Hírek Vélemények/Publicisztikák Hülyék paradicsoma

Hülyék paradicsoma

Egy korábbi cikkemben használtam az idiokrácia szót, de nem fejtettem ki a teljes történetet (Magyar Nemzet, 2021. február 4., A ránk telepedő idiokrácia). Pedig érdemes. Az idiokrácia szót egy 2006-ban készült hollywoodi filmvígjáték vezette be.

Magyarul a Hülyék paradicsoma címen játszották, az angol cím: Idiocracy, vagyis a demokrácia egy leágazása. Méltatlanul kevés figyelmet kapott. Röviden arról szól, hogy a Pentagon kísérleti hibernációs programban katonákat fagyaszt le, hogy később felhasználhassák őket. A titkos program vezetőjét azonban hirtelen lecsukják, a lefagyasztott alanyokról megfeledkeznek. 2505-ben ébrednek fel, amikor már csak együgyű emberek élnek, és a hülyék paradicsomában a kiolvadt Joe és Rita a legokosabb.

Mostanában naponta jut eszembe ez a film. Mind erősebb érzésem, hogy nem kellett ötszáz évet várni. Megérkeztünk a hülyék paradicsomába.

A mai húszévesek szerintem ezt már nem is érthetik. Ők beleszülettek (természetesen nem ők tehetnek róla). Akik azonban még emlékeznek az internet előtti időkre, nosztalgiázhatnak egy kicsit. Még az előző század utolsó évtizedében is a legtöbben úgy gondoltuk például, hogy majd mindenütt megszűnik az elnyomás, az éhezés, és eljön a világbéke. Ja, nem. Az már akkor is egy másik film volt. De azt azért még hittük egy jó darabig, hogy a normális társadalmakban fontos, hogy az emberek, a barátok, a családok nyugodtan meg tudják beszélni, hogyan is volna jobb élni, mit is kellene gondolni vagy másképp gondolni, s attól, hogy ha az egyik barátom hisz Istenben, a másik meg nem, azért még nem kellene kiirtaniuk egymást. Harminc éve, amikor végre összeomlott a diktatúra, azt reméltük, hogy a kommunisták által tudatosan szétvert kisközösségekben majd újra beszélgethetünk, önmegvalósíthatunk és végre tényleg megválthatjuk a világot. A kommunizmus után szinte mindannyian lelkesen hittünk a liberalizmusban.

Akkoriban senki nem tudta volna elképzelni, hogy eljön a kor, amikor a világ legerősebb államait bohócfrizurás, kócos alakok vagy múmiák vezetik. Hogy mindenki elfelejti, mit is jelentett a nyomdafesték szó, így aztán az ország Tisztelt Házában, a Parlamentben kimondhatatlan szavakat mutogatnak, hogy a jogállamot ordibálva követelők páros lábbal tapossák a jogállamot, hogy számos politikus mind durvább hazugságokkal és mesterséges intelligenciával ragadja el a naiv, bizonytalan szavazókat, és egyre hisztérikusabb gyűlöletre buzdítja híveit. Aldous Huxley és George Orwell rémálmaikban sem sejthették, hogy a történelem ilyen gyorsan meghaladja őket.

A nyomtatott sajtó korában még nem volt egészen világos, hogy mi történik. A televízióval már lassan lopakodni kezdett: minél több háztartásba jutott el a készülék, annál gyorsabban csökkent a műsorok általános színvonala. A vég számomra a Való Világgal kezdődött és az Észbontókkal, a Viasat 3 közönségkedvenc műveletlenségi vetélkedőjével jött el. Végleg feladtam a tévénézést.

De az igazán rossz szellemet az internet általánossá válása, a mobiltelefon s leginkább a közösségi platformok engedték ki a palackból. A személyi számítógépek megjelenése idején lelkes, fiatal informatikai újságíró voltam. Amikor a boldog átkosban az internet szabadságáért cikkeztem, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az igazi szellemi pokol majd online jelenik meg.

Az újságok akkoriban könyörögtek az olvasói levelekért. Ma gátat sem lehet szabni a kommentzombiknak. Nem létezik már semmiféle szűrő, valós időben bárki bármit, bármilyen ocsmány módon nyilatkozhat, a gigacégek pedig kényük-kedvük szerint cenzúrázhatnak, bányászhatnak és lophatják ki a világ összes országából a profitot. Az Európai Unió, Ausztrália, Kanada és még Magyarország is próbál valahogy harcolni, de nem nagyon látszik, hogy a közeljövőben meg tudnának küzdeni az agresszív technoszörnyekkel. Nagy valószínűséggel ők az új globálmunkatábor előretolt bástyái.

Emlékezzünk csak, milyen őrült történeteket produkáltak az elmúlt évek! Akik az Egyesült Államok alkotmányával szembeszállva lehallgatták a teljes amerikai lakosságot, majd Angela Merkelt, az Európai Bizottságot és az egész világot, ma is büntetlenül folytatják, amit elkezdtek. Edward Snowden viszont, aki felemelte a szavát, ma is üldözött. A WikiLeaks anyagai­ról sosem mondták, hogy hamisak. Mégsem az ott szereplő bűnösöket üldözik, hanem Julian Assange-t. Ma már szinte mindenki tudja, hogy a Facebook és a Google gyakorlatilag minden információt elvisz mindenki telefonjáról, méghozzá minden más alkalmazásból, sőt még akkor is, ha a tulajdonosnak nincs is hozzájuk fiókja – s a világ ezt bárgyú tekintettel nézi. Az adatbányászat a mesterséges intelligen­ciával karöltve lassan agyatlan akciós termékké formál minket.

Aki még nem tette, olvassa el Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra című könyvét – napjaink egyik legfontosabb olvasmánya. Sokan nem kedvelik őt, pedig szerintem nem feltétlenül globalista, csak alaposan elgondolkodik az uralkodó jelenségen és annak következményein. Szerinte: „A demokrácia jelen formájában nem élheti túl a bio- és infotechnológia összeolvadását. Vagy valamilyen radikálisan más formában kell megújulnia, vagy az emberek digitális diktatúrákban fognak élni.” Azt is ki meri mondani, hogy a liberális demokrácia súlyos válságban van, s a legrosszabb, hogy egyelőre senki nem látja, mindez hová vezet, ki tudunk-e találni valami élhetőt.

A magam szerény meglátása szerint a demokráciával az a fő baj, hogy a választási rendszere a társadalmi piramishoz igazodik, s ebben sokat segít a technológia. Magyarul: a tájékozatlan vagy érdektelen emberek szavazata pontosan annyit ér, mint az okos, felkészült embereké. Csak épp az előbbiek sok nagyságrenddel többen vannak, mint az utóbbiak. Ezért hatalmat, befolyást csak a tömeg hátán lehet szerezni. Vagyis aki gazdasági és politikai hatalmat akar, annak a termékét, a mondanivalóját a tömeghez kell igazítania, a tömeget kell befolyásolnia, megnyernie. Végső soron a siker csak elegendő pénz kérdése. Tudom persze, hogy akár az akadémikusok között is lehetnek politikai analfabéták, érdektelenek vagy akár puszta érdekből szavazók. Épp ez az idiokrácia egyik legijesztőbb vonása: az aktuális hülyékhez igazodik IQ-tól, műveltségtől, iskolázottságtól függetlenül. És ez ma már a politikai stratégia és taktika szerves része.

Nem mondhatjuk, hogy a történelem magától vett volna ilyen szomorú fordulatot. A politikai erőknek, legyenek azok globalisták vagy sem, egyre jobban látható érdeke, hogy ne legyünk képesek beszélgetni, győzködni egymást. A gyűlöletkeltés arra jó, hogy újra szétverje a kisközösségeket, szétszakítsa a barátságokat. Meggyőződésem, hogy a ­Cambridge Analytica-szerű eljárások ma is mindennaposak és folyamatosan fejlődnek. Nem a választók érdekében. Napról napra feszítőbb kérdés tehát: képesek leszünk-e megállítani az idiokráciát, mi az esélyünk a folyamatos hülyítéssel, a teljes kiszolgáltatottsággal szemben?

Eddig az idiokrácia általános természetét és terjedését igyekeztem bemutatni. A következő részben a saját, mindennapi kis magyarországi küzdelmeinkre próbálok koncentrálni, halványan remélve, hogy egyszer csak találunk valami kiutat.

Kolossa Tamás nyugalmazott nemzeti szakértő (EU)

Forrás: Magyar Nemzet