikk hosszú, hanem a kom­mu­nis­ták bűnlasjtroma.

fotó: For­te­pan

Leg­jobb­ja­ink mene­kül­nek kül­föld­re – hall­juk rend­sze­re­sen az elcsé­pelt ellen­zé­ki szö­ve­get úgy, hogy a való­di értel­mét fel sem fog­ják az embe­rek. Az állí­tás ráadá­sul nyo­mok­ban sem igaz, mert a kül­föl­di moso­ga­tó­be­ve­tés­re indu­lók közt erő­sen felül­rep­re­zen­tál­tak azok, akik ide­ha­za is élhe­tet­le­nek vol­tak és oda­kint is azok marad­nak. Volt azon­ban olyan pil­la­na­ta a magyar tör­té­ne­lem­nek, ami­kor tény­leg ez tör­tént. Ami­kor az ország válo­ga­tott elit­je mene­kült el, mert a hatal­mat bitor­ló, erő­sza­kos és bosszú­szom­jas haza­áru­lók miatt nem volt itt­hon mara­dá­sa. ’56-ban egye­te­mis­ták és talp­ra­esett magya­rok töme­ge hagy­ta el az orszá­got – olya­nok, akik a vál­lu­kon vit­ték vol­na, ha a haza­áru­ló kom­mu­nis­ta bűnö­zők nem rohasz­tot­tak vol­na le itt­hon min­dent akkor már kilenc éve és utá­na még évti­ze­de­kig. Sokuk­ból sike­res mér­nök, ilyen-olyan fel­ta­lá­ló vagy vál­lal­ko­zó lett, aki sokat hoz­zá­tett a befo­ga­dó ország­hoz. Velük együtt temér­dek sport­lo­lónk is kül­föld­re mene­kült – Mel­bourne-ből, itt­hon­ról, vagy ahol éppen volt –, ami­kor a foj­to­ga­tó ter­rort még egy bosszú­szom­jas nyílt vér­on­tás­sal is meg­tol­dot­ták a kom­mu­nis­ták. Az olim­pi­ai kül­dött­ség több, mint har­ma­da nem jött vissza. Amit ’56-ban vesz­tet­tünk, az job­ban haza­vág­ta a magyar spor­tot, mint a két világ­há­bo­rú együttvéve.

Köz­he­lye­sen emle­ge­tik, hogy a Ráko­si-dik­ta­tú­ra pro­pa­gan­da­cé­lok­ra hasz­nál­ta a spor­tot, és lubic­kolt az ered­mé­nye­i­ben. Ezt viszont szük­sé­ges kiegé­szí­te­ni. Egy­fe­lől a magyar sport káp­rá­za­tos 50-es évek­be­li tel­je­sít­mé­nye a Hor­thy-kor­szak­ban gyö­ke­re­zett, ami­kor átgon­dolt fej­lesz­té­sek és a sport­kul­tú­ránk lel­kes támo­ga­tá­sa emel­te Magyar­or­szá­got a világ leg­jobb sport­nem­ze­tei közé. Ez már az 1936-os ber­li­ni olim­pi­á­ra beérett, ami­kor a néme­tek és az ame­ri­ka­i­ak mögött har­ma­dik helyen végez­tünk az érem­táb­lá­za­ton. A hábo­rú ilyen érte­lem­ben nem hozott komoly törést, mert 1948-ban a ber­li­ni érem­ter­mést még felül is múl­va negye­di­kek let­tünk, majd 1952-ben az eddi­gi leg­jobb ered­mé­nyünk­kel ismét har­ma­di­kok az ame­ri­ka­i­ak és a szov­je­tek mögött.

A magyar csa­pat a hel­sin­ki ered­mény­nél is jobb ered­mény­ben bíz­ha­tott 1956-ban. A dik­ta­tú­ra köz­be­szólt, és a csúcs­dön­tés helyett meg­tört a magyar sport. (for­rás: Facebook/Szijjártó Péter)

Még a fog­hí­jas, lel­ki­ek­ben is meg­gyö­tört Melbourne‑i magyar csa­pat is negye­dik lett az érem­táb­lá­za­ton, elő­ze­te­sen viszot még a hel­sin­ki sze­rep­lés­nél is lénye­ge­sen job­bat vár­tak tőle. Az 1956-os ered­mé­nyün­ket már a kom­mu­nis­ták húz­ták le, és meg is érkez­tünk a másik fon­tos kiegé­szí­tés­hez. Volt ugyan egy Pus­kás Öcsink, aki még Far­kas Mihályt is kigú­nyol­hat­ta pin­cér­nek, és sok min­dent el tudott intéz­ni, attól még a kom­mu­nis­ta hata­lom sok­szor éppen olyan pat­kány módon bánt az élspor­to­ló­ink­kal, mint az egész országgal.

ELLEHETETLENÍTÉS, ELÜLDÖZÉS, AKASZTÁS

Már ’56 előtt is olyan fut­bal­lis­tá­kat üldöz­tek kül­föld­re, mint a később Serie A‑gólkirály Nyers Ist­ván vagy Bar­ca-legen­da Kub­ala Lász­ló, illet­ve olyan csa­tár maradt ki poli­ti­kai okok­ból az Arany­csa­pat­ból, mint Deák Bam­ba. És ez még csak a kez­det volt. Szűcs Sán­dor tra­gi­kus tör­té­ne­tét már mi is meg­ír­tuk, az UTE válo­ga­tott klasszis­vé­dő­jét elle­he­tet­le­ní­tet­ték, majd rábír­ták a disszi­dá­lás­ra, de mind­ez csap­da volt, hogy elfog­has­sák, és pél­dát sta­tu­ál­va, kon­cep­ci­ós per­ben halál­ra ítél­hes­sék. Az akasz­tó­fá­hoz lép­ve kis­gye­re­kei fény­ké­pét szo­ron­gat­ta a kezében.

Nyers Ist­ván az Inter­naz­io­na­lé­ban lett olasz gól­ki­rály, mert itt­hon nem tet­szett a komcsiknak

Mit­ró György az 1948-ban olim­pi­ai ezüst­ér­mes 4×200 méte­res gyors­úszó vál­tónk egyik tag­ja volt, mind­össze 18 éve­sen. Utca­hosszal min­den­ki más előtt, egy kar­csa­pás­sal kap­tak ki az utol­só ember­re sza­bály­ta­la­nul vál­tó ame­ri­ka­i­ak­tól. A magyar vál­tó lett vol­na az arany­ér­mes, ha meg­óv­juk a dön­tőt, de erre nem került sor. A csa­ló­dott Mit­ró 1500 gyor­son világ­rang­lis­ta-első­ként bronz­ér­met nyert. Két évvel később, a Hajós Alf­réd Uszo­da meleg­vi­zes meden­cé­jé­ben elmon­dott egy Sztá­lint gúnyo­ló vic­cet a töb­bi­ek­nek, mire a közel­ben úsz­ni tanu­ló ide­gen kér­dő­re vonta:

„Milyen vic­cet mesélt az elvtárs?”

Elza­var­ták a hall­ga­tó­zót, de az oda­ve­tet­te, hogy „még talál­ko­zunk”. Hama­ro­san gép­pisz­to­lyos ÁVH‑s osz­tag ment Mit­ró­ért, akit csak szo­ci­ál­de­mok­ra­ta báty­ja köz­ben­já­rá­sá­ra sike­rült kihoz­ni az And­rássy út 60-ból. Az úszó­szö­vet­ség elnö­ke, a kistar­csai inter­ná­ló­tá­bor parancs­no­ka röhög­ve mond­ta neki:

„Sze­ren­cséd van, Mit­ró, mert két évre a ven­dé­gem let­tél volna.”

Hiá­ba úszott 1951-től ismét csúcs­for­má­ban, nem vit­ték ki töb­bé se világ­baj­nok­ság­ra, se olim­pi­á­ra, útle­ve­let se kapott 1963-ig. Nél­kü­le ötö­dik lett a magyar vál­tó Hel­sin­ki­ben. Később az úszás­nál is nagyobb élmény­nek, Isten ado­má­nyá­nak mond­ta az ’56-os for­ra­da­lom tizen­két nap­ját. Mara­dan­dó élmény volt Mit­ró csa­pat­tár­sá­nak, Kádas Gézá­nak is. Az egri úszó az olim­pi­á­ra már nem jutott ki har­minc­éve­sen, de a város egyik leg­nép­sze­rűbb embe­re­ként bele­ke­ve­re­dett az ese­mé­nyek­be. Mivel a 2016-os igaz­ság­té­telt még­sem vár­hat­ta ki, azzal fejez­te ki a véle­mé­nyét, hogy nyil­vá­no­san elége­tett ötven Nép­sza­bad­sá­got. Kon­cep­ci­ós per­ben elítél­ték, majd­nem öt évet ült bör­tön­ben, sza­ba­du­lá­sa után is elle­he­tet­le­ní­tet­ték; az ’50-es évek magyar úszó­csil­la­ga végül Buda­pes­ten halt meg kita­szí­tott­ság­ban, mind­össze 53 évesen.

A világ­klasszis magyar gyors­vál­tó, jobb­ról Kádas Géza, Mit­ró György, Nyé­ki Imre, Szath­máry Ele­mér (fotó: wiki​me​dia​.org)

Ha nagyobb ügyek­ben ilye­ne­ket meg­en­ged­tek maguk­nak a kom­mu­nis­ták, akkor napi szin­ten milyen sze­ká­lá­so­kon és meg­aláz­ta­tá­so­kon mehet­tek át a spor­to­ló­ink, akik­ről tud­ta a veze­tés, hogy nem rokon­szen­vez­nek a rend­szer­rel? Hát ilyen dol­gok tör­tén­tek abban az ország­ban, aho­va sok spor­to­ló nem akart vagy nem mert haza­jön­ni a Melbourne‑i olim­pia után.

MIT VESZTETTÜNK ’56-BAN?

Fel­fog­ha­tat­la­nul sokat. Fájó­an hasít­ha­tott bele a magyar sport­vi­lág­ba 1956 után a „leg­jobb­ja­ink men­tek el”, mert sok eset­ben tény­leg igaz volt. Addig még Hel­sin­ki­hez képest is fel­íve­lő­ben volt a magyar sport ere­je, kör­vo­na­la­zó­dott, hogy a szov­je­tek és az ame­ri­ka­i­ak mögött tar­tó­san a világ har­ma­dik leg­erő­sebb sport­nem­ze­te lehe­tünk. Ám ’56-ban mind­má­ig meg­tört a len­dü­let – 1968-ban, Mexi­kó­vá­ros­ban még egy­szer utol­já­ra fel­ka­pasz­kod­tunk ugyan az érem­táb­lá­zat negye­dik helyé­re, és az első tíz­ben marad­tunk egé­szen 1992-ig, de a régi fényün­ket nem tud­tuk vissza­sze­rez­ni a kom­mu­nis­ta pusz­tí­tás után, és több egy­ko­ri siker­sport­águnk­ban máig elvesz­tet­tük a fonalat.

Az olim­pi­át meg­elő­ző évben a hosszú­táv­fu­tó Iha­ros Sán­dort válasz­tot­ták Euró­pa leg­jobb spor­to­ló­já­nak, aki 1500 méter­től 10 000 méte­rig min­den távon világ­re­kor­der és olim­pi­ai esé­lyes volt. Ráadá­sul nem egye­dül. Rózsa­völ­gyi Ist­ván és Tábo­ri Lász­ló is tár­sai vol­tak a csúcs­dön­tö­ge­tés­ben, ezért a világ­saj­tó taro­lást várt az olim­pi­án Iglói Mihály edző tanít­vá­nya­i­tól. Ám októ­ber­ben fél­be­sza­kadt a fel­ké­szü­lé­sük, Iha­ros hóna­pok­ra eltűnt, el sem uta­zott az olim­pi­á­ra, és utá­na sem tud­ta soha töb­bé meg­kö­ze­lí­te­ni a koráb­bi ered­mé­nye­it. Rózsa­völ­gyit és Tábo­rit a Hon­véd spor­to­ló­i­ként behív­ták kato­nai őrszol­gá­lat­ra az olim­pi­ai készü­lés helyett, előb­bi világ­csúcs­tar­tó­ként is helye­zet­len maradt, utób­bi is éppen lema­radt az érem­ről. Rózsa­völ­gyi négy évvel később egy bronz­érem­mel vigasz­ta­ló­dott 1500 méte­ren, Tábo­ri viszont az Egye­sült Álla­mok­ba disszi­dált. A római olim­pi­án nem indul­ha­tott, mert még nem volt ame­ri­kai állam­pol­gár, aztán abba­hagy­ta a sportolást.

A világ­klasszis és az edző­zse­ni: Iha­ros Sán­dor és Iglói Mihály (fotó: MTI)

Vele együtt az USA-ba távo­zott Iglói Mihály is, aki meg­re­for­mál­ta az ame­ri­kai közép­táv­fu­tást, és előbb Jim Beatty-ből nevelt világ­re­kor­dert, majd Bob Schul­ból olim­pi­ai baj­no­kot. A mes­ter elvit­te magá­val azt a káp­rá­za­tos edzői tudást, amely a világ élvo­na­lá­ba emel­te a magyar hosszú­táv­fu­tást – oda, ami­nek a köze­lé­ben sem vagyunk azóta. Az ame­ri­ka­i­ak job­ban meg­be­csül­ték, mint a kom­mu­nis­ták által tönk­re­tett Magyar­or­szág. Ne feled­kez­zünk meg Rozs­nyói Sán­dor­ról sem, aki­nek az olim­pi­á­ját ugyan nem tet­ték tönk­re, hiszen a 3000 méte­res aka­dály­fu­tás­ban ezüst­ér­met nyert, ám utá­na ő se jött haza, előbb oszt­rák szí­nek­ben ver­seny­zett, majd később halá­lá­ig Auszt­rá­li­á­ban élt.

SIKERÜLT LEROMBOLNI A NŐI TORNÁNKAT ÉS ÚSZÁSUNKAT

A női tor­na 1936-ban debü­tált az olim­pi­án a csa­pat­ver­sennyel, és rög­tön magyar bronz­érem­mel. Az erőn­ket a világ­há­bo­rú sem tud­ta meg­tör­ni, hiszen 1948-ban ezüs­töt hoz­tak el a magyar lányok, az 1952-től meg­je­le­nő sze­ren­kén­ti ver­se­nyek­ben máso­dik leg­ered­mé­nye­seb­bek vol­tunk a szov­je­tek mögött, 1956-ban pedig már csak orr­hosszal volt jobb nálunk a Szov­jet­unió. Aztán a tőlünk Kele­ti Ágnes, Koron­di Mar­git és Bodó And­rea nem jött haza Magyar­or­szág szov­jet meg­szál­lá­sa miatt, így hosszú idő­re a szov­je­tek let­tek az egyed­ural­ko­dók, a magyar női tor­na pedig soha töb­bé nem ért fel erre a szintre.

Női tor­ná­sza­ink éppen utol­ér­ték vol­na a szov­je­te­ket, ami­kor a szov­je­tek szét­ver­ték a hazájukat

A hel­sin­ki olim­pi­át szin­te tel­je­sen leta­ro­ló női úszó­ink Mel­bourne-ben mélyen a tudá­suk alatt tel­je­sí­tet­tek – nyil­ván­va­ló­an a körül­mé­nyek miatt. Sző­ke Kató és Gyen­ge Valé­ria nem tért haza. Szé­kely Éva, a mell­úszás cím­vé­dő­je­ként ezüst­ér­met nyert – ő később azért hagy­ta abba az úszást, mert a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra nem enged­te, hogy fér­jé­vel, Gyar­ma­ti Dezső vízi­lab­dá­zó­val együtt utaz­za­nak ki a római olim­pi­á­ra. Úszó­spor­tunk egyik lel­ke Hunyad­fi Ist­ván edző volt, aki a magyar sza­bad­ság­harc vér­be foj­tá­sa miatt szin­tén ame­ri­kai lett; ott nevelt olim­pi­ai baj­nok mell­úszót Sha­ron Wichmanből.

A VÍVÁSUNK TÚLÉLTE, DE LEESTÜNK A TRÓNRÓL

Az 1908 óta világ­ve­rő magyar fér­fi kard­ví­vás a Ger­evich Ala­dár – Kovács Pál – Kár­pá­ti Rudolf zse­ni­trió vissza­vo­nu­lá­sa után, a ’60-as évek­től mind­má­ig elvesz­tet­te domi­nan­ci­á­ját. Ez nem volt füg­get­len attól, hogy az 1956-ban is arany­ér­mes csa­pa­tot raj­tuk kívül alko­tó Magay Dáni­el, Keresz­tes Atti­la és Hámo­ri Jenő az USA-ban kezd­tek új éle­tet az olim­pia után, akár­csak a fel­tö­rek­vő tehet­ség, Örley Tamás; utób­bi három ame­ri­kai szí­nek­ben sze­re­pelt 1964-ben Toki­ó­ban. Fér­fi kar­do­zó­ink világ­ra­szó­ló sike­rei köz­ben fér­fi pár­baj­tőr­csa­pa­tunk is oda­ért a fegy­ver­ne­met ura­ló ola­szok mögé, és ezüst­ér­met nyert Mel­bourne-ben. A hat spor­to­ló­ból csak négyen jöt­tek haza, Nagy Amb­rus Hol­lan­di­á­ban lett orvos, Rer­rich Béla pedig Svéd­or­szág­ban vívó­edző. A pár­baj­tőr csa­pat­ver­seny­ben koráb­ban már olim­pi­ai érme­ket nyert skan­di­ná­vo­kat 1976-ban arany­ére­mig vezet­te, az elő­dön­tő­ben éppen az elő­ző három olim­pi­át behú­zó magyar csa­pa­tot elüt­ve a dön­tő­től. A spor­to­lói vesz­te­sé­gek tete­jé­be az Egye­sült Álla­mok­ba disszi­dált a vívó­vá­lo­ga­tot­tat két évti­ze­de irá­nyí­tó olim­pi­ai baj­nok edző­le­gen­da, Pil­ler György, vala­mint a híres vívó­mes­ter, Élt­hes Csaba.

XX. szá­za­di magyar sors: Rer­rich Béla a magya­ro­kon keresz­tül vezet­te olim­pi­ai arany­ra a své­de­ket (fotó: vivom​uze​um​.hu)

Már a kom­mu­nis­ta idők előtt is fel­tűnt az ame­ri­kai vívó olim­pi­ko­nok közt Ervin Acel, Bela De Nagy és Tibor Nyi­las, de a jelen­ség 1956 miatt vált töme­ges­sé. A pár­baj­tő­rö­zők­nél Paul Pes­thy az ame­ri­kai, Peter Bako­nyi, Geza Tat­rallyay és Geor­ge Var­al­jay pedig a kana­dai csa­pat­ban tűnt fel a ’60 – 70-es évek­ben. A kana­dai kard­csa­pat erős­sé­ge volt a bajai szü­le­té­sű Peter Urban és a kolozs­vá­ri Imre Nagy, míg Ale­xan­der Mar­ton­ffy és Les Tor­nallyay auszt­rál szí­nek­ben kar­doz­tak. Tho­mas Bal­la, Tho­mas Loson­czy és a napok­ban elhunyt Alex Orban az ame­ri­kai kard­vá­lo­ga­tott tag­jai vol­tak, köz­tük akadt ’56-ban kamasz­ként elme­ne­kült és koráb­bi mene­kül­tek már az USA-ban szü­le­tett gye­re­ke is. A sváj­ci kard­csa­pat­ban ugyan­ek­ko­ri­ban jelent meg San­dor Gom­bay, Ist­van Kul­csar és Janos Mohoss.

A LEGNAGYOBB SZTÁROK SEM ÚSZTÁK MEG

Zádor Ervint, a vízi­lab­da-válo­ga­tott mind­össze 21 éves kivá­ló­sá­gát, a „Melbourne‑i vér­für­dő” fősze­rep­lő­jét is elvesz­tet­tük az olim­pia után (és Gyar­ma­ti Dezsőt meg Bol­vá­ri Antalt is majd­nem), de a magyar vízi­lab­da még hosszú ide­ig a világ leg­jobb­ja maradt. Pus­kás, Kocsis, Czi­bor… ezt a három nevet nagyon keve­sen nem isme­rik. A magyar foci leg­na­gyobb csil­la­gai vol­tak Boz­sik­kal és Hideg­ku­ti­val, így hár­man pedig az Arany­csa­pat ’56-os fel­bom­lá­sá­nak jel­ké­pei is. A tör­té­ne­tük, Pus­kás mad­ri­di dia­dal­me­ne­te, Kocsis hosszabb és Czi­bor rövi­debb bar­ce­lo­nai pálya­fu­tá­sa köz­is­mert. A magyar foci­ra azon­ban nem ez mér­te a leg­na­gyobb csa­pást, hanem az után­pót­lá­sunk elvesz­té­se. Mind­össze hár­man tér­tek haza a túrán lévő U18-as csa­pat­ból, és később mind­annyi­an válo­ga­tot­tak let­tek. A töb­bi­ek külön­bö­ző orszá­gok­ban tele­ped­tek le, és közös való­szí­nű­leg egyi­kük sem futott be olyan pálya­fu­tást, ami­lyen itt­hon várt rájuk egy olyan ország­ban, ame­lyet nem tapos­nak el a szov­je­tek a magyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták kérésére.

Pus­kás, Kocsis és Czi­bor – A magyar foci leg­na­gyobb ásza­it is elül­döz­te a diktatúra

Itt­hon pedig nagy szük­ség lett vol­na rájuk, habár még így is a világ élvo­na­lá­ban marad­tunk a ’60-as éve­kig. Akkor aztán a leg­na­gyobb sztár­ja­ink és a köz­vet­len utó­da­ik elül­dö­zé­se után elkezd­ték lerom­bol­ni a magyar fut­ball­kul­tú­rát is. Mára pedig a süllye­dés bete­tő­zé­se­ként a leg­töb­ben már nem is tud­ják, hogy az Arany­csa­pat sike­rei nem az égből pottyan­tak le, hanem a magyar edzők és fut­ball­gon­dol­ko­dók fejé­ből pat­tan­tak ki. Mos­tan­ra kül­föl­di szer­zők magya­ráz­zák (ITTITT és ITT) a magyar lai­kus olva­sók­nak (az edzői tár­sa­da­lom nagy részé­nek való­szí­nű­leg fölös­le­ges len­ne), hogy a foci nem­csak futás meg a lab­da rug­do­sá­sa, hanem élő kul­tú­ra és gondolatiság.

KOSÁRLABDA-REMÉNYEINKET IS ELÁSTÁK

Rövi­debb siker­kor­sza­kot élt meg, aztán a focink­nál is gyor­sabb zuna­hó­re­pü­lés­be kez­dett a kosár­lab­dánk. Az ’50-es évek­ben mind­két nem­nél Euró­pa leg­jobb­jai közt vol­tunk, a fér­fi­ak 1955-ben Euró­pa-baj­nok­sá­got is nyer­tek, a Nép­sta­di­on­ban meg­ver­ve az olim­pi­ák örö­kös ezüst­ér­me­sét, a Szov­jet­uni­ót. Pus­kás­ék árnyé­ká­ból kilép­ve újabb csa­pat­le­gen­da volt szü­le­tő­ben, amely a maga sport­ágá­ban ugyan­úgy az ellen­fél szá­má­ra kiszá­mít­ha­tat­lan, tech­ni­kás, gyors, csi­bé­szes játék­kal érte el a sike­re­it. Aztán az elv­tár­sak úgy dön­töt­tek, hogy egy évvel az Eb-arany után pénz­pa­zar­lás len­ne a 14 játé­kos kiutaz­ta­tá­sa Auszt­rá­li­á­ba az olim­pi­á­ra „egy eset­le­ges 2 – 4. helye­zés remé­nyé­ben”. Hason­ló­an okból az itt­hon mara­dás sor­sá­ra jutott az olim­pi­ai baj­no­ki cím­vé­dő foci­vá­lo­ga­tot­tunk is.

Szo­vejt­ve­rés a Nép­sta­di­on­ban, a magyar kosár­lab­da-válo­ga­tott Euró­pa leg­jobb­ja! Volt…

Ilyen törés után alig­ha meg­le­pő, hogy hanyat­lás­nak indult az éppen kivi­rág­zott kosár­lab­dánk, amely­ben aztán – szin­tén a ’60-as évek­től – meg­in­dult az edzői minő­ség drasz­ti­kus lerom­lá­sa is. Női ágon még a ’80-as évek­ben tud­tunk euró­pai szin­ten vil­lan­ni, de azóta se kiug­ró ered­mény­nek, se magyar sport­ági tudás­nak nincs nyo­ma. Ezt is sike­rült tönk­re­ten­ni. A csa­pat tag­jai, a rend­szer­ide­gen­nek bélyeg­zett Hódi Lász­ló és Hódi János Auszt­rá­li­á­ban tele­ped­tek le az elle­he­tet­le­ní­té­si fenye­ge­té­sek miatt, előb­bi az új hazá­ja válo­ga­tott­ja szí­ne­i­ben ját­szott is az 1964-es olim­pi­án. Már idős korá­ban mesél­te el szív­szo­rí­tó­an egy inter­jú­ban, ahogy auszt­rál spor­to­ló­ként állan­dó­an a magya­rok tár­sa­sá­gát keres­te az olim­pi­ai falu­ban. Így fosz­lott szét a foci után a kosár­lab­da­le­gen­dánk is.

És mind­ez a mér­he­tet­len mennyi­sé­gű bűn­cse­lek­mény csak az, amit a magyar sport ellen követ­tek el a kom­mu­nis­ták. A Kos­suth téren hideg­vér­rel agyon­lőtt szá­zak­ról, Mans­feld Péter­ről és a töb­bi­ek­ről még nem is beszél­tünk. De aki­nek ked­ve van hoz­zá, hogy a kom­mu­nis­tá­kat támo­gas­sa, annak sze­ren­csé­je van, mert ma is itt van­nak Magyar­or­szá­gon, az élsport támo­ga­tá­sa­i­nak vissza­vá­gá­sát, prog­resszív adó­rend­szert, a rezsi­csök­ken­tés meg­szün­te­té­sét és főleg elszá­mol­ta­tást hir­det­ve. Őket mikor szá­mol­tat­juk el?

Vésey Kovács László

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu