György Atti­la tol­lá­ból – Zöldhagyma

Zöld­hagy­ma.

Hát, ez az. Elme­gyek a piac­ra, meg­ve­szem, aztán haza­vi­szem, s innen kez­dőd­nek a vij­jo­gó bajok.

Ugyan én a külön­fé­le hagy­má­kat igen sze­re­tem, de az zöld­hagy­mát, hát, annak csak a fehér részét, annak is a fejét, mert az okosabb.

Most tény­leg nem megyek bele a szín­vi­tá­ba, a zöld­hagy­ma zöld­hagy­ma, és ebben úgy egyet­ér­tünk, mint a tri­a­no­ni tragédiában.

Egy ren­des tojás­rán­tot­ta zöld­hagy­ma nél­kül nem is tojás­rán­tot­ta, hiá­ba toj­ta meg Kot­ko­da, kell bele a zöld­hagy­ma, és kész.

Mond­juk, én nem eszem meg.

A zöld részét, nyil­ván nem, egyéb­iránt sem eszek elv­ből sem­mit, ami zöld.

De hála Isten­nek ott a fele­ség, aki pont a zöld részét sze­re­ti, fel­oszt­juk test­vé­ri­e­sen, nagy­ha­tal­mak mód­já­ra: enyém a fehér, övé a zöld, a piros meg a zász­lón, meg a szívünkben.

A jó zöld­hagy­ma akkor az iga­zi, ha kimész a kert­be, (ha van), kihú­zod, lehú­zod róla a fel­ső ruhá­za­tot, meg­mo­sod, és már­is kész.

Jó, tehetsz mel­lé para­di­cso­mot, akár­mit, kevés ecet, olí­va­olaj, de iga­zá­ból így, pőrén, ter­mé­sze­tes álla­pot­ban az igazi.

Só fel­tét­le­nül, csak úgy belemártogatni.

De olyan is van, hogy reg­gel fel­éb­redsz, kinyi­tod a hűtőt, mert ilyen cif­ra világ­ban élünk, meg­lá­tod a zöld­hagy­mát, s csak úgy szó­ra­ko­zot­tan leha­ra­pod a végét.

Utá­na meg­iszol, mert kell, egy kupi­ca akár­mit, én sze­mély sze­rint a Havan­na Clu­bot aján­lom, és elmész, és dol­go­zol, vagy úgy csi­nálsz, mint­ha dol­goz­nál, köz­ben a a szád­ban a zöld­hagy­ma íze.

Csó­ko­ló­zás­ról szó sem lehet, de amúgy sincs, aki­vel, s ami­ért
.
Majd haza­mész, és a meg­kez­dett zöld­hagy­mát tovább her­seg­te­ted, akár egy becsü­le­tes ló az abra­kot, utá­na meg­ehetsz rá egy szem epret. Állí­tom, a per­zsa sah nem evett ilyet.

Nem is ért a biro­dal­ma, csak vagy ötezer évet.

Köz­ben, mivel gyen­ge ember vagyok, nem elég az íz, utá­na­néz­tem a Wiki­pé­di­án, mi is ez a zöld­hagy­ma. Azt írja róla:

„A zöld­hagy­ma nem más, mint a fris­sen sze­dett vörös­hagy­ma, amely­nek még nem ala­kult ki a meg­vas­ta­go­dott feje.”

Hát, Iste­nem­re mon­dom, ez egy bal­ká­ni politikus.

De hogy én leha­ra­pom a fehér fejét, az biz­tos. Az asszony meg­eszi a zöl­det. Piro­sat talá­lunk valahonnan.

For­rás: Facebook