Hogy Isten léte­zik, szak­rá­lis tény, nem pedig vita tár­gya – Szen­te­si-Zöl­di László

Hogy Isten léte­zik, szak­rá­lis tény, nem pedig vita tár­gya. Min­den embe­ri közös­ség hitt Isten­ben, min­den­ki imád­ko­zott már éle­té­ben, min­den­ki tud­ja, hogy az álta­lunk ismert világ nem a vég­ső léte­zés tere­pe. És még­is azt hisszük, hogy túl­nőt­tünk a terem­té­sen, hogy kide­rít­he­tünk bár­mit abból, ami nem a miénk, ami­ről nem mi rendelkezünk.

Isten lété­ről rend­sze­rint azok vitat­koz­nak, akik érve­lé­sü­ket csak­is ok-oko­za­ti és bizo­nyí­tá­si eljá­rá­sok­ra fűzik fel. Azon­ban a kifür­kész­he­tet­len tit­kok­ra alkal­maz­ni az ember saját hasz­ná­la­tú mun­ka­mód­sze­re­it: önámí­tás. Nem műkö­dik az eljárás.

Isten­ről csak annyit tudunk és mond­ha­tunk, hogy terem­tő erő, az ember éle­té­nek min­den dimen­zi­ó­já­ban jelen van, műkö­dik, vala­mint hogy „neki” nincs arca, for­má­ja, alak­ja, nincs egyet­len neve és nem kötő­dik kizá­ró­lag egyet­len val­lás­hoz sem. Isten val­lá­sos magya­rá­za­ta ugyan­is az ősidők óta kény­sze­rű abszt­rak­ci­ók, tan­me­sék és alli­te­rá­ci­ók vég­te­len sorá­ból áll, hiszen embe­ri ésszel fel nem fog­ha­tó, meg nem magya­ráz­ha­tó a jelen­lé­te. Isten vol­ta­kép­pen ábrá­zol­ha­tat­lan, követ­ke­zés­kép­pen a lété­ről sem mond­ha­tunk sem­mi olyas­mit, ami embe­ri érte­lem­mel felfogható.

Aki ezt nem érti meg, a szel­le­mi álla­pot ala­cso­nyabb fokán tar­tóz­ko­dik, mert a vég­ső tit­kok­ra „logi­kus” magya­rá­za­tot köve­tel tanu­lás, elhi­va­tott­ság, medi­tá­ció, meg­fe­le­lő lel­ki erő nél­kül. Pedig a magya­rá­zat készen áll előt­tük is: élünk, pedig nem kér­tük a léte­zést, és biz­to­san meg­ha­lunk, hol­ott még élni sze­ret­nénk. Isten léte kitet­szik ebből a lát­szó­la­gos ellent­mon­dás­ból. Tőle kapunk min­dent, ő dönt, nekünk sem­mi­lyen esz­kö­zünk nincs a tit­kok fel­fej­té­sé­re, sor­sunk meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra, még azt sem tud­juk, két perc múl­va mi tör­té­nik a világ­gal és velünk. Egész léte­zé­sünk más­hon­nan ered, mi pedig sem­mi­lyen vég­ső kér­dés­ről nem tudunk semmit.

Szá­mom­ra az egye­te­mes szel­lem meg­kö­ze­lít­he­tet­len, elzárt tar­to­má­nyai jel­zik, hogy szak­rá­lis tény­ről ne vitat­koz­zunk. Isten létét azért nem lehet bizo­nyí­ta­ni, mert olyan terü­let­re evez­nénk, ami most és mind­örök­ké túl­nyú­lik az ember hatá­ra­in, kép­ze­lő­ere­jén, isme­re­te­in. Még­sem haszon­ta­lan kije­len­te­ni: nem vagyunk a magunk urai, aján­dék­ként érkez­tünk ide mások szá­má­ra, aka­ra­tunk pedig mind­össze néhány sor­sun­kat érin­tő ügy­ben van. Vala­mint soha nem érjük el a tel­jes tudást, hiszen még a végest és a vég­te­lent sem ért­jük, néhány dimen­zi­ót isme­rünk és csak teó­ri­ák­kal szol­gál­ha­tunk a leg­fon­to­sabb kérdésekben.

Isten tehát léte­zik. Ennek a fel­is­me­rés­nek a döb­be­ne­té­vel éljük le éle­tünk min­den egyes per­cét, hiszen, ha nem vele, álta­la élünk, elve­szít­jük önma­gun­kat. Ren­ge­teg embert látok magam körül, aki önma­gát gyil­kol­ja, miköz­ben per­sze, nem hisz a terem­tő erő­ben. A vége: a szét­szó­ró­dás, lel­künk meg­sem­mi­sü­lé­se. És az íté­le­tet mi magunk mond­tuk ki magunk­ra, hiszen kap­tunk némi sza­bad aka­ra­tot a rossz elhá­rí­tá­sá­ra. Azt hit­tük, min­den a mi kezünk­ben van, pedig csak a bűne­in­ket sza­po­rí­tot­tuk jó tet­tek helyett. És ami­kor már egye­dül leszünk, már tes­tünk sincs, létünk pedig éppen fel­ol­vad, csak kegye­le­mért vaco­gó lel­künk marad meg – akkor már késő.

Nem így kell élni! Sze­re­tet­tel, meg­ér­tés­sel, türe­lem­mel, bár­mi­lyen nehéz! A lényeg­gel törőd­jünk, emel­ked­jünk fel, külön­ben elsüllyedünk.

Nyu­god­tan mond­juk el mind­ezt annak, aki még nem érti a lényeget.

Szen­te­si-Zöl­di László

For­rás: facebook