Hét évti­zed színei

“Nem feled­ve alap­kül­de­té­sün­ket, hogy hazánk és az elsza­kí­tott terü­le­tek magyar­sá­gá­nak a kul­tú­rá­ját őriz­zük és vigyük vissza, élnünk kell olyan lehe­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek hoz­zá­se­gít­het­nek ben­nün­ket a nem­zet­kö­zi kitö­rés­hez (…) Az iga­zi célunk, hogy a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes egy brand legyen, s így talán egy tra­di­ci­o­ná­lis nép­tánc elő­adás­nak is helye lehet a nem­zet­kö­zi szín­pa­do­kon” – hang­sú­lyoz­za Mihá­lyi Gábor, a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes veze­tő­je. A Haran­go­zó Gyu­la-díjas, érde­mes és kivá­ló művésszel az együt­tes elmúlt het­ven évé­ről beszél­get­tünk, de arról is kér­dez­tük, sze­rin­te jót tett‑e a műfaj­nak a Fel­szál­lott a páva, és arról, hogyan tud­na szin­tet lép­ni a tánc­szín­há­zi magyar néptánc.

MÉNES MÁRTA – 061​.hu

A Hagyo­má­nyok Háza szín­ház­ter­me az idén 70 éves Magyar Álla­mi Népi Együt­tes elő­adá­sá­val nyit­ja meg újra kapu­it május 27-én. Rég­óta várt ese­mény ez, annál is inkább mert a hagyo­má­nyos kul­tú­ra külö­nös­képp meg­kí­ván­ja a sze­mé­lyes jelen­lé­tet, az embe­ri kap­cso­la­to­kat. Hogy élték/élik meg a pan­dé­mia időszakát?

Nagyon nehe­zen, lel­ki­leg és fizi­ka­i­lag egyaránt.

Egy tán­cos, ha kar­ban akar­ja tar­ta­ni a tes­tét, ahhoz min­den­na­pos gya­kor­lás szük­sé­ges. Ter­mé­sze­te­sen szer­vez­tünk közös online beme­le­gí­té­se­ket, adtunk ki fel­ada­to­kat, mire és hogyan kell készül­ni, de ez azért ott­hon nem olyan egy­sze­rű. A nép­tánc töb­bé-kevés­bé cso­por­tos műfaj, szük­sé­ges hoz­zá a part­ner, aki­vel tán­col az ember, érez­nie kell, hogy milyen tér­ben van, hogy a mel­let­te tán­co­lók­hoz képest hogyan kell elhe­lyez­ked­nie. Kar­ban­tar­tást lehe­tett végez­ni tehát, fej­lőd­ni semmiképpen.

A lel­ki prob­lé­mát pedig az okoz­ta, hogy mi, tán­co­sok a szín­pa­don keresz­tül tud­juk a leg­na­gyobb hatás­sal elér­ni a néző­ket. Mond­hat­nánk per­sze, hogy ott van a film, ott sem talál­ko­zol Geor­ge Clo­o­ney-val vagy Nic­ole Kid­man-nel, na de az spe­ci­á­li­san film­re készül. Mi viszont szín­pa­don dol­go­zunk, a kame­ra pedig csak töb­bé-kevés­bé tud­ja rög­zí­te­ni a szín­pa­don zaj­ló ese­mé­nye­ket, a sze­mé­lyes érzel­mi kon­tak­tus­ra nin­csen lehe­tő­ség. Az érzel­me­in­ket az is a mély­pont felé vezet­te, hogy sze­ret­tük vol­na már janu­ár 1‑jén elin­dí­ta­ni az ünne­pi éva­dun­kat. Május köze­pe van, talán most remény­ked­he­tünk abban, hogy elin­dul a jubi­le­u­mi évad. Ami elve­szett idő­ben, azt per­sze már nagyon nehéz pótol­ni. Bár ha abból indu­lunk ki, hogy az Álla­mi Népi Együt­tes első önál­ló műso­ra 1951. május 14-én volt, akkor mi egé­szen 2022. május 14-ig het­ven­éve­sek vagyunk.

Mely elő­adá­so­kat tart­ják meg biztosan?

A Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Szín­pad­dal alá­ír­tuk a szer­ző­dést, meg­lát­juk, hogy abban az idő­szak­ban milyen kor­lá­to­zá­sok lesz­nek élet­ben, leg­rosszabb eset­ben fél néző­tér előtt tart­juk meg az elő­adást. Ez egy kiemel­ke­dő pil­la­na­ta lesz az ünne­pi éva­dunk­nak, hiszen olyan művész­tár­sak­kal össze­ál­lí­tott elő­adás­ról van szó, amely iga­zán mél­tó az Magyar Álla­mi Népi Együt­tes­hez. Nem­csak tör­té­ne­ti szem­pont­ból mutat­juk be az együt­test, fókusz­ba kerül a művé­szi sok­szí­nű­ség és az együt­tes arcu­la­ta is. Fel­lép velünk a Szol­no­ki Szim­fo­ni­kus Zene­kar, a Szent Efrém Kórus, Feren­czy György és a Rac­ka­jam és Laj­kó Félix is. Egy nagyon izgal­mas, sok­szí­nű zenei világ egé­szül ki tánc­cal és ének­kel. A másik nagyon fon­tos idő­pont augusz­tus 22., ami­kor is a MÁNE utób­bi két évti­ze­dé­nek egyik leg­emb­le­ma­ti­ku­sabb elő­adá­sát, a Nap­le­gen­dát adjuk elő a Mar­git­szi­ge­ti Sza­bad­té­ri Szín­pa­don. A pre­mi­er az Erkel Szín­ház­ban volt 2000-ben, élő­ze­ne­kar­ral, most ezt meg­is­mé­tel­jük, a nép­ze­ne és a jazz leg­jobb ses­si­on zené­szei fog­nak a hátunk mögött muzsi­kál­ni, vala­mint mind­azok a kivá­ló éne­ke­sek – Hercz­ku Ági, Bog­nár Szil­vi, Kubi­nyi Jul­csi -, akik az együt­tes éle­té­ben fon­tos sze­re­pet töl­töt­tek be. Egy nagy tán­cos-zenés tűzi­já­ték­ra kell számítani.

Júni­us 28-án mutat­ják be a Hagyo­má­nyok Házá­ban a 70 év szí­nei című elő­adást. Melyek azok a pon­tok, állo­má­sok az együt­tes éle­té­ben, ame­lyek min­den­képp meg­je­len­nek ebben az előadásban?

Het­ven év mun­ká­ját, több száz kore­og­rá­fi­át, zene­mű­vet, kórus­mű­vet – ame­lyek  egye­te­mes kul­tu­rá­lis érték­ként fel­hal­mo­zód­tak a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes­ben és kör­nye­ze­té­ben – szin­te lehe­tet­len fel­ölel­ni. Soká­ig tör­tem a feje­met, hogy melyik ujjam­ba harap­jak, mi az, amit bele­te­gyünk, és mi az, ami már nem fér bele. Egy­részt tör­té­ne­ti szem­pont­ból áll össze az elő­adás, nagy alko­tó elő­de­ink fém­jel­zik majd a műsort. Kihagy­ha­tat­lan pél­dá­ul a kez­de­ti Rábai Mik­lós-kor­szak­ból az Ecse­ri lako­dal­mas, és per­sze a legen­dás Timár Sán­dort is meg­idéz­zük, aki a ’70-es évek­ben vezet­te az Álla­mi Népi Együt­test, de Sebő Ferenc mun­kás­sá­gát is bemu­tat­juk. Az elő­adás máso­dik felé­ben dön­tő módon pedig azt a két évti­ze­det pró­bál­juk meg fel­vil­lan­ta­ni, amely az én mun­kás­sá­go­mat jellemzi.

Az biz­tos, hogy a nézők­nek nagyon izgal­mas lesz lát­ni a hét évti­zed vál­to­zá­sa­it: hogy milyen viszonyt ala­kí­tot­tak ki az akko­ri alko­tók a hagyo­mánnyal, milyen esz­kö­zök­kel pró­bál­ták elér­ni a közön­sé­get. Úgy is mond­hat­nám, olyan lesz ez az elő­adás, mint egy tánc­esz­té­ti­kai baran­go­lás, s egy­ben nosz­tal­gia. Azok­nak, akik vala­me­lyik kor­szak­hoz kötőd­nek érzel­mi­leg, egy érde­kes múlt­idé­zés lesz, akik pedig még soha nem talál­koz­tak az Álla­mi Népi Együt­tes­sel, azok­nak meg egy izgal­mas rácso­dál­ko­zás, hogy milyen sok­szí­nű­en föl lehet dol­goz­ni hagyományainkat.

A het­ve­nes évek­ben, a tánc­ház­moz­ga­lom indu­lá­sa­kor volt egy ideo­ló­gi­ai különb­ség a tánc­fel­fo­gást ille­tő­en: a tisz­ta for­rást muta­tom be, vagy a tisz­ta for­rás­ból mint anya­nyelv­ből hozok lét­re műve­ket. Mikor bein­dult a tánc­ház, fil­me­sek, írók, köl­tők sze­ret­tek bele az ere­de­ti anyag­ba, és elké­pesz­tő düh­vel til­ta­koz­tak a tánc­szín­ház ellen. Ma van‑e hason­ló nézet­be­li különb­ség a nép­tán­cot illetően?

Igen, az egy nagyon éles szem­ben­ál­lás volt. Ha nagyon egy­sze­rű­en le aka­rom for­dí­ta­ni, volt egy irány­zat, ame­lyik a nép­tán­cot a lehe­tő leg­ere­de­tibb for­má­já­ban kíván­ta bemu­tat­ni, ők vol­tak Timár Sán­do­rék. És volt egy másik irány­zat, amit Novák Ferenc, Krics­ko­vics Antal, György­fal­vay Kata­lin, Szi­ge­ti Károly fém­jel­zett – a nép­tánc­nál sok­kal inkább az érde­kel­te őket, mi jut eszük­be róla. Ők tehát szín­ház­ként tekin­tet­tek a néptáncra.

Még az elmúlt évti­ze­dek­ben is ádáz viták foly­tak ezzel kap­cso­lat­ban, a “folk­rend­őr­ség” engem is el akart vin­ni, hiszen olyan utak­ra lép­tem, ami a szak­ma kon­zer­va­tí­vabb, egy irány­ból gon­dol­ko­dó részé­nek ide­gen volt. De ma már azt látom, hogy ezek a viták csi­tul­nak. Kide­rült, hogy szé­pen meg­fér egy­más mel­lett mind a ket­tő. Érde­mes tágab­ban értel­mez­ni a folk­lórt, hiszen a közön­ség sem egységes.

Nem lehet csak azok­nak ked­vez­ni, akik mélyen érdek­lőd­nek a hagyo­mány iránt. Van­nak, akik a világ­ze­né­hez von­zód­nak, őket a világ­ze­nén keresz­tül, vagy annak segít­sé­gé­vel, maibb szem­lé­let­mó­dú elő­adá­sok­kal lehet meg­fog­ni. Aztán ott van a kor­társ szín­ház kér­dé­se, ami meg­ke­rül­he­tet­len, s amit én is elő­sze­re­tet­tel alkal­ma­zok még a tra­di­ci­o­ná­li­sabb hang­vé­te­lű tán­cok­nál is. Akár a dra­ma­tur­gi­át vizs­gá­lom, akár a szín­ház esz­kö­ze­it, ma két­ség­kí­vül ömlik az ember­re a vizu­a­li­tás. A szín­ház ezt már rég fel­is­mer­te, és hosszú ide­je alkal­maz­za is. Mi, akik a tánc­szín­ház­ban dol­go­zunk, nem kerül­het­jük meg a közön­ség erre való igé­nyét. Itt jegyez­ném meg, hogy nem show-ról, nem öncé­lú lát­vány­os­ko­dás­ról beszé­lek, hanem szo­fisz­ti­kált, átgon­dolt szim­bó­lum­rend­sze­re­ket alkal­ma­zó vizu­a­li­tás­ról, amely kitá­gít­ja a hori­zon­tot, és tágabb kon­tex­tus­ba helye­zi az egyéb­ként gyö­nyö­rű, tra­di­ci­o­ná­lis moz­du­lat­sort, dal­la­mot, vagy éppen egy szo­kást, szokástöredéket.

Ennek tük­ré­ben hogyan osz­la­nak meg a tisz­ta for­rás­ra épí­tő, his­to­ri­kus, vagy kor­társ dara­bok a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes repertoárjában?

Arra törek­szem, hogy egyen­súly­ban legye­nek a külön­fé­le műfa­jú elő­adá­sa­ink, de van egy bel­ső moz­gás is, hiszen fon­tos, hogy ne csak a közön­ség kiszol­gá­lá­sa, hanem önma­gunk miatt is újra és újra vissza­tér­jünk a tra­di­ci­o­ná­li­sabb elő­adá­sok­hoz, hogy újra meg­fü­röd­hes­sünk ebben a kul­tú­rá­ban. Fel kell fris­sí­te­ni az emlé­ke­in­ket, újabb ins­pi­rá­ci­ó­kat nyer­ni, gaz­da­gí­ta­ni a nyel­vün­ket, fel­idéz­ni elfe­lej­tett sza­va­kat, hogy ami­kor majd egy tánc­szín­há­zi elő­adás­ban is hasz­nál­juk, újra meg tud­juk magun­kat aktu­á­li­san fogal­maz­ni a hagyo­mány nyelvén.

Beszél­jünk kicsit a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes kül­föl­di és hazai repu­tá­ci­ó­já­ról! A kül­föl­di folk­lór fesz­ti­vá­lo­kon, fel­lé­pé­se­ken rend­re zajos sikert arat­nak a magyar nép­tánc együt­te­sek. De mi a hely­zet itt­hon? Jót tett a műfaj­nak pél­dá­ul a Fel­szál­lott a páva című műsor?

A magam részé­ről nagyon örü­lök neki. Arról per­sze lehet esz­té­ti­kai vitát foly­tat­ni, hogy egy  ilyen műsor­ban hogyan érde­mes tálal­ni a hagyo­má­nyos kul­tú­rát. Én azt látom, hogy a hagyo­mány igen­is vál­to­zó­ké­pes volt az elmúlt ezer évben. Nem szo­rít­hat­juk be egy álta­lunk elkép­zelt kano­ni­zált for­má­ba, stí­lus­ba, rend­szer­be. Igen­is kell ref­lek­tál­ni a XXI. szá­zad­ra, és ha szük­sé­ges, akkor a média segít­sé­gé­vel bizo­nyos enged­mé­nye­ket kell ten­ni, hogy el tud­junk jut­ni a közön­ség­hez. A komoly­ze­ne sem hal bele a Vir­tu­ó­zok című műsor­ba, sőt, oly­annyi­ra repül a dolog, hogy már V4-es Vir­tu­ó­zok is léte­zik, a magyar brand tehát tovább került a V4 orszá­gok­ba. A Föl­szál­lott a pávának pedig már léte­zik szlo­vák ver­zi­ó­ja is, mond­hat­juk úgy, hogy Szlo­vá­kia egy magyar szel­le­mi ter­mé­ket importált.

Ugyan­ak­kor míg a Pávában fel­lé­pők gyors és könnyű ismert­ség­re tesz­nek szert, addig a hiva­tá­sos együt­te­sek kivá­ló tán­co­sa­it jóval keve­seb­ben isme­rik. Jól van ez így?

Nem nagyon tudunk ezzel mit kez­de­ni. Ha most egy szí­nésszel beszél­get­ne, ő is mond­hat­ná,  milyen igaz­ság­ta­lan, hogy a Bará­tok köztben sze­rep­lő szí­né­sze­ket az egész ország isme­ri, őt kevés­bé, pedig min­den este ját­szik a Nemzetiben…Szerintem a művé­szet­ben tör­tént némi vál­to­zás, iga­zi nagy sztá­rok már nem létez­nek. Ha meg­kér­nénk vala­kit, nevez­zen meg egyet az Álla­mi Ope­ra­ház jelen­le­gi balett­mű­vé­szei közül, nem vagyok ben­ne biz­tos, hogy sike­rül­ne neki. Meg­vál­to­zott a világ, átto­ló­dott a sztár­ság más­fe­lé. Én annyit tudok ten­ni, hogy kiírom a tán­co­sa­im nevét, s így egy szű­kebb kör meg­is­me­ri őket. De nagy, orszá­gos nép­sze­rű­ség­re való­ban nehe­zen tesz szert egy szín­pa­di tán­cos. Vissza­tér­ve a repu­tá­ci­ó­ra, a tánc­szín­há­zi magyar nép­tánc­nak szer­te a világ­ban nagy sike­re van, de úgy érzem, hogy ez a siker kicsit hul­lám­zik – a világ­íz­lés is befo­lyá­sol­ja ezt -, és ezért nem tud szin­tet lépni.

Hogyan tud­na szin­tet lépni?

Még nagyon az ele­jén tar­tunk, de talán sike­rül­ni fog. Megint a komoly­ze­né­hez kanya­rod­nék vissza, ez az a műfaj, ami egy elké­pesz­tő kiépí­tett rend­szer­ként műkö­dik. Sze­rin­tem napon­ta akár ezer komoly­ze­nei kon­cert van szer­te a világ­ban, kon­cert­ter­mek, ope­ra­há­zak, sztár­olt éne­ke­sek, zene­ka­rok, kar­mes­te­rek, egy óri­á­si tudo­má­nyos bázis, zene­ér­tők, szak­ér­tők, újsá­gok, zenei csa­tor­nák, tele­ví­zió csa­tor­nák, és dön­tő rész­ben értő, igé­nyes és fize­tő­ké­pes közön­ség. És itt vagyunk mi Magyar­or­szá­gon olyan géni­u­szok­kal, mint Bar­tók vagy Liszt. Az ő művé­sze­tü­kön keresz­tül lét­re­hoz­tunk egy olyan elő­adást, amely­ben nem csak róluk, hanem a hagyo­mány­ról is beszé­lünk. Így készült el a Liszt-moza­i­kok a Művé­sze­tek Palo­tá­ja fel­ké­ré­sé­re. Tavaly lát­ta ezt az elő­adást egy olasz imp­resszá­rió, és kivit­te Olasz­or­szág­ba. Be is mutat­ták Milá­nó­ban – az első fel­vo­nás­ban Bar­tók-műve­ket ját­szott a Sca­la zene­ka­ra, Slo­mo Mintz, a tíz leg­jobb hege­dű­mű­vész egyi­ke, és az Álla­mi Népi Együt­tes zene­ka­ra. A máso­dik fel­vo­nás­ban pedig a Liszt-moza­i­kok kerül­tek a közép­pont­ba Sza­bó Mar­cell zon­go­ra­mű­vésszel és a Szent Efrém Kórus­sal. Ez egy hosszú távú nem­zet­kö­zi brand épí­tés első állo­má­sa volt. Idén, ha az élet úgy adja, ez foly­ta­tó­dik Lon­don­ban. Ale­xand­re Da Cos­ta, egy világ­hí­rű kana­dai hege­dű­mű­vész lesz a sztár­ze­né­szünk, és a Royal Szim­fo­ni­ku­sok fog muzsi­kál­ni az Álla­mi Népi Együt­tes zene­ka­rá­val. Szó­val nem feled­ve alap­kül­de­té­sün­ket, hogy hazánk és az elsza­kí­tott terü­le­tek magyar­sá­gá­nak a kul­tú­rá­ját őriz­zük és vigyük vissza, élnünk kell ilyen lehe­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek hoz­zá­se­gít­het­nek ben­nün­ket a nem­zet­kö­zi kitö­rés­hez. Hiszen így, ravasz módon nem­csak Bar­tók­kal és Liszt­tel, hanem a mi hagyo­má­nya­ink­kal is meg­is­mer­tet­jük a nézőket.

Az iga­zi célunk, hogy a Magyar Álla­mi Népi Együt­tes egy brand legyen, s így talán egy tra­di­ci­o­ná­lis nép­tánc elő­adás­nak is helye lehet a nem­zet­kö­zi színpadokon.

Fotók: Hor­váth Péter Gyula

For­rás: nul​la​hat​egy​.hu