Hol vagy, Berger?

Mos­ta­ná­ban sokat gon­do­lok Geor­ge Bergerre.

A hip­pi­re a Hair­ből, aki seré­nyen fel­pat­tant az asz­tal­ra, és pohár­rug­do­sós tánc­cal fejez­te ki, mennyi­re meg­ve­ti a kon­ven­ci­ó­kat és a gaz­dag pol­gá­ro­kat. Aki kábí­tó­szert kínál­ga­tott mások­nak, aki sze­rint csak ma van, a hol­nap elma­rad. Aki sze­rint a hazá­nak nem tar­to­zunk sem­mi­vel, aki­nek simán bele­fér, hogy amíg a töb­bi­ek tel­je­sí­tik a köte­les­sé­gü­ket, ő vidá­man buli­zik, iszik, róká­zik és kefél igen tisz­telt barátaival.

Sokat gon­dol­ko­dom azon, mi lett veled, hová tűn­tél? Talán téves a hír­adás, vissza­jöt­tél Viet­nam­ból, a töb­bi­ek vala­ki más kereszt­jé­hez zarán­do­kol­tak el a film végén.

Sze­rin­tem te még élsz, nagyon is élsz. És ha élsz, most szem­be­sí­tünk azzal, hogy amit elve­tet­tél a nyu­ga­ti civi­li­zá­ci­ó­ban, nem­hogy szár­ba szök­kent, de kész az aratásra

Man­ches­ter, Eng­land, England…

Ha élsz még, úgy het­ven­öt éves lehetsz. Pró­bá­lom elkép­zel­ni, mi lett az 1968-as szí­nes ruhás hip­pi­ből. A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy nagy sen­ki. Pár évvel azután, hogy haza­jöt­tél Viet­nam­ból, mond­juk elhe­lyez­ked­tél egy ház­tar­tá­si bolt­ban. Meg­nő­sül­tél, három gye­re­ke­tek szü­le­tett. Negy­ven éve­sen szem­üve­get irat­tál fel, tíz évre rá gon­dok támad­tak a prosz­ta­tá­val. Ha a régi­ek közül vala­ki, mond­juk Bukows­ki belép a bolt­ba az uno­ká­já­val, elfor­dí­tod a fejed, ha ész­re­vesz, muszáj­ból beszél­getsz vele egy kicsit, de köz­ben arra gon­dolsz, hogy ki kell vál­ta­ni az asszony tab­let­tá­it a pati­ká­ból. Dél­után haza­mész, meg­né­zed a vetél­ke­dő­mű­sort, hét­vé­gen­ként pedig néha bar­be­cue par­ti­kon veszel részt, ahol a nyug­dí­jas kol­lé­gák­kal íze­se­ket böfögsz a sör mellé.

Ez lett belő­led, Ber­ger. Mert ere­den­dő­en is csak erre vol­tál képe­sít­ve. Nem a simp­le life a lényeg, azzal sem­mi baj, hanem az ágas­ko­dó kér­dés, hogy ha ennyi­re sen­ki vol­tál és let­tél, milyen ala­pon óhaj­tot­tad fel­vi­lá­go­sí­ta­ni az embe­ri­sé­get, hogy tév­úton jár? Hazu­dott neked Milos For­man a ren­de­ző, bará­tom. Te való­já­ban szo­ba­pin­cér­ként áll­do­gál­tál az omi­nó­zus jele­net­ben, nem asz­ta­lon tán­co­ló for­ra­dal­már­ként ját­szot­tad az esze­det. Saj­nos, a film nem for­gott tovább, nem tud­hat­ta meg az embe­ri­ség cso­dá­la­tos tör­té­ne­ted végét, hogy már egy ren­de­set sem tudsz pisálni.

Az is lehet, hogy most het­ven­öt éve­sen öreg hip­pi vagy, más őskö­vü­le­tek tolo­gat­nak a park­ban, ahol vad tekin­te­tű feke­ték­kel tün­tetsz együtt a gono­szok ellen. Black Lives Mat­ter – ezt írtad a táb­lá­ra, és har­colsz a faji meg­kü­lön­böz­te­tés ellen egy olyan ország­ban, ahol már nincs faji meg­kü­lön­böz­te­tés. Har­colsz a ter­mé­szet­vé­de­le­mért, hol­ott beton­dzsun­gel­ben laksz, nem tudsz meg­kü­lön­böz­tet­ni egy fenyő­fát és egy jávor­szar­vast. Har­colsz a tudat­lan­ság, a gonosz­ság, az osto­ba­ság ellen, de nem veszed ész­re, hogy az ember vele szü­le­tett, ezért el nem múló tulaj­don­sá­gai ellen küz­desz, tehát utó­pis­ta is vagy. Ha job­ban tet­szik, osto­ba tök­fil­kó, aki­nek nul­la a valóságérzékelése.

Az is lehet, hogy nyug­dí­jas vezér­igaz­ga­tó­ként élde­gélsz. Aho­gyan leszáll­tál az asz­tal­ról, gon­dol­tál egyet, és még­is marad­tál a gaz­dag pol­gá­rok tár­sa­sá­gá­ban. Mert szép dolog kosz­ban, mocsok­ban, nar­kó­má­mor­ban fet­ren­ge­ni, de rájöt­tél, hogy a leg­jobb éte­lek, ita­lok, nők, autók, egy csep­pet jobb idő­töl­tés­nek tűn­nek a csö­ve­zés­nél. Vezér­igaz­ga­tó let­tél, beáll­tál a sor­ba, kimo­sa­kod­tál. Vala­hogy úgy jár­tál, mint euró­pai köve­tőd, Dani­el Cohn-Ben­dit, aki egy idő után azok közé állt, akik ellen vala­ha a bari­ká­do­kon ordítozott.

Bár­mi is tör­tént veled, Geor­ge, itt az ide­je, hogy most, még utol­já­ra, nézz körül és szem­léld meg a nagy művet. A te műve­det, a ti műve­te­ket. A „sza­bad­sá­got”, az „elő­íté­le­tek nél­kü­li vilá­got”, amit terem­tet­tél. Ame­ri­ka fel­dúl­va, kifoszt­va, az embe­rek keze raj­ta a rava­szon. Buzik, femi­nis­ták, kör­nye­zet­vé­de­lem-féti­se­sek, alter­na­tí­vok, hipsz­te­rek, egy­szó­val a bará­ta­id ural­kod­nak. Ha újra húsz esz­ten­dős vol­nál és tré­fá­san rápas­kol­nál a csa­jod tom­po­rá­ra, bör­tön­be is kerül­het­nél, hős hip­pi­kém. És mivel fehér vagy, sűrűn le kel­le­ne köp­dös­nöd önma­gad, ha a bűvös kör­be sze­ret­nél tar­toz­ni, mert ott csak szol­ga fehé­rek kel­le­nek, gon­dol­ko­dó embe­rek nem. Arra is vigyáz­nod kéne, milyen sza­va­kat hasz­nálsz, mert az már nem úgy van ám már, mint 1968-ban, ami­kor a sze­mét pol­gá­ri tár­sa­da­lom­tól szen­ved­te­tek. Azt ordí­tot­tá­tok, hogy min­dent sza­bad – aztán ügye­sen elin­téz­té­tek, hogy mára a sza­vak egy része til­tó­lis­tá­ra kerüljön.

Man­ches­ter, Eng­land, England…

Nem kel­lett vol­na fel­pat­tan­ni arra az asz­tal­ra, ember.

 For­rás: 888​.hu / Szen­te­si Zöl­di László