Hírek Vélemények/Publicisztikák Haza­sze­re­tet

Haza­sze­re­tet

Min­den­nél job­ban sze­ret­ni a hazát tel­je­sen ter­mé­sze­tes érzés, azon­ban a szür­ke hét­köz­na­pok­ban nem biz­tos, hogy min­dig eszünk­be jut, mennyi­re cso­dás nem­zet­hez tar­to­zunk. Ezért van szük­ség az ünne­pek­re, olyan ünne­pek­re, ami­lyet az elmúlt két hét­ben éltünk át, és amit lab­da­rú­gó Euró­pa-baj­nok­ság­nak hívnak.

Elő­ször sze­ret­nék köszö­ne­tet mon­da­ni a magyar válo­ga­tott lab­da­rú­gó­i­nak, hiszen nem­zet­egye­sí­tő „mun­kát” végeztek.

Vasár­nap véget ért az uta­zás, min­den szem­pont­ból. Emlék­szünk a múlt szer­dai, néme­tek elle­ni meccs­re. Nagyon kicsin múlt, hogy ez az írás most ne a búcsú­ról, hanem a nyol­cad­dön­tő­ről szól­jon. A magyar csa­pat vará­zsolt, és a kiesés elle­né­re is örök emlé­ket hagyott az emberekben.

Vasár­nap leját­szot­ták az utol­só mér­kő­zést a Pus­kás Aré­ná­ban. A cse­hek elver­ték a hol­lan­do­kat. A cse­hek és a hol­lan­dok is lát­ha­tó­an jól érez­ték magu­kat Magyar­or­szá­gon. Itt sza­ba­don vonul­hat­tak, szó­ra­koz­hat­tak. Nem volt veg­zá­lás a hiva­ta­los szer­vek részé­ről, és roham­rend­őri sor­fal sem. A dik­ta­tú­rá­zó nyu­gat-euró­pa­i­ak éle­tük során elő­ször vég­re talál­koz­hat­tak azzal, hogy milyen való­já­ban az euró­pai demok­rá­cia. Sokat beszél­get­tem a hol­lan­dok­kal, akik sta­di­o­nun­kat és fővá­ro­sun­kat lát­va csak ámul­tak. Nem gon­dol­ták, hogy Magyar­or­szág ilyen. Pedig de – jelez­tem nekik.

Büsz­ke vol­tam a hazám­ra a ven­dé­gek előtt is, és büsz­ke vol­tam magyar­sá­gom­ra ami­att is, amit a lab­da­rú­gó­ink tet­tek értünk.

Haza­sze­re­tet. Az első szó, amely eszem­be jut a jelen­le­gi magyar válo­ga­tott­ról. Érző­dik, hogy a csa­pat tag­jai bár­mit meg­ten­né­nek az orszá­gu­kért. Ez a men­ta­li­tás már nem az a men­ta­li­tás, ami egy évti­zed­del ezelőtt volt. Említ­het­ném a küz­del­met, a tüzet, az aka­rást és a tudást, de úgy hiszem, ennél sok­kal árul­ko­dóbb vala­mi más, ami apró­ság­nak tűn­het, de még­sem az.

A koráb­bi meccse­ket már elvesz­tet­tük a kez­dő síp­szó előtt. Igen, a him­nu­szok ének­lé­sé­nél (pon­to­sab­ban nem ének­lé­sé­nél) vesz­tet­tünk. Emlé­kez­zen a ked­ves olva­só! A kis­hi­tű­ség meg­tes­te­sü­lé­se volt, hogy a koráb­bi válo­ga­tot­tak nem vagy alig éne­kel­ték a himnuszt.

Mára ez tel­je­sen meg­vál­to­zott. A magyar csa­pat tag­jai egy­mást átka­rol­va, szí­vük­ből ének­lik a him­nuszt. Min­den alka­lom­mal fel­eme­lő hall­gat­ni, együtt éne­kel­ni velük.

A meg­fi­gye­lé­se­met alá­tá­masz­tó nem­zet­kö­zi pél­da­ként Olasz­or­szá­got emlí­te­ném. Az olasz csa­pat már a him­nu­szok ének­lé­sé­nél meg­nye­ri a meccset. Higy­jé­tek el! Ren­ge­te­get szá­mít. A foci nem­csak a tech­ni­kai tudás, hanem a szív és lélek sport­ja. Ha aka­rod, nyer­ni fogsz.

Haza­sze­re­tet. Az elmúlt két hét leg­fon­to­sabb útra­va­ló­ja a haza­sze­re­tet. Nem­ze­ti szí­nek­be öltö­zött az egész ország, és együtt éltünk át ren­ge­teg nagy pil­la­na­tot. Marad­jon ebből a haza­sze­re­tet­ből a követ­ke­ző ünnepig.

Tudom, hogy sokan pró­bál­ják lejá­rat­ni a magyar­sá­got „magyar­ként”, de ezek­kel az embe­rek­kel nem érde­mes fog­lal­koz­ni. Aki nem tud a saját hazá­ja sike­ré­nek örül­ni, annak az nem a hazája.

 Bohár Dániel

For­rás: 888​.hu