Hírek Vélemények/Publicisztikák Hetedhét ország

Hetedhét ország

A magyar népmese ősi eredetű, felnőtteknek is szóló sajátos műfaj. A népköltészethez tartozik, annak egy prózai változata. Érdekessége, hogy a mesékben sok olyan szereplő és esemény van, amelyek a valós világban lehetetlenek: beszélő állatok, halál utáni feltámadás, sárkányok, boszorkányok, óriások. Mégis mindegyik képvisel valamit a valóságból. 

Számtalan példát mondhatunk arra, hogy a magyar népmesét Európában sokfelé nem is értik. A mesében előforduló csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelynek elemei és motívumai a népmese sajátos építőkövei. A népmesét életben tartó nép múltjának elemei éppúgy megtalálhatóak benne, mint a mindennapi életé, az igazságszolgáltatás pedig egy igazabb életbe vetett hit megvalósulása. Így a magyarság gondolatvilágának különbözősége okán a magyar népmesék nyelvezetét a más kultúrájú népek nem képesek lefordítani, és így nem érthetik a magyar népmesék világának csodáját sem.

Jó példáját adja ennek a magyar diákok külhoni országokban töltött gyakorlatának tapasztalata. Egy ilyen esetben a farmer házigazda megkérte az ott dolgozó diákot, hogy mondja el, milyen a magyarok mesevilága. A diák elkezdett mondani egy általa ismert sajátos bevezetést: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl…” A házigazda már itt elakadt, nem értette, hol van ez az ország. Aztán amikor a hétfejű sárkány is előkerült, megkérdezte: csak nem kínaiak vagytok? A legnagyobb meglepetés pedig akkor érte a farmert, amikor előkerült az a szó, hogy „tündér”. Ugyanis a tündér nem „angel”, nem „spirit”, hanem az a jóságos lény, aki széppé és színesebbé teszi a magyar gyermekek életét.

A magyar népmese olyan kulcs múltunk feltárásában és megismerésében, amelyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága és sokfélesége a világon egyedülálló. Tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét, hiszen a nép mindig jobban tudta a megélt történelmet, mint krónikaíróink. A parasztok csalfa meséi és a hegedősök csacska énekei hűségesen őrizték múltunkat, nemegyszer hűségesebben, mint a történetírók. Az ősi magyar mesékben szereplő „csodák” nem az egyéni képzelet teremtményei, hanem évezredek alatt megformált alkotások. A hősmesék csakis a belső-ázsiai táltosvilággal érthetők meg; ezek a hősök szabadítják ki a Napot, a Holdat, a csillagokat, az életet adó vizet a sárkány karmaiból, ők másszák meg az égig érő fát, és az ő okos, emberi nyelven beszélő lovuk vív táltos párbajt Tündér Ilona ménesének vezérménjeivel. Talán kevesen tudják, hogy népmeséink nem csak gyermekeknek szólnak. Benne van egész történelmünk, amelynek felnőttkori olvasásakor felvillan valami abból a világból, amelyet éppen napjainkban veszítünk el.

A magyar népmesék között műfajilag legjelentősebbek az Európában ránk jellemző tündérmesék, de megtalálhatók a tréfásak, a falucsúfolók, a legenda-, az állat-, a hősmesék és az ördögmesék is. Nincsenek jelen az európai mesevilágot jellemző horrorisztikus, szadista, a gyermekek csendes csodavilágát megzavaró elemek. Népmeséink a több mint ezeréves európai kereszténység felvétele után is annak bizonyítékai, hogy ősidőkben a mese, illetve a nálunk keletkezett mítosz a kereszténységgel még mélyebben beivódott lelkünkbe. Eleink gondolkodása szerint minden, ami örökkévaló, az egyúttal isteni is, és ennek a csodája, hogy „modern kereszténységünk” teljes harmóniában van ősi mesevilágunkkal. A 15 milliós magyarságnak van a világon a leggazdagabb mesevilága. Ha gyermekeinket ilyen légkörben neveljük, beléjük oltjuk a tisztaságot, a szépséget, az igazságosságot, a természet szeretetét, a mások tiszteletét. Ez talán védelmet nyújt világunk szeretethiányos, brutális társadalmával szemben.

Forrás: Demokrata