Hírek Morzsák „Hiszek ben­ne, hogy a rend egy­szer úgy­is helyreáll”

„Hiszek ben­ne, hogy a rend egy­szer úgy­is helyreáll”

Magyar­nak len­ni természetes

Tavaly az év mada­ra lett a magyar mito­ló­gi­á­ban is fon­tos sze­re­pet ját­szó kere­csen, Fel­vi­dé­ken pedig, nagy­be­tű­vel, kitű­nő rock­ze­ne­kar műkö­dik ilyen néven. Zené­ről, Brüsszel­ről és magyar­ság­ról beszél­get­tünk Var­ga Zsolt­tal, az együt­tes gitá­ros-front­em­be­ré­vel a nagy­sze­rű borász, Bott Fri­gyes csa­lá­di kéz­mű­ves pék­sü­te­mé­nye­ket is kíná­ló Bot­té­ka nevű borbár-kávézójában.

Ágos­ton Balázs

– Hon­nan indult, hol tart most az idén húsz­éves Kere­csen zenekar?

– A vere­tes magyar és kül­föl­di hard rock és hea­vy metal elő­adók dala­it átdol­go­zó Good Moon Rising zene­kar ala­kult át név­vál­tás­sal 2004-ben, hogy a saját mon­da­ni­va­lón­kat a saját dala­ink­kal mond­juk el. Nem volt könnyű az út idá­ig, ren­ge­teg tag­cse­rén men­tünk keresz­tül. A zenész­élet sok gyű­rő­dés­sel, lemon­dás­sal jár, a főál­lá­sú mun­ka és a csa­lád mel­lett hatal­mas elszánt­ság kell hoz­zá, ezt nem min­den­ki bír­ja. Az elmúlt húsz évben vol­tak jobb és rosszabb idő­sza­kok, egy idő­ben ren­ge­teg fel­lé­pés­re hív­tak min­ket, aztán hul­lám­völgy jött, mos­ta­ná­ban megint fel­ível­ni lát­szik a pályánk. Sta­bi­li­zá­ló­dott a ban­da fel­ál­lá­sa, és lett menedzsmentünk.

– Milyen a kap­cso­la­tuk más zene­ka­rok­kal, akár cson­ka­or­szá­gi­ak­kal, akár bár­mely elsza­kí­tott országrészbéliekkel?

– Nagyon sok jó barát­ság köt­te­tett szer­te a Kár­pát-meden­cé­ben, hála Isten­nek most már Erdély­ben is, ahol 2017-ben jár­tam elő­ször. Én moto­ro­zok, mara­dan­dó élmény volt egy nagy motor­os­kon­voj tag­ja­ként eljut­ni Dévá­ra Böj­te Csa­ba atyá­hoz és párt­fo­golt­ja­i­hoz. Az együt­tes nagy siker­rel sze­re­pelt a Bras­sói és Temes­vá­ri Magyar Napo­kon, Baró­ton az Erdő­vi­dé­ki Hor­gász- és Vadász­ta­lál­ko­zón, Far­kas­la­kán a Sze­nes Napok Fesz­ti­vá­lon, Kéz­di­vá­sár­he­lyen a kul­ti­kus Rock­ka­rá­cso­nyon, illet­ve a dél­vi­dé­ki Ősök Nap­ján Baj­sán vagy éppen a fel­vi­dé­ki Mar­to­son. Szé­kely­ud­var­he­lyen is több­ször meg­for­dul­tunk az utób­bi néhány évben, remél­jük, elju­tunk a Kolozs­vá­ri Magyar Napok­ra és a kul­ti­kus Tus­vá­nyos­ra. Bár­ho­vá hív­nak a Kár­pát-hazá­ban, min­dig elsőd­le­ge­sek szá­munk­ra ezek a kon­cer­tek, mert fon­tos szá­munk­ra a nem­ze­ti iden­ti­tá­sunk, kul­tu­rá­lis hagyo­má­nya­ink és szel­le­mi örök­sé­günk védel­me, ápo­lá­sa. Sok segít­sé­get, támo­ga­tást kap­tunk Deák Bill Gyu­lá­tól, a P. Mobil­tól, Németh Ala­jos­tól, az Isme­rős Arcok­tól, de kevé­sé ismert zene­ka­rok­tól is, mint a San­ta Muer­te, a Stu­la Rock, a Válasz­út. Utób­bi dobo­sa, Sze­be­lé­di Zsolt kise­gí­tett min­ket, ami­kor a mienk egy­szer nem tud­ta vál­lal­ni a fel­lé­pést. Gyor­san meg­ta­nul­ta a műso­run­kat, és hibát­la­nul leját­szot­ta. Vörös­mar­ti Imre, azaz Ermi bará­tom szá­mos hang­sze­ren ját­szik, töb­bek között cisz­te­ren. Ez egy lant­sze­rű húros hang­szer. Fel­hív­tam, hogy Az én házam­ban című dalunk újra­gon­dolt vál­to­za­tát jó len­ne ezzel szí­ne­sí­te­ni. Fél óra múl­va küld­te a szte­reó sávot, és nem foga­dott el fizet­sé­get. A barát­sá­gon túl egy­faj­ta baj­tár­si­as­ság is van ezen a szín­té­ren. Nagy köszö­net ille­ti Bor­bély Zsolt Atti­la bará­tun­kat is, aki­től sok hoz­zá­adott érté­ket kap­tunk az utób­bi évek­ben. Ő amel­lett, hogy a zene­kar rajon­gó­ja, kivá­ló köz­éle­ti személyiség.

– Több demó mel­lett eddig két albu­muk jelent meg, 2016-ban a Majom a tró­non, 2022-ben pedig A hábo­rú művé­sze­te. Utób­bit az az évben kitört orosz – ukrán hábo­rú inspirálta?

– Nem, már 2019-ben elkezd­tünk dol­goz­ni a dalo­kon. A lemez címét az óko­ri kínai tudós, Szun-ce azo­nos című had­tu­do­má­nyi művé­ből köl­csö­nöz­tük. Bizo­nyos szem­pont­ból kon­cept­al­bum, a dalok több­sé­ge külön­bö­ző korok hábo­rú­it idé­zi meg, pél­dá­ul a több ütkö­zet­ből álló 1914-es lima­no­vai csa­tát, amely­nek során az oszt­rák – magyar sere­gek báró Szur­may Sán­dor és magyar huszár­jai segít­sé­gé­vel vissza­ve­tet­ték a Krak­kó ellen törő orosz csa­pa­to­kat. A Mili­ta­ris cong­ra­tu­la­tio egy közép­ko­ri egy­há­zi ének fel­dol­go­zá­sa, fő üze­ne­te, hogy „sze­gény, szép hazán­kért, magyar koro­nán­kért ide­je vag­dal­koz­nunk”. Az első demón­kon még más ver­zi­ó­ban sze­rep­lő Kali-juga című dal más szem­pont­ból hábo­rús téma, ez a hin­du kro­no­ló­gi­á­ban a démo­ni kor. Két­ség­te­len, hogy ma a fény és a sötét­ség har­cá­nak idő­sza­ká­ban élünk. Az Ez nem rock and roll a tor­zí­tott gitár­ral elő­adott hitel­te­len, műanyag pop­ze­ne elle­ni saját sze­mé­lyes har­com­ról szól. Az A fiúk, akik elő­re­men­tek című dal kilóg a sor­ból, tisz­tel­gés azok előtt a zené­szek és bará­tok előtt, akik már nin­cse­nek köz­tünk. Saj­nos az elmúlt évek­ben sokan elmen­tek: Balázs Fecó, Ben­kő Lász­ló, Kóbor János, a Metal Ham­mer-es Lénárd Lász­ló, Molics Zsolt, Póka Egon.

– A Kere­csen­re jel­lem­zők a nép­dal­fel­dol­go­zá­sok, a nép­ze­nei motí­vu­mok beeme­lé­se a rock­ze­né­be. Ez ösztönös?

– Gye­rek­ko­rom óta szív­ügyem a magyar nép­dal, a magyar nép­ze­ne. Ez a világ már az óvo­dá­ban belém ivó­dott, és idő­vel kiegé­szült a kel­ta nép­ze­nei kul­tú­ra irán­ti érdek­lő­dés­sel. Kátai Zol­tán ének­mon­dó bará­tom, aki saj­nos már szin­tén nincs köz­tünk, biz­ta­tott, hogy fog­jam meg, ágyaz­zam be a zenénk­be eze­ket a dal­la­mo­kat. Igaz, a vég­ered­mény­től meg­hök­kent, nem értet­te, miért kell ilyen han­go­san elő­ad­ni ezt a zenei örök­sé­get. De hát a nép­da­lo­kat min­den kor­ban más­ként éne­kel­ték, és a hang­sze­re­lés is sokat vál­to­zott, a kobozt, a lan­tot fel­vál­tot­ta a hege­dű és a nagy­bő­gő, bejött a duda, majd a teke­rő­lant, a kor szin­te­ti­zá­to­ra, ami­vel a hang­ere­jé­nek köszön­he­tő­en egyet­len zenész is reme­kül elszó­ra­koz­tat­ta a bálok népét. A nép­ze­ne, a nép­dal min­den kor­ban formálódott.

– Milyen ma fel­vi­dé­ki magyar rock­ze­nész­nek, egy­ál­ta­lán, fel­vi­dé­ki magyar­nak lenni?

– Szá­mom­ra ez tel­je­sen ter­mé­sze­tes, nem talá­lok ben­ne sem­mi külö­nö­set. Inkább azon cso­dál­ko­zom, ami­kor vala­ki elhagy­ja, meg­ta­gad­ja a magyar­sá­gát. Már fel­nőtt­ként éltem meg a mečia­ri idő­sza­kot, Robert Fico elő­ző kor­mány­zá­sa­it, ami­kor koránt­sem volt ilyen szí­vé­lyes a viszony Magyar­or­szág és a szlo­vák állam között. Akkor is tet­tem a dol­gom, ma is teszem. Koráb­ban volt egy pol­gá­ri tár­su­lá­sunk itt, Komá­rom­ban, szá­mos kul­tu­rá­lis estet szer­vez­tünk, 2010-ben pedig Tri­a­non-emlék­mű­vet állí­tot­tunk a város­ban a béke­dik­tá­tum kilenc­ve­ne­dik évfor­du­ló­já­ra, Sch­midt Róbert szőgyé­ni szob­rász­mű­vész alko­tá­sát. A költ­sé­ge­ket Remé­nyik Sán­dor Gyű­rűt készít­te­tek című cso­dá­la­tos köl­te­mé­nye nyo­mán készít­te­tett és áru­sí­tott emlék­gyű­rűk­ből terem­tet­tük elő.

– Meg­le­pő, hogy a szlo­vák hata­lom engedélyezte.

– Bead­tuk a papí­ro­kat az ille­té­kes álla­mi szer­vek­hez egy Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sá­nak évfor­du­ló­já­ra fel­ál­lí­tan­dó emlék­mű­re. Meg is kap­tunk min­den enge­délyt, a bot­rány akkor tört ki, ami­kor az ille­té­kes elv­tár­sak szem­lét tar­tot­tak, és lefor­dít­tat­ták az emlék­mű­vön olvas­ha­tó, emlí­tett Remé­nyik-ver­set. Híre ment a dolog­nak, Fico gyor­san emlék­mű­vet ren­delt Cirill­nek és Metód­nak, az azóta hála Isten­nek süllyesz­tő­be került Ján Slo­ta pedig követ állít­ta­tott a Duna part­ján, ami­nek a fel­ira­ta hálál­ko­dik az antant­nak, ami­ért fel­sza­ba­dí­tot­ták a szlo­vá­ko­kat a magyar elnyo­más alól. Leg­alább azt írta vol­na, hogy saját erő­ből kivív­ták a sza­bad­sá­gu­kat… Mind­egy, a Tri­a­non-emlék­mű­vünk áll, ez a lényeg. Tudom, hogy külö­nö­seb­ben nem sze­ret­nek min­ket, még ma is van­nak olyan gyű­löl­kö­dő kiro­ha­ná­sok itt-ott, hogy mi, magya­rok taka­rod­junk a Duna túl­ol­da­lá­ra. Hoz­zá­te­szem, a világ­há­lón a poli­ti­kai hírek alat­ti hoz­zá­szó­lá­so­kat olvas­va meg­le­pő­en sok szlo­vák helyes­li a magyar kor­mány poli­ti­ká­ját akár a mig­ráns­kér­dés­ben, akár a gen­der­ügy­ben, akár a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás védel­mét ille­tő­en. Gyak­ran olva­sok olyan meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat, hogy bár­csak nekünk is vol­na egy Orbán Vik­to­runk. Hiszek ben­ne, hogy a rend egy­szer úgy­is helyreáll.

– A tavaly őszi elő­re hozott válasz­tá­son a magyar párt ismét par­la­men­ten kívül rekedt, miköz­ben a válasz­tá­si ada­tok­ból kitű­nik, hogy magyar sza­va­zók is töme­gé­vel sza­vaz­tak Robert Fico párt­já­ra. Mi lehet ennek az oka?

– Az, hogy Fico elkezd­te utá­noz­ni Orbán Vik­tort, és mivel a 2020-tól tavaly őszig sze­ren­csét­len­ke­dő libe­rá­lis kor­má­nyok kataszt­ro­fá­li­sak vol­tak, siker­rel tért vissza. Az ő üze­ne­te­i­hez képest a magyar Szö­vet­ség súly­ta­lan­nak bizo­nyult. Ma pár­be­széd és együtt­mű­kö­dés van, és ez jó. Nagyon fon­tos, hogy meg­őriz­zük a V4-et, plá­ne most, hogy Len­gyel­or­szág lett a leg­gyen­gébb láncszem.

– Nagy sike­rű daluk címét idéz­ve „vajon mit szól ehhez Brüsszel?”

– Nin­cse­nek illú­zi­óm, lát­juk, mit művel­nek. Azért a dalért amúgy kap­tunk hide­get-mele­get, a fejünk­höz vág­ták, hogy meg­ren­de­lés­re írtuk, nekünk esett az Index, a 444​.hu, a HVG​.hu meg a töb­bi. Az is igaz, hogy így leg­alább még töb­ben meg­is­mer­het­ték a zene­kart. A dal egyéb­ként zsi­ger­ből szü­le­tett, kiál­lás a nor­ma­li­tás mellett.

– Hon­nan jött az ötlet, hogy Cseh Tamás Szé­na tér című meg­ren­dí­tő dalá­nak rocko­sí­tott átira­ta legyen A hábo­rú művé­sze­te albu­muk záró tétele?

– Nagy tisz­te­lő­je vagyok Cseh Tamás és Ber­emé­nyi Géza mun­kás­sá­gá­nak. Vagy húsz évvel ezelőtt hal­lot­tam elő­ször ezt a dalt, és már akkor tud­tam, hogy el aka­rom ját­sza­ni a magunk stí­lu­sá­ban. A mi vál­to­za­tun­kat csel­lón Rácz Csa­ba, a Pozso­nyi Fil­har­mo­ni­ku­sok muzsi­ku­sa, zon­go­rán és Ham­mond-orgo­nán Hor­váth Zsolt, a Tűz­ma­dár, és a Deák Bill Blues Band, koráb­bi, a Lord jelen­le­gi bil­len­tyű­se szí­ne­sí­ti, fokoz­va a téma drá­ma­i­sá­gát. A dal az 1945. feb­ru­ár 11‑i buda­vá­ri kitö­rés­ről szól, ami­nek épp mos­ta­ná­ban volt az évfor­du­ló­ja. Szo­mo­rú, hogy ezt sokan még min­dig tabu téma­ként keze­lik, sőt, meg­döb­ben­tő gyű­lö­let­tel beszél­nek azok­ról, akik a magyar fővá­rost véd­ték. A hábo­rút nem ők rob­ban­tot­ták ki, de a köte­les­sé­gü­ket tel­je­sít­ve hősi halált hal­tak. Meg­ér­dem­lik, hogy meg­em­lé­kez­zünk róluk.

For­rás: demok​ra​ta​.hu