Hírek Vélemények/Publicisztikák Hülyék para­di­cso­ma

Hülyék para­di­cso­ma

Egy koráb­bi cik­kem­ben hasz­nál­tam az idiok­rá­cia szót, de nem fej­tet­tem ki a tel­jes tör­té­ne­tet (Magyar Nem­zet, 2021. feb­ru­ár 4., A ránk tele­pe­dő idiok­rá­cia). Pedig érde­mes. Az idiok­rá­cia szót egy 2006-ban készült hol­ly­woo­di film­víg­já­ték vezet­te be.

Magya­rul a Hülyék para­di­cso­ma címen ját­szot­ták, az angol cím: Idi­oc­racy, vagy­is a demok­rá­cia egy leága­zá­sa. Mél­tat­la­nul kevés figyel­met kapott. Rövi­den arról szól, hogy a Pen­ta­gon kísér­le­ti hiber­ná­ci­ós prog­ram­ban kato­ná­kat fagyaszt le, hogy később fel­hasz­nál­has­sák őket. A tit­kos prog­ram veze­tő­jét azon­ban hir­te­len lecsuk­ják, a lefa­gyasz­tott ala­nyok­ról meg­fe­led­kez­nek. 2505-ben ébred­nek fel, ami­kor már csak egy­ügyű embe­rek élnek, és a hülyék para­di­cso­má­ban a kiol­vadt Joe és Rita a legokosabb.

Mos­ta­ná­ban napon­ta jut eszem­be ez a film. Mind erő­sebb érzé­sem, hogy nem kel­lett ötszáz évet vár­ni. Meg­ér­kez­tünk a hülyék paradicsomába.

A mai húsz­éve­sek sze­rin­tem ezt már nem is ért­he­tik. Ők bele­szü­let­tek (ter­mé­sze­te­sen nem ők tehet­nek róla). Akik azon­ban még emlé­kez­nek az inter­net előt­ti idők­re, nosz­tal­gi­áz­hat­nak egy kicsit. Még az elő­ző szá­zad utol­só évti­ze­dé­ben is a leg­töb­ben úgy gon­dol­tuk pél­dá­ul, hogy majd min­de­nütt meg­szű­nik az elnyo­más, az éhe­zés, és eljön a világ­bé­ke. Ja, nem. Az már akkor is egy másik film volt. De azt azért még hit­tük egy jó dara­big, hogy a nor­má­lis tár­sa­dal­mak­ban fon­tos, hogy az embe­rek, a bará­tok, a csa­lá­dok nyu­god­tan meg tud­ják beszél­ni, hogyan is vol­na jobb élni, mit is kel­le­ne gon­dol­ni vagy más­képp gon­dol­ni, s attól, hogy ha az egyik bará­tom hisz Isten­ben, a másik meg nem, azért még nem kel­le­ne kiir­ta­ni­uk egy­mást. Har­minc éve, ami­kor vég­re össze­om­lott a dik­ta­tú­ra, azt remél­tük, hogy a kom­mu­nis­ták által tuda­to­san szét­vert kis­kö­zös­sé­gek­ben majd újra beszél­get­he­tünk, önmeg­va­ló­sít­ha­tunk és vég­re tény­leg meg­vált­hat­juk a vilá­got. A kom­mu­niz­mus után szin­te mind­annyi­an lel­ke­sen hit­tünk a liberalizmusban.

Akko­ri­ban sen­ki nem tud­ta vol­na elkép­zel­ni, hogy eljön a kor, ami­kor a világ leg­erő­sebb álla­ma­it bohócfri­zu­rás, kócos ala­kok vagy múmi­ák veze­tik. Hogy min­den­ki elfe­lej­ti, mit is jelen­tett a nyom­da­fes­ték szó, így aztán az ország Tisz­telt Házá­ban, a Par­la­ment­ben kimond­ha­tat­lan sza­va­kat muto­gat­nak, hogy a jog­ál­la­mot ordi­bál­va köve­te­lők páros láb­bal tapos­sák a jog­ál­la­mot, hogy szá­mos poli­ti­kus mind dur­vább hazug­sá­gok­kal és mes­ter­sé­ges intel­li­gen­ci­á­val ragad­ja el a naiv, bizony­ta­lan sza­va­zó­kat, és egy­re hisz­té­ri­ku­sabb gyű­lö­let­re buz­dít­ja híve­it. Aldo­us Hux­ley és Geor­ge Orwell rém­ál­ma­ik­ban sem sejt­het­ték, hogy a tör­té­ne­lem ilyen gyor­san meg­ha­lad­ja őket.

A nyom­ta­tott saj­tó korá­ban még nem volt egé­szen vilá­gos, hogy mi tör­té­nik. A tele­ví­zi­ó­val már las­san lopa­kod­ni kez­dett: minél több ház­tar­tás­ba jutott el a készü­lék, annál gyor­sab­ban csök­kent a műso­rok álta­lá­nos szín­vo­na­la. A vég szá­mom­ra a Való Világ­gal kez­dő­dött és az Ész­bon­tók­kal, a Via­sat 3 közön­ség­ked­venc műve­let­len­sé­gi vetél­ke­dő­jé­vel jött el. Vég­leg fel­ad­tam a tévénézést.

De az iga­zán rossz szel­le­met az inter­net álta­lá­nos­sá válá­sa, a mobil­te­le­fon s leg­in­kább a közös­sé­gi plat­for­mok enged­ték ki a palack­ból. A sze­mé­lyi szá­mí­tó­gé­pek meg­je­le­né­se ide­jén lel­kes, fia­tal infor­ma­ti­kai újság­író vol­tam. Ami­kor a bol­dog átkos­ban az inter­net sza­bad­sá­gá­ért cik­kez­tem, álmom­ban sem jutott vol­na eszem­be, hogy az iga­zi szel­le­mi pokol majd online jele­nik meg.

Az újsá­gok akko­ri­ban könyö­rög­tek az olva­sói leve­le­kért. Ma gátat sem lehet szab­ni a kom­ment­zom­bik­nak. Nem léte­zik már sem­mi­fé­le szű­rő, valós idő­ben bár­ki bár­mit, bár­mi­lyen ocs­mány módon nyi­lat­koz­hat, a giga­cé­gek pedig kényük-ked­vük sze­rint cen­zú­ráz­hat­nak, bányász­hat­nak és lop­hat­ják ki a világ összes orszá­gá­ból a pro­fi­tot. Az Euró­pai Unió, Auszt­rá­lia, Kana­da és még Magyar­or­szág is pró­bál vala­hogy har­col­ni, de nem nagyon lát­szik, hogy a közel­jö­vő­ben meg tud­ná­nak küz­de­ni az agresszív tech­noször­nyek­kel. Nagy való­szí­nű­ség­gel ők az új globál­mun­ka­tá­bor elő­re­tolt bástyái.

Emlé­kez­zünk csak, milyen őrült tör­té­ne­te­ket pro­du­kál­tak az elmúlt évek! Akik az Egye­sült Álla­mok alkot­má­nyá­val szem­be­száll­va lehall­gat­ták a tel­jes ame­ri­kai lakos­sá­got, majd Ang­e­la Mer­kelt, az Euró­pai Bizott­sá­got és az egész vilá­got, ma is bün­tet­le­nül foly­tat­ják, amit elkezd­tek. Edward Snow­den viszont, aki fel­emel­te a sza­vát, ma is üldö­zött. A Wiki­Le­aks anyagai­ról sosem mond­ták, hogy hami­sak. Még­sem az ott sze­rep­lő bűnö­sö­ket üldö­zik, hanem Juli­an Assange‑t. Ma már szin­te min­den­ki tud­ja, hogy a Face­book és a Goog­le gya­kor­la­ti­lag min­den infor­má­ci­ót elvisz min­den­ki tele­fon­já­ról, még­hoz­zá min­den más alkal­ma­zás­ból, sőt még akkor is, ha a tulaj­do­nos­nak nincs is hoz­zá­juk fiók­ja – s a világ ezt bár­gyú tekin­tet­tel nézi. Az adat­bá­nyá­szat a mes­ter­sé­ges intelligen­ciával kar­ölt­ve las­san agyat­lan akci­ós ter­mék­ké for­mál minket.

Aki még nem tet­te, olvas­sa el Yuval Noah Hara­ri 21 lec­ke a 21. szá­zad­ra című köny­vét – nap­ja­ink egyik leg­fon­to­sabb olvas­má­nya. Sokan nem ked­ve­lik őt, pedig sze­rin­tem nem fel­tét­le­nül glo­ba­lis­ta, csak ala­po­san elgon­dol­ko­dik az ural­ko­dó jelen­sé­gen és annak követ­kez­mé­nye­in. Sze­rin­te: „A demok­rá­cia jelen for­má­já­ban nem élhe­ti túl a bio- és info­tech­no­ló­gia össze­ol­va­dá­sát. Vagy vala­mi­lyen radi­ká­li­san más for­má­ban kell meg­újul­nia, vagy az embe­rek digi­tá­lis dik­ta­tú­rák­ban fog­nak élni.” Azt is ki meri mon­da­ni, hogy a libe­rá­lis demok­rá­cia súlyos vál­ság­ban van, s a leg­rosszabb, hogy egy­elő­re sen­ki nem lát­ja, mind­ez hová vezet, ki tudunk‑e talál­ni vala­mi élhetőt.

A magam sze­rény meg­lá­tá­sa sze­rint a demok­rá­ci­á­val az a fő baj, hogy a válasz­tá­si rend­sze­re a tár­sa­dal­mi pira­mis­hoz iga­zo­dik, s ebben sokat segít a tech­no­ló­gia. Magya­rul: a tájé­ko­zat­lan vagy érdek­te­len embe­rek sza­va­za­ta pon­to­san annyit ér, mint az okos, fel­ké­szült embe­re­ké. Csak épp az előb­bi­ek sok nagy­ság­rend­del töb­ben van­nak, mint az utób­bi­ak. Ezért hatal­mat, befo­lyást csak a tömeg hátán lehet sze­rez­ni. Vagy­is aki gaz­da­sá­gi és poli­ti­kai hatal­mat akar, annak a ter­mé­két, a mon­da­ni­va­ló­ját a tömeg­hez kell iga­zí­ta­nia, a töme­get kell befo­lyá­sol­nia, meg­nyer­nie. Vég­ső soron a siker csak ele­gen­dő pénz kér­dé­se. Tudom per­sze, hogy akár az aka­dé­mi­ku­sok között is lehet­nek poli­ti­kai anal­fa­bé­ták, érdek­te­le­nek vagy akár pusz­ta érdek­ből sza­va­zók. Épp ez az idiok­rá­cia egyik leg­ijesz­tőbb voná­sa: az aktu­á­lis hülyék­hez iga­zo­dik IQ-tól, művelt­ség­től, isko­lá­zott­ság­tól füg­get­le­nül. És ez ma már a poli­ti­kai stra­té­gia és tak­ti­ka szer­ves része.

Nem mond­hat­juk, hogy a tör­té­ne­lem magá­tól vett vol­na ilyen szo­mo­rú for­du­la­tot. A poli­ti­kai erők­nek, legye­nek azok glo­ba­lis­ták vagy sem, egy­re job­ban lát­ha­tó érde­ke, hogy ne legyünk képe­sek beszél­get­ni, győz­köd­ni egy­mást. A gyű­lö­let­kel­tés arra jó, hogy újra szét­ver­je a kis­kö­zös­sé­ge­ket, szét­sza­kít­sa a barát­sá­go­kat. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy a ­Camb­ridge Analy­ti­ca-sze­rű eljá­rá­sok ma is min­den­na­po­sak és folya­ma­to­san fej­lőd­nek. Nem a válasz­tók érde­ké­ben. Nap­ról nap­ra feszí­tőbb kér­dés tehát: képe­sek leszünk‑e meg­ál­lí­ta­ni az idiok­rá­ci­át, mi az esé­lyünk a folya­ma­tos hülyí­tés­sel, a tel­jes kiszol­gál­ta­tott­ság­gal szemben?

Eddig az idiok­rá­cia álta­lá­nos ter­mé­sze­tét és ter­je­dé­sét igye­kez­tem bemu­tat­ni. A követ­ke­ző rész­ben a saját, min­den­na­pi kis magyar­or­szá­gi küz­del­me­ink­re pró­bá­lok kon­cent­rál­ni, hal­vá­nyan remél­ve, hogy egy­szer csak talá­lunk vala­mi kiutat.

Kolos­sa Tamás nyu­gal­ma­zott nem­ze­ti szak­ér­tő (EU)

For­rás: Magyar Nemzet