Heted­hét ország

A magyar nép­me­se ősi ere­de­tű, fel­nőt­tek­nek is szó­ló sajá­tos műfaj. A nép­köl­té­szet­hez tar­to­zik, annak egy pró­zai vál­to­za­ta. Érde­kes­sé­ge, hogy a mesék­ben sok olyan sze­rep­lő és ese­mény van, ame­lyek a valós világ­ban lehe­tet­le­nek: beszé­lő álla­tok, halál utá­ni fel­tá­ma­dás, sár­ká­nyok, boszor­ká­nyok, óri­á­sok. Még­is mind­egyik kép­vi­sel vala­mit a valóságból. 

Szám­ta­lan pél­dát mond­ha­tunk arra, hogy a magyar nép­me­sét Euró­pá­ban sok­fe­lé nem is értik. A mesé­ben elő­for­du­ló cso­dás dol­gok egy nagy rend­szer tag­jai, amely­nek ele­mei és motí­vu­mai a nép­me­se sajá­tos épí­tő­kö­vei. A nép­me­sét élet­ben tar­tó nép múlt­já­nak ele­mei épp­úgy meg­ta­lál­ha­tó­ak ben­ne, mint a min­den­na­pi éle­té, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás pedig egy iga­zabb élet­be vetett hit meg­va­ló­su­lá­sa. Így a magyar­ság gon­do­lat­vi­lá­gá­nak külön­bö­ző­sé­ge okán a magyar nép­me­sék nyel­ve­ze­tét a más kul­tú­rá­jú népek nem képe­sek lefor­dí­ta­ni, és így nem ért­he­tik a magyar nép­me­sék vilá­gá­nak cso­dá­ját sem.

Jó pél­dá­ját adja ennek a magyar diá­kok kül­ho­ni orszá­gok­ban töl­tött gya­kor­la­tá­nak tapasz­ta­la­ta. Egy ilyen eset­ben a far­mer házi­gaz­da meg­kér­te az ott dol­go­zó diá­kot, hogy mond­ja el, milyen a magya­rok mese­vi­lá­ga. A diák elkez­dett mon­da­ni egy álta­la ismert sajá­tos beve­ze­tést: „Hol volt, hol nem volt, heted­hét orszá­gon is túl…” A házi­gaz­da már itt elakadt, nem értet­te, hol van ez az ország. Aztán ami­kor a hét­fe­jű sár­kány is elő­ke­rült, meg­kér­dez­te: csak nem kína­i­ak vagy­tok? A leg­na­gyobb meg­le­pe­tés pedig akkor érte a far­mert, ami­kor elő­ke­rült az a szó, hogy „tün­dér”. Ugyan­is a tün­dér nem „angel”, nem „spi­rit”, hanem az a jósá­gos lény, aki szép­pé és szí­ne­seb­bé teszi a magyar gyer­me­kek életét.

A magyar nép­me­se olyan kulcs múl­tunk fel­tá­rá­sá­ban és meg­is­me­ré­sé­ben, ame­lyet a mai napig nem aknáz­tunk ki. Gaz­dag­sá­ga és sok­fé­le­sé­ge a vilá­gon egye­dül­ál­ló. Tulaj­don­sá­ga, hogy tel­jes tisz­ta­sá­gá­ban tük­rö­zi az ősi tudás átha­gyo­má­nyo­zott egye­te­mes­sé­gét, hiszen a nép min­dig job­ban tud­ta a meg­élt tör­té­nel­met, mint kró­ni­ka­író­ink. A parasz­tok csal­fa meséi és a hege­dő­sök csacs­ka éne­kei hűsé­ge­sen őriz­ték múl­tun­kat, nem­egy­szer hűsé­ge­seb­ben, mint a tör­té­net­írók. Az ősi magyar mesék­ben sze­rep­lő „cso­dák” nem az egyé­ni kép­ze­let teremt­mé­nyei, hanem évez­re­dek alatt meg­for­mált alko­tá­sok. A hős­me­sék csak­is a bel­ső-ázsi­ai tál­tos­vi­lág­gal ért­he­tők meg; ezek a hősök sza­ba­dít­ják ki a Napot, a Hol­dat, a csil­la­go­kat, az éle­tet adó vizet a sár­kány kar­ma­i­ból, ők másszák meg az égig érő fát, és az ő okos, embe­ri nyel­ven beszé­lő lovuk vív tál­tos pár­bajt Tün­dér Ilo­na méne­sé­nek vezér­mén­je­i­vel. Talán keve­sen tud­ják, hogy nép­me­sé­ink nem csak gyer­me­kek­nek szól­nak. Ben­ne van egész tör­té­nel­münk, amely­nek fel­nőtt­ko­ri olva­sá­sa­kor fel­vil­lan vala­mi abból a világ­ból, ame­lyet éppen nap­ja­ink­ban veszí­tünk el.

A magyar nép­me­sék között műfa­ji­lag leg­je­len­tő­seb­bek az Euró­pá­ban ránk jel­lem­ző tün­dér­me­sék, de meg­ta­lál­ha­tók a tré­fá­sak, a falu­csú­fo­lók, a legenda‑, az állat‑, a hős­me­sék és az ördög­me­sék is. Nin­cse­nek jelen az euró­pai mese­vi­lá­got jel­lem­ző hor­ro­risz­ti­kus, sza­dis­ta, a gyer­me­kek csen­des cso­da­vi­lá­gát meg­za­va­ró ele­mek. Nép­me­sé­ink a több mint ezer­éves euró­pai keresz­tény­ség fel­vé­te­le után is annak bizo­nyí­té­kai, hogy ősidők­ben a mese, illet­ve a nálunk kelet­ke­zett mítosz a keresz­tény­ség­gel még mélyeb­ben beivó­dott lel­künk­be. Ele­ink gon­dol­ko­dá­sa sze­rint min­den, ami örök­ké­va­ló, az egy­út­tal iste­ni is, és ennek a cso­dá­ja, hogy „modern keresz­tény­sé­günk” tel­jes har­mó­ni­á­ban van ősi mese­vi­lá­gunk­kal. A 15 mil­li­ós magyar­ság­nak van a vilá­gon a leg­gaz­da­gabb mese­vi­lá­ga. Ha gyer­me­ke­in­ket ilyen lég­kör­ben nevel­jük, belé­jük olt­juk a tisz­ta­sá­got, a szép­sé­get, az igaz­sá­gos­sá­got, a ter­mé­szet sze­re­te­tét, a mások tisz­te­le­tét. Ez talán védel­met nyújt vilá­gunk sze­re­tet­hi­á­nyos, bru­tá­lis tár­sa­dal­má­val szemben.

For­rás: Demokrata