Hírek Vélemények/Publicisztikák Ha a keresz­tény­ség csak véde­ke­zik és hát­rál: vége lesz

Ha a keresz­tény­ség csak véde­ke­zik és hát­rál: vége lesz

Folya­ma­to­san hát­rá­lunk a halál­kul­tusz elől, noha Jézus nem csu­pán sze­líd­sé­get, de ravasz­sá­got is kért tanít­vá­nya­i­tól. S ami­kor kiver­te a kufá­ro­kat a temp­lom­ból, pél­dát muta­tott más­faj­ta harc­mo­dor­ból is. A közép­ko­ri keresz­té­nyek még tud­tak har­col­ni a hitü­kért. Ők még tud­ták, hogy ha maguk­ra eresz­tik egy hódí­tó, ellen­sé­ges val­lás híve­it, akkor végük van. Mi meg már csak állunk, mint Bálám sza­ma­ra, mos­suk a mig­rán­sok tal­pát, és lepisszeg­jük azo­kat, akik kemé­nyebb ellen­ál­lást, véde­ke­zés helyett táma­dást hirdetnek.

A Tamás-hegyi kereszt Bala­ton­fü­re­den (For­rás: bala​ton​.info)

Ma kez­dő­dik az 52. Nem­zet­kö­zi Eucha­risz­ti­kus Kong­resszus Buda­pes­ten, amely­nek leg­főbb cél­ja, hogy össze­ko­vá­csol­ja a világ min­den táján élő kato­li­ku­so­kat, meg­erő­sít­se közös hitük­ben való össze­tar­to­zá­su­kat. A görög ere­de­tű eucha­risz­tia szó jelent egy­fe­lől hála­adást, továb­bá úrva­cso­rát, oltá­ri­szent­sé­get is. Utób­bi a római kato­li­kus egy­ház hét szent­sé­gé­nek egyi­ke: hitük sze­rint Jézus Krisz­tus való­sá­go­san jelen van az eucha­risz­ti­á­ban a kenyér és a bor „szí­ne alatt”, saját jelen­lé­té­vel táp­lál­ja a hívek lel­két, ami­kor a szent­ál­do­zás­sal maguk­hoz veszik a meg­szen­telt ostyát. Az eucha­risz­ti­kus kong­resszus másik fon­tos cél­ja ehhez kap­cso­ló­dik: az oltá­ri­szent­ség irán­ti tisz­te­let elmélyítése.

TISZTELET?

A hívek­ben – tudom, tapasz­ta­lom – nincs hiány belő­le. Náluk nem is nagyon van már hová mélyí­te­ni, hiszen ez a tisz­te­let – a Terem­tő felé: imá­dat – vezér­li őket min­den­nap­ja­ik­ban, töl­ti ki az életüket.

Más­kü­lön­ben viszont a tisz­te­let korunk egyik hiány­cik­ke. Pon­to­sab­ban: a mai ember, külö­nö­sen ha nyu­ga­ti, sok min­dent tisz­tel, éppen csak azt nem, amit kéne. Ren­ge­teg min­den előtt tér­de­pel, ami hamis, vagy éppen ördö­gi: idét­len cele­bek, Geor­ge Floyd-féle hara­mi­ák, sze­xu­á­li­san elfaj­zott embe­rek vagy éppen hatá­ro­kon áttö­rő gaz­da­sá­gi mig­rán­sok előtt. Sőt: kaját visz nekik a Kele­ti­be, meg­mos­sa a lábu­kat, szob­rot emel nekik. Viszont az örök­től léte­ző, önma­gu­kon túl­mu­ta­tó, maga­sabb ren­dű érté­ke­ket és azok Terem­tő­jét nem tisz­te­li, nem hisz ben­nük, kiröhögi.

Korunk átlag nyu­ga­ti embe­re sze­rint csak az anyag léte­zik, a sár, abban hisz, abban kell sze­rin­te minél töb­bet dago­nyáz­nunk éle­tünk során („Élvezd az éle­tet!”, „Élj a mának!”), mielőtt vég­leg „meg­dög­lünk”. Transz­cen­dens, túl­vi­lág, lélek nincs, ne is keresd! – hir­de­ti a fész­buk­ol­da­lán ez az ember­tí­pus. Sze­gény. Bár tana­it han­go­san és agresszí­van ter­jesz­ti éle­té­ben, halá­los ágyán aztán kapá­lóz­va keres­ni kez­di azt, akit addig kiröhögött.

Talán a fel­vi­lá­go­so­dás­nak neve­zett elsö­té­tü­lés­sel és a nagy fran­cia for­ra­da­lom­nak neve­zett tömeg­gyil­kos­ság-soro­zat­tal kez­dő­dött mind­ez. Akkor sike­rült elő­ször sokak­kal elhi­tet­ni, hogy az ember a világ köze­pe, körü­löt­tünk kering a gala­xis, mi vagyunk a csúcs, csak az léte­zik, amit meg­za­bá­lunk, beve­de­lünk és kiürí­tünk, s nincs is magasz­to­sabb cél­ja léte­zé­sünk­nek, mint ez utób­bi három. Evés, ivás, ürítés.

FEJE TETEJÉRE ÁLLÍTOTT VILÁG

Ördö­gi, aho­gyan kifor­dí­tot­ták a vilá­got a sar­ka­i­ból. Hogy a dühön­gő tömeg­gyil­kost már nem­hogy halál­ra, élet­fogy­tig­lan­ra sem ítél­he­ted, mert neki „embe­ri jogai” van­nak, és kár­té­rí­tés jár neki, ha nem elég kom­for­tos a cel­la – viszont gyer­me­kek mil­li­ó­i­nak kivég­zé­sét („abor­tusz”) ünne­pel­tet­nék veled, mert az a sza­bad­ság és az önren­del­ke­zés dia­da­la… Amúgy sem élet az, csu­pán egy „sejt­cso­mó”, amit a „bot­mi­xer” kimar belő­led, mond­ják röhög­ve.

Ördö­gi, hogy Nyu­ga­ton kis­gyer­me­ke­ket rábe­szél­nek a „nem­vál­tás­ra”, majd hor­mon­ke­ze­lik, meg­cson­kít­ják őket. Ez maga a dühön­gő elme­baj (még ha e sza­vak nem is írják le meg­fe­le­lő­en a helyzetet).

Ördö­gi, hogy Isten és ember szö­vet­ség­kö­té­sé­nek egyik bib­li­ai szim­bó­lu­mát, a szi­vár­ványt a halál­kul­tusz jel­ké­pé­vé alja­sít­ják. Hogy az új éle­tet fakasz­tó fér­fi – nő sze­rel­met egyen­ér­té­kű­vé masz­kí­roz­nák a leg­kü­lön­fé­lébb pszi­chés beteg­sé­gek­kel, a Dan­te pok­lá­ból ismert för­tel­mek­kel. Hogy csa­lád­nak nevez­tet­nék las­san már azt is, ha össze­köl­tö­zöl egy vízi­ló­val. Sőt: temp­lo­mi eskü­vőt, papi áldást köve­tel­nek hozzá.

  • Mind­azt, ami az elmúlt évez­re­dek­ben vilá­gunk fun­da­men­tu­ma volt (csa­lád, házas­ság, hit), lerom­bol­nák, helyét sóval hin­te­nék be. A dúlást az „érte­lem”, a „sza­bad­ság”  és az „embe­ri jogok” nevé­ben vezény­lik, pedig embe­rek sosem áll­tak még távo­labb a józan ész­től, mint a mai dúlók.

Egész­ség­ügyi­leg talán jobb len­ne az effaj­ta hírek elménk­ből való kizá­rá­sá­val, tudo­má­sul nem véte­lé­vel élni, burok­ban, csak­hogy a való­ság előbb-utóbb meg­ost­ro­mol­ja közö­nyünk ele­fánt­csont­tor­nyát. A lefe­je­zett papok, a kiürült, fel­gyúj­tott, mecset­té vagy bazár­rá ala­kí­tott temp­lo­mok Nyu­gat-Euró­pá­ban már a keresz­tény­ség otta­ni vég­rom­lá­sát jel­zik. Közép-Euró­pá­ban egy­elő­re „csak” pap­hi­ány van, illet­ve folya­ma­tos véde­ke­zés korunk sátá­niz­mu­sa: a libe­ra­liz­mus ellen. Hát­rá­lás, meg­hu­nyász­ko­dás, lapí­tás. (Amely libe­ra­liz­mus csak­is a türel­mes keresz­tény­ség­ben szü­let­he­tett meg és létez­het egy­ál­ta­lán, sehol más­hol. Bár a keresz­tény­ség­nek köszön­he­ti létét, a libe­ra­liz­mus ezer­szer nagyobb csa­pást mért a keresz­tény­ség­re, mint iker­test­vé­rei, a nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus és a kommunizmus.)

  • Folya­ma­to­san hát­rá­lunk a halál­kul­tusz elől, noha Jézus nem csu­pán sze­líd­sé­get, de ravasz­sá­got is kért tanít­vá­nya­i­tól. S ami­kor kiver­te a kufá­ro­kat a temp­lom­ból, pél­dát muta­tott más­faj­ta harc­mo­dor­ból is. A közép­ko­ri keresz­té­nyek még tud­tak har­col­ni a hitü­kért. Ők még tud­ták, hogy ha maguk­ra eresz­tik egy hódí­tó, ellen­sé­ges val­lás híve­it, akkor végük van. Mi meg már csak állunk, mint Bálám sza­ma­ra, mos­suk a mig­rán­sok tal­pát, és lepisszeg­jük azo­kat, akik kemé­nyebb ellen­ál­lást, véde­ke­zés helyett táma­dást hir­det­nek. Azt mérics­kél­jük, jaj, mit szól­nak majd a föl­szó­la­lá­sunk­hoz azok, akik egyéb­ként a vesz­tünk­re tör­nek. (Pél­dá­ul azok a tel­je­sen roggyant elmék, akik csak azért neve­zik magu­kat keresz­tény­nek, hogy arra hivat­koz­va meg­ha­mi­sít­sák a Bib­li­át, és arról érte­kez­ze­nek, hogy Isten való­já­ban sze­re­ti a bűnt.) Cse­kély vigasz, hogy ha a keresz­tény­ség meg­szűn­ne, vele hal­na zül­lött mos­to­ha­gyer­me­ke, a libe­ra­liz­mus is.

Messzi­re kalan­doz­tam. Ma kez­dő­dik a Nem­zet­kö­zi Eucha­risz­ti­kus Kong­resszus. Higgyünk a Terem­tő­ben, az iste­ni, örök érté­kek­ben, óvjuk a terem­tett világ rend­jét, a csa­lá­dot, fér­fi és nő szent­sé­gi házas­sá­gát, a mag­za­ti éle­tet a fogan­ta­tás­tól kezd­ve. A véde­ke­zés, a hát­rá­lás itt már sem­mi­re sem elég, mert vesz­tés­re állunk.

Pil­hál Tamás

For­rás: pestsracok,hu