György Atti­la tollából-Zakuszka

Azt ugye, min­dig es tud­tam, hogy kemény­tar­kó­jú, nagy­há­tú bol­gár bará­ta­ink a ződ­sé­gek mes­te­rei, s bár jó szé­kely ember­ként magam es azt val­lom, az ember leg­fi­no­mabb barát­ja a disz­nó, azért ha ződ­ség, akkor zakusz­ka, eset­leg murötura.

Pár évvel ezelőtt Bul­gá­ri­á­ba jár­va-kel­vén, öröm­mel lát­tam min­den­hol, de tény­leg min­den ven­dég­lá­tó helyen éke­sen, vagy kré­tá­val kiír­va: zakuszka.

Mon­dok magam­nak, ez mán’ döfi, jó helyen járok. Aztán egy­szer csak mond­tam egy helyen: na, én most zakusz­kát kérek. Elég fur­csán nézett rám a pin­cér, sűrűn bólo­ga­tott (ez a bol­gá­rok­nál a taga­dás jele), és mond­ta ked­ve­sen, hogy az már nincs. Mond­tam, hogy de van. Mond­ta, már nincs. Mond­tam, de van. Ezt még mond­tuk egy ide­ig, aztán fel­ad­ta, és hozott nekem vala­mi son­kás tojás­rán­tot­tát, ami­nek lát­tán azon­nal elát­koz­tam a közös szé­kely-bol­gár rokonságot.

Pedig kide­rült, ő azt hit­te, neki van iga­za, mert bol­gá­rul a zakusz­ka, az reg­ge­lit jelent.

Aztán egy másik este egy másik helyen min­den­fé­le kimond­ha­tat­lan nevű bol­gár étel­lel pró­bál­tak etet­ni, az egyik­ről ma is eskü­szöm, hogy a ló (mén­ló!!!) kimond­ha­tat­lan része volt ubor­ka­le­ves­ben meg­főz­ve, végül hoz­tak vala­mi cse­rép­edényt, és azt fel­bont­va: lás­sál csu­dát, a leges­leg­jobb zakusz­ka volt, ami­vel vala­ha talál­koz­tam. Még paszuly is volt ben­ne, egész­ben, ahogy kell.

Meg is ettem.

Köz­ben a mel­let­tem ülő török sofőr erő­sen mél­tat­lan­kod­va fal­ta béfe­lé a zakusz­kát, s vala­mi olyas­mit mon­dott, hogy ezt is tőlük lop­ták, de leg­alább­is a görögöktől.

Én ezen per­sze csak moso­lyog­va nevet­tem (á la Sán­tha Atti­la), mert én jól tudom, hogy a zakusz­ka szé­kely talál­mány, kit érde­kel, hogy annak ide­jén a nye­reg alatt sem árdé, sem para­di­csom, sem vine­te, sem egyéb ilyen hülye­ség nem volt.

A zakusz­ka a mienk és punk­tum, münk aztat nem csak reg­ge­li­re esszük, hanem dél­ben és este es, attól vagyunk ilyen szé­pek és erősek.

Azóta is alig várom, hogy egy­szer egy bol­gár­nak, itt­hon, reg­ge­li helyett, ami­kor zakusz­kát kér, zakusz­kát adhassak.

Hát, lel­kük raj­ta. Nem taga­dom, reg­ge­li mel­lé tény­leg jó, mér­ték­kel, és ha a Kár­pá­to­kat túl­lé­pem, mielőtt ők lép­né­nek túl raj­tam, elő­sze­re­tet­tel eszem.

De ott­hon is.

Anyám, vagy anyó­som zakusz­ká­ja bár­mi­kor meg­ér egy Bach-ora­tó­ri­u­mot, és hát ettem olyan zakusz­ká­kat a lehe­tő leg­gya­nú­sabb helye­ken, hogy utá­na Dári­us nagy­ki­rály is azt mond­ta vol­na: ez már az, ami, ebből hol­nap is eszünk.

Kell is, mert miu­tán a bor­kányt.. (továb­bi­ak­ban befőt­tes­üveg, illet­ve dehogy­is, marad­jon bor­kány, mert az a magyar bor­kan­ná­ból jön, akár­mi­lyen csúf szó)…

…szó­val miu­tán a zakusz­kás bor­kányt fel­bon­tot­tad, mert csak abban lehet elten­ni, van vagy két-három napod, hogy meg­edd, más­ként meg­üti a penész, meg a háj­der­men­kő, azt már meg­en­ni csak rend­kí­vül merész viet­kon­gok mer­nék, ha len­ne arra­fe­lé zakusz­ka, de ott nincs, lehet, ezért is sze­ren­csét­len­ked­tek annyit Kambodzsában.

Az is igaz, az áme­ri­ká­nu­sok­nak sincs, s ez nagy kár­öröm­mel tölt el.

A jó zakusz­ká­nak nincs recept­je, abba kell vine­te (gyen­géb­bek­nek pad­li­zsán), para­di­csom, hagy­ma, bors, olaj, (de az bőven), fok­hagy­ma, jófé­le édes pap­ri­ka vörö­sen pirul­va, só, per­sze, és hát, sze­mély sze­rint még a paszuly­ra (bab­ra) is sza­va­zok, anél­kül olya­nok len­nénk, mint a nász­éj­sza­ka meny­asszony nélkül.

Eze­ket leda­rá­lod, van, ahol nem, de én ezt aján­lom, aztán páro­lod, majd főzöd, hosszan, kavar­ga­tod, cif­ra dol­go­kat mon­dasz az Uni­ver­zum­ra, az asszony­tól három­szor elválsz, mert már min­den tele van olaj­jal, s egy­ál­ta­lán szag, és mace­rás, és izé.

Aztán, ha kész van, akkor belé­ra­kod a bor­ká­nyok­ba, celo­fán­nal leszi­ge­te­led, mint a poli­ti­kai fog­lyo­kat, egy kicsi for­ró víz­ben még páro­lod, pasz­tő­ri­zá­lás­nak nevez­nénk, ha oko­sak len­nénk, de hát ez csak olyan úri faxni.

Majd, ha kihűlt, elra­kod a kam­rád­ba, néha gyö­nyör­ködsz ben­ne. Majd elő­ve­szed, és friss, pityó­kás házi­ke­nyér­rel meg­eszel egy egész borkánnyal.

Sen­ki­nek nem adsz belő­le, mert ez annyi­ra jó, hogy még az önzést is meg­en­ge­di. Ha kell, vegyen magá­nak egy másik bor­kánnyal. Mert zakusz­kát csak nagyobb mennyi­ség­ben érde­mes főzni.

Azért a leg­egy­sze­rűbb recept, hogy fel­hí­vod édes­anyá­dat, vagy anyó­so­dat, és meg­kér­de­zed, van‑e még zakuszkája.

Erdély­ben min­dig van.

Fehér­bort aján­lok mel­lé. De nem is, inkább pálin­kát. Sört ne. Na jó, azt is.

Aztán hát­ra­dőlsz, és élve­zed az egé­szet. Hogy a Fenn­va­ló hal­moz­za el jósá­gá­val azt az első szláv, bal­ká­ni, szar­ma­ta vagy bol­gár embert, aki ezt fel­ta­lál­ta, az embe­ri­ség örömére.

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook