Hírek Morzsák Győ­ze­lem vagy halál, más lehe­tő­ség nem volt a pozso­nyi csatában

Győ­ze­lem vagy halál, más lehe­tő­ség nem volt a pozso­nyi csatában

A 907-ES GYŐZELEMMEL A MAGYAR MEGMARADÁST ÜNNEPELJÜK

A Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet a 907-es pozso­nyi csa­tá­ról készí­tett fil­met, amely­nek ön a pro­du­ce­re. Miért fon­tos, hogy a pozso­nyi csa­ta tör­té­ne­tét éppen most és éppen ilyen for­má­ban is meg­is­mer­jék a magyarok?

A pozso­nyi csa­tás fil­münk a győ­ze­del­mes Tri­a­non 100-as nar­ra­tí­vát erő­sí­ti, mert a magyar meg­ma­ra­dást ünnep­li – mond­ta Hor­váth-Lugossy Gábor, a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet főigaz­ga­tó­ja. Az ani­má­ci­ós fil­met hol­nap este 21 óra­kor mutat­ják be az M5 kul­tu­rá­lis csa­tor­nán a Tri­a­non 100 meg­em­lé­ke­zés­so­ro­zat egy­faj­ta záróakkordjaként.

– Min­dig fon­tos lett vol­na kel­lő súlyán kezel­ni a tör­té­ne­lem­ta­ní­tá­sunk­ban ezt a győ­zel­met, de soha nem késő bepó­tol­ni a mulasz­tá­sun­kat. Vég­re vál­toz­ta­tunk azon a kom­mu­nis­ta idők­ből meg­örö­költ, önsors­ron­tó tör­té­ne­lem­ké­pen, amely sze­rint a magyar múlt vesz­tes csa­ták soro­za­ta. Nem, nem az: az iga­zi pat­ri­ó­ták ezt min­dig is tudták.

A magyar múlt nem azo­nos az augs­bur­gi csa­ta, a muhi csa­ta és a mohá­csi csa­ta sok-sok vere­sé­gé­vel, a vilá­go­si fegy­ver­le­té­tel­lel, a tri­a­no­ni országvesztéssel.

Mert bizony a magyar múlt leg­alább ennyi ország­men­tés­sel is azo­nos: mi több, ezek­kel vagyunk azo­no­sak a leg­in­kább. Lévén, hogy itt vagyunk. Büsz­kén és erő­sen. Ezer éve álla­mot alko­tó nép­ként a Kár­pát-meden­cé­ben – egy olyan magyar erő­köz­pont­ként, amely min­den­ki szá­má­ra pél­dát tud mutat­ni a meg­ma­ra­dás hol poli­ti­kai, hol pedig hadá­sza­ti eré­nyek­kel gya­ko­rolt mes­ter­sé­gé­ből. Ellen­áll­va a ránk törő ide­gen kul­tú­rák­nak és kül­ső hatal­mi köz­pon­tok­nak. Leráz­va eddig min­den igát – a török hódolt­sá­got, a Habs­burg-ural­mat, a szov­jet meg­szál­lást csak­úgy, mint a szu­ve­re­ni­tá­sun­kat kikez­de­ni pró­bá­ló brüssze­li próbálkozásokat.

– Tehát ha jól értem, szim­bo­li­kus az, hogy 2020-ban erről készí­tet­tek filmet?

– Igen, áthal­lá­sos­nak tar­tom, hogy a pozso­nyi csa­tá­ról szó­ló fil­mün­ket épp most, épp az idén, a Tri­a­non 100 név­vel szá­mon tar­tott meg­em­lé­ke­zés­so­ro­zat egy­faj­ta záró­ak­kord­ja­ként lehet bemu­tat­ni az M5 kul­tu­rá­lis csa­tor­nán. Mert Tri­a­non emlé­ke­ze­te a kor­mány szán­dé­kai sze­rint nem a gyász­ról, hanem a nem­ze­ti össze­tar­to­zás fel­eme­lő, nem­ze­tet meg­tar­tó ere­jű érzé­sé­ről szól ebben a narratívában.

S ha így vesszük, a mi fil­münk is ezt a győ­ze­del­mes Tri­a­non 100-as nar­ra­tí­vát erő­sí­ti: mert a magyar meg­ma­ra­dást ünnepli.

Az egyik leg­fé­nye­sebb, leg­in­kább világ­tör­té­nel­met for­má­ló dia­da­lunk emlé­ké­nek ápo­lá­sá­val. Ne tévesszük ugyan­is szem elől: 907-ben egy olyan hely­zet­ben har­col­tak hősi­e­sen magyar őse­ink, ahol fel sem merült a győ­ze­lem esé­lye. Ha a szá­mo­kat, a több­szö­rös túl­erőt és a körül­mé­nye­ket néz­zük, tel­je­sen való­szí­nűt­len volt, hogy a magyar sereg – és ebből faka­dó­an a magyar nem­zet – egy­ál­ta­lán meg­ma­rad. Pon­to­san tud­ta ezt Árpád, min­den feje­de­lem, had­ve­zér, a csa­tá­ban részt vevő összes har­cos és lovas íjász. Ahogy a film­ben is elhang­zik, szá­munk­ra „nem maradt más: csak győ­ze­lem vagy halál”.

– Nincs eltú­loz­va a csa­ta jelentősége?

– Véle­mé­nyem sze­rint ez a győz­tes csa­ta az első három leg­fon­to­sabb magyar ütkö­zet között sze­re­pel. Talán nagyobb fele­lős­ség­ér­ze­tet adott őse­ink­nek, hogy tud­ták, nem­csak saját éle­tük a tét, hanem az ott­hon­ma­ra­dot­ta­ké is. Az asszo­nyo­ké, gye­re­ke­ké bel­jebb, a biz­ton­sá­gos Kár­pát-meden­cé­ben. Pozsony­nál ezért a biz­ton­sá­gért is har­col­tak. Tud­ták, hogy ebben a csa­tá­ban nem veszt­het­nek, legyen bár­mek­ko­ra is az ellen­fél, jöj­je­nek bár­mennyi­en is a fran­kok sere­gé­ben. Talán fur­csán hang­zik, de Árpád sere­ge nem volt egye­dül. Velük volt az a tudás és bátor­ság, amit pusz­tai nomád őse­ik hagy­tak rájuk évszá­za­dok óta.

A film­ben nem vélet­le­nül jelen­nek meg a szkí­ta – hun – avar ere­de­tű, sztyep­pei motí­vu­mok, ame­lye­ket igen­is hasz­nál­hat­tak a X. szá­zad ele­jé­től már „magyar­nak” hívott őseink.

Talán az eddig elmon­dot­tak­ból kezd kivi­lág­la­ni, hogy ez a csa­ta nem egy volt a magyar­ság tör­té­ne­té­ből. Nem vélet­le­nül nem támad­tak Magyar­or­szág­ra a csa­tát köve­tő­en 120 évig nyu­ga­ti irány­ból… Ezért is fon­tos, hogy ismer­jük a pozso­nyi csa­tát, túl a leg­alább olyan fon­tos emo­ci­o­ná­lis, nem­ze­ti iden­ti­tást erő­sí­tő hatá­sa­in. És épp ebben a for­má­ban: lát­vá­nyos ani­má­ci­ók­kal, sod­ró len­dü­le­tű zenék­kel fel­kelt­ve a figyel­met a pro­duk­ció iránt.

Hor­váth-Lugossy Gábor sze­rint a pozso­nyi csa­ta a három leg­fon­to­sabb magyar csa­ta között sze­re­pel
Fotó: Bár­dossy László

– Miért ani­má­ci­ós film for­má­já­ban akar­ták bemu­tat­ni a pozso­nyi csa­tát?
– Szok­tam mon­da­ni, hogy a jó Isten ren­de­zi a dol­go­kat. Bal­ta­vá­ri Tamás pedig a fil­met. És nagy­já­ból tény­leg így ala­kult. Tavaly kere­sett meg Tamás, és elmond­ta, hogy tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, csa­tá­kat készí­te­nek ani­má­ci­ó­val, ami­ket aztán külön­bö­ző inter­ne­tes csa­tor­ná­kon lehet lát­ni. Jelez­te, hogy van egy húsz perc körü­li anya­guk, ami a pozso­nyi csa­tát igyek­szik bemu­tat­ni, de azt a film­anya­got sze­rin­te érde­mes len­ne job­ban, gaz­da­gab­ban, jobb minő­ség­ben elké­szí­te­ni, újra meg­ren­dez­ni. Öröm­mel hal­lot­tam ezt a ter­vet, így az együtt­mű­kö­dés hamar kiala­kult köz­tünk. Pro­du­cer­ként figyel­ve és támo­gat­va a mun­ká­ju­kat, hamar meg­ér­tet­tem az ani­má­ci­ók készí­té­sé­nek lélek­ta­nát és mód­szer­ta­nát. Tény, hogy való­ban külön világ ezzel a tech­ni­ká­val „raj­zol­ni”. Ennek min­den lát­vá­nyos, sőt bra­vú­ros ele­mét is lát­ják majd a ked­ves nézők a kész produkcióban.

– A fia­ta­lok a fő cél­kö­zön­ség? Azt meg­néz­ték eset­leg, mennyi­re isme­rik a magya­rok a pozso­nyi csa­tát, hogy akkor mi tör­tént ott?
– Ami­kor a néző­ket magam elé kép­ze­lem, nem­csak a fia­ta­lok­ra szá­mí­tok, hanem kor­osz­tály­tól füg­get­le­nül azok­ra, akik – egy jóba­rá­tom meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint – szin­te „vágy­ják a magyar tör­té­nel­mi filmeket”.

Ők azok, akik eddig meg­kap­tak min­den mást: Tudo­ro­kat, Bor­gi­á­kat, Szu­lej­mánt, vikin­ge­ket, de még ger­mán bar­bá­ro­kat is. Most, ha egy­elő­re csak ani­má­ci­ós fel­dol­go­zás­ban is, de a saját tör­té­nel­münk egy hero­i­kus, győz­tes csa­tá­ját mutat­juk be.

A sors úgy hoz­ta, hogy így, év végé­re még aktu­á­li­sabb is lett ez az egész vál­lal­ko­zás. Mert a tör­té­ne­lem való­ban ismét­li önma­gát. De mi, magya­rok már meg­szok­hat­tuk itt, a Kár­pát-meden­cé­ben, hogy oly­kor meg kell véde­ni magun­kat: ha kell, a túl­erő­vel, a nagy­ha­tal­mak­kal szem­ben. Ilyen­kor kerül elő a bátor­ság. A magyar vir­tus. Most már a mi fil­münk­nek köszön­he­tő­en is.

– Bár fon­tos ese­mé­nye a magyar tör­té­ne­lem­nek, még­is egy olyan csa­tá­ról beszé­lünk, mely kró­ni­kás hagyo­má­nyunk­ban nem maradt fenn, német évköny­vek­ből tud­juk róla azt a keve­set, amit tudunk. Milyen szem­pon­tok sze­rint vit­ték film­re a csatát?

– Való igaz, hogy a leg­in­kább hasz­nál­ha­tó for­rá­sa­ink a vesz­te­sek olda­lán szü­let­tek. Ilyen for­rás a Sváb évkönyv, az Admun­te­ni évkönyv, a Salz­bur­gi évkönyv, a Fre­i­sin­gi Nec­ro­lo­gi­um, a Salz­bur­gi Nec­ro­lo­gi­um, vala­mint a Ger­má­ni­ai Nec­ro­lo­gi­um. Igaz, hogy magyar for­rás ma nem ismert, de ez nem zár­ja ki, hogy volt, csak az évszá­za­dok során elpusz­tult, vagy hadi­zsák­mány­ként elvit­ték. Kizárt­nak tar­tom, hogy Mátyás legen­dás, de elpusz­tult könyv­tá­ra, a Bib­li­ot­he­ca Cor­vi­ni­a­na 2500 köte­té­ben ne let­tek vol­na olyan Cor­vi­nák, ame­lyek a pozso­nyi csa­tát örö­kí­tet­ték meg. De a fen­ti for­rá­sok is meg­ad­ják a tar­tal­mat, ott van ben­nük a részt vevő felek pon­tos leírá­sa, a csa­ta idő­pont­ja, kimenetele.

A fil­münk­ben meg­je­le­nő töb­bi tar­tal­mat, a kora­be­li magyar élet szá­mos tanú­je­lét – a ruhá­kat, fegy­ve­re­ket, jur­tá­kat, őse­ink egyéb hasz­ná­la­ti tár­gya­it – pedig más for­rá­sok, lele­tek, ábrá­zo­lá­sok alap­ján tud­juk pon­to­san magunk elé idézni.

Pro­du­cer­ként két fő szem­pon­tot emel­nék ki a mű for­ga­tó­köny­vé­ről szól­va. Sze­ret­ném jelez­ni, hogy nagyon tuda­to­san nem kizá­ró­lag egy csa­tát sze­ret­tünk vol­na kép­er­nyő­re vin­ni. Az a meg­kö­ze­lí­tés talán hero­i­kus lett vol­na, de arány­ta­la­nul sok véres jele­ne­tet von­na maga után. Ezt ellen­sú­lyo­zan­dó töre­ked­tünk arra, hogy a film egy­ben a kora­be­li magyar élet lát­vá­nyá­nak meg­örö­kí­té­se is legyen. Hogy az ősi magyar hét­köz­na­po­kat lát­tat­va is több­let­tu­dást adjon a hon­fog­la­ló vagy haza­té­rő őse­ink élet­for­má­já­ról. A film hoz­zá­já­rul­hat ahhoz, hogy a gye­re­kek könnyeb­ben és szí­ve­seb­ben tanul­ja­nak a korai magyar tör­té­ne­lem­ről. A tör­té­net nép­sze­rű­vé válá­sát segí­ti az is, hogy a film nar­rá­ci­ó­já­ban az egyik leg­szebb orgá­nu­mú magyar szí­nész, a nagy­sze­rű Réka­si Károly mesél nekünk arról a világ­ról, amely­re máig mél­tán büsz­kék lehetünk.

A film­ben bemu­tat­ják a kora­be­li magya­rok vise­le­tét, fegy­ver­ze­tét és szo­ká­sa­it is – Fotó: MKI

– Arra figyel­tek, hogy a vise­le­tek, a fegy­ve­rek, a kör­nye­zet kor­hű­ek legye­nek? Lát­ni pár­duc­ka­ca­gá­nyos vitézt is az előzetesben.

– Ter­mé­sze­te­sen. A fegy­ve­rek, öltö­ze­tek kilenc­ven szá­za­lé­ka kor­hű. Itt-ott ugyan­ak­kor a ren­de­ző tuda­to­san helye­zett el a műben a szkí­ta, a hun vagy az avar kor­szak­ra jel­lem­ző tár­gyat, esz­közt, eset­leg lele­tet. Ennek oka egy­részt a ren­de­zői sza­bad­ság, más­részt egy tuda­tos törek­vés. Hogy a film ezzel is bepil­lan­tást nyújt­son koráb­bi őse­ink, a sztyep­pei nomád kul­tu­rá­lis régió és az abból kivált magyar hagyo­mány­vi­lág sok évszá­za­dos múltjába.

Fon­tos tud­ni, hogy a IX – X. szá­zad­ból szár­ma­zó hasz­ná­la­ti tár­gyak körül­be­lül 1%-a maradt csak meg. Tehát ha talá­lunk egy kést, szab­lyát, díszí­tő­ele­met, az nem kizá­ró­la­gos kiin­du­lá­si alap. Azt se felejt­sük el, hogy pél­dá­ul a fegy­ve­re­ket, gaz­da­gon díszí­tett ruhá­kat, azok for­ma- és motí­vum­vi­lá­gát a X. szá­za­di magya­rok is apjuk­tól, nagy­ap­juk­tól, déd­ap­juk­tól örökölték.

Mind hun őse­ink­nek, mind a magya­rok­nak kiter­jedt keres­ke­del­mi háló­za­ta volt, ami más föld­ré­szek­re is kiter­jedt, és elért egé­szen Észak-Afri­ká­ig. Min­den továb­bi nél­kül lehe­tett tehát egy vezér­nek pár­duc­ka­ca­gá­nyos öltö­ze­te. A mai világ nyel­ve sze­rint ezt a kivált­sá­go­sok szá­má­ra meg­fi­zet­he­tő luxus­cikk­nek lehet­ne nevezni.

– A csa­tá­val kap­cso­lat­ban sok mítoszt és csúsz­ta­tást hall­ha­tunk, olvas­ha­tunk. Ezek­re rea­gál­nak a filmben?

– A tör­té­né­szek és a humán tudo­má­nyok­ban jár­tas böl­csé­szek egy része a mai napig vizs­gál, kutat egy-egy kér­dést. Ezzel nincs is baj. Külö­nö­sen akkor, ha pon­tos jegy­ző­köny­vet soha nem talá­lunk már a csa­ta nap­ja­i­ról, amely az ada­to­kat vagy az ott és akkor elhang­zott pár­be­szé­de­ket tar­tal­maz­ná. Meg­jegy­zem, ezzel nincs egye­dül a pozso­nyi csa­ta. Gon­dol­junk a szám­ta­lan ame­ri­kai mozi­film­re, ame­lyek­ben akár sok­kal koráb­bi koro­kat, ese­mé­nye­ket visz­nek vászon­ra. Nyil­ván töre­ked­nek a kor­hű meg­je­le­ní­tés­re, de van­nak részek, ame­lye­ket for­rás hiá­nyá­ban a for­ga­tó­könyv és a ren­de­ző egé­szít ki.

A mi fil­münk töre­ke­dik a cse­lek­mé­nyek lehe­tő leg­hi­te­le­sebb bemu­ta­tá­sá­ra. Úgy érzem, ez sike­rült. Mi ezzel a film­mel pótol­tunk egy űrt. A pozso­nyi csa­ta fil­mes adap­tá­ci­ó­já­ban a ren­del­ke­zés­re álló for­rá­sok mel­lett, azo­kat kiegé­szít­ve a ren­de­ző fan­tá­zi­á­ja mérv­adó volt.

– Ha tör­té­nel­mi értel­mét keres­sük, néz­zük: mit jel­ké­pez ez a csa­ta? Mit üzen egy mai nézőnek?

Azt se felejt­sük el, hogy az ani­má­ci­ós film nem szi­go­rú­an vett tudo­má­nyos fel­dol­go­zás. Emlé­kez­zünk arra, hogy a gla­di­á­to­rok­ról is szám­ta­lan film szü­le­tett, és Atti­lá­ról is több. Egyik nem zár­ja, zár­ta ki a mási­kat. Egy­ál­ta­lán nem baj, ha később több film készül a pozso­nyi csa­tá­ról. Kívá­nok min­den alko­tó­nak elő­re is jó munkát!

– A pozso­nyi csa­ta a kőke­mény való­sá­got mutat­ja be 1113 évvel azelőtt­ről. Ami egy mai néző szá­má­ra eddig jó eset­ben is homály­ban volt. Viszont ne higgyük, hogy Szent Ist­ván vagy Szent Lász­ló korá­ban és később nem tud­tak erről a csa­tá­ról. Ez a hős­tett bizo­nyá­ra szám­ta­lan ural­ko­dónk­nak adott hitet, erőt, bátor­sá­got, ami­kor csa­tá­ba indult. Ilyen ősök­kel nem is tehe­tett más­képp. A mai néző, ha meg­né­zi ezt a fil­met, utá­na egé­szen biz­to­san büsz­ke­sé­get érez majd.

Ha pedig csak egy perc­re is elgon­dol­ko­dik azon, hogy milyen nagy múl­tú nem­zet tag­ja, s eset­leg még hálát is érez Árpád és magyar­jai iránt, már elér­tük célun­kat. A pro­duk­ci­ó­val való érzel­mi azo­no­su­lást segí­ti a film végén lát­ha­tó és hall­ha­tó, külön ehhez a film­hez írt vége­fő­cím­dal, amit Tóth Gabi és Fan­ka­De­li olyan átütő erő­vel éne­kel, hogy aki meg­hall­ja, napo­kig nem felej­ti el.

Azt hiszem, hogy ez a dal, az Egy az Isten című szám nagyon gyor­san a slá­ger­lis­ták élén talál­ja majd magát. A mű zene­szer­zői, Bár­sony Bálint és Elek Nor­bert ihle­tett mun­kát végez­tek, az ősi magyar hang­sze­rek­re és a modern film­ze­nei meg­ol­dá­sok­ra egy­for­mán hagyat­koz­tak. Nem túl­zás azt mon­da­ni, hogy aki ezt a dalt meg­hall­gat­ja, azt már­is csa­tá­ba szó­lí­tot­tuk. Azzal, hogy átérez­ze a sors­dön­tő csa­ták­ba indu­ló magya­rok min­den cso­dás elszánt­sá­gát és felindultságát.

Ez az érzés pedig lénye­gé­ben ugyan­az, ame­lyet az én értel­me­zé­sem sze­rint az egész film is kivált. Annak mély átér­zé­se, hogy nekünk, magya­rok­nak most, ma is van tör­té­nel­mi kül­de­té­sünk, fele­lős­sé­günk. Egy­má­sért is, a hazán­kért is.

Pata­ki Tamás

For­rás: Magyar Nemzet