György Atti­la tollából-Vinete

Na, hogy ezt tény­leg dél­ről kap­tuk, az két­ség­te­len, de a kevés jó dol­gok egyi­ke, ami a Kár­pá­to­kon kívül­ről jött.

Ezen a néven két­ség­kí­vül román ere­de­tű szá­munk­ra, kékes­vö­rö­sest jelent, a sérü­lé­ses zúzó­dás is ilyen néven ismert, mit ad Isten, a vine­té­nek tény­leg olyan szí­ne van, mint egy ren­des kocs­mai vere­ke­dés után har­mad­nap a sze­med aljának.

A Király­há­gó után, s ahogy átme­gyünk az Anya­or­szág­ba, már pad­li­zsán­ként emle­ge­tik, hát ezt az elne­ve­zést sem Ond vezér hoz­ta magá­val, ez min­den bizonnyal török, de leg­alább­is türk szó. Jó, meg­en­ge­dem: Ond vezér hoz­ta magá­val. Kit érdekel.

A lényeg, hogy csu­dá­san finom tud len­ni és erő­sen vir­tu­óz növény, csúf­sá­ga dacá­ra, a maga módján.

Mi, határ­ta­lan gőgünk­ben azt hisszük, értünk a vinetéhez.

Igen, igen, ez igaz, de körül­be­lül annyi­ra, mint a negye­di­kes cso­da­gye­rek a rela­ti­vi­tás-elmé­let­hez. Vala­mit meg­ne­szel­tünk belő­le, de a tel­jes­sé­get nem látjuk.

Kika­var­juk, magá­ra, vagy majo­néz­zel, (ami kicsit per­ver­zió, de pont ezért nagyon jó), ha kell zakusz­ká­ba tesszük, aztán ennyi. Ez, mond­juk, elég is egy átla­gos embe­ri élet­hez ízvilágból.

A vine­te tökély­re fej­lesz­tett elké­szí­té­sé­vel Grú­zi­á­ban – bocsá­nat, Geor­gia – talál­koz­tam, ahol olyan a vine­te, mint nálunk a sza­lon­na, az esz­ki­mó­nak a fóka­zsír, és a det­ro­i­ti autó­ke­res­ke­dő­nek a hamburger.

Készí­tik sül­ve, főve, gril­lez­ve, nyers salá­ta­ként némi sen­ki által nem ismert fűszer­rel és olaj­jal, tény­leg ezer­fé­le módon, gya­kor­la­ti­lag bár­mi­hez köret, és ízes, finom, szem-száj­nak ingere.

Egy­fé­le­kép­pen nem eszik, kika­var­va, ahogy mi, ettől őszin­tén meg­le­pőd­tek, ami­kor elmond­tuk, mit műve­lünk mi el vele, körül­be­lül olyan gya­na­kod­va néz­tek ránk, mint a vitéz geor­giai határ­őr az oszét vagy cse­csen kollégára.

De meg­bo­csá­tot­tak nekünk, bar­bá­rok­nak, két nár­di, azaz táb­lé, vagy ostáb­la-par­ti alatt, ami arra­fe­lé nem­ze­ti sport, hoz­tak gril­le­zett vine­tét, iste­ni volt.

A vine­té­vel azóta is úgy vagyok, néha kioso­nok, és haj­nal­ban, titok­ban, már ami­kor van és meg­te­he­tem, eszem, csak úgy magá­ra. Az a savas, sely­mes, eny­hén pikáns íz…

Eláru­lok egy titkot.

Utá­na igya­tok, ha lehet, egy kis káposz­ta­le­vet. Ízrob­ba­nás a nyelv alatt. Meg­éri azt a fél­órát a für­dő­szo­bá­ban. Meg egy kicsi pálin­kát utána.

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook