György Atti­la tol­lá­ból – Tyúk

(Gal­lus gal­lus domesticus)

Írtam már több­ször is erről az ősré­gi, mér­sé­kel­ten szép szár­nyas dög­ről, de hát ezt eddig mél­tat­la­nul csak a tyúk­hús­le­ves­ről, meg a sült csir­ké­ről, és ezért jog­gal szé­gyel­lem magam.

Ez ugyan a világ egyik leg­szé­gyen­tel­je­sebb álla­ta, még­is­csak egyi­ke kedvenceinknek.

A kro­ko­di­lus mel­lett végül is, csak a dino­szau­ru­szok leszár­ma­zott­ja, kábé úgy viszo­nyul raga­do­zó őse­i­hez, mint a mos­ta­ni min­nea­po­li­si fosz­to­ga­tó Gan­dhi­hoz, de ezt hagy­juk is ki innen.

Szó­val a tyúk van, kapir­gál, (már­mint a ren­des tyúk, nem az, ame­lyet ipa­ri far­mon tar­ta­nak), néz ki a nagy sze­me­i­vel, szép tol­lai van­nak, amíg a kakas le nem rúg­ja róla a három másod­per­ces aktus alatt.

Na, ehhez szól­jon hoz­zá min­den (megint nem merem leír­ni ki, mert letil­ta­nak), de min­den­kép­pen, ha femi­nis­ta len­nék, elké­pesz­tő módon megsértődnék.

De a tyúk éle­te nem erről szól.

A tyúk éle­te egyet­len dolog­ról szól, hogy végül meg­egyék, hát, kicsit a haj­da­ni pápua-új-gui­ne­i­ai misszi­o­ná­ri­u­so­ké­hoz hasonló.

Köz­ben, a sze­gény gal­li­us köz­ben tojik is, mert ez is a fel­ada­ta, tovább örö­kí­ti magát, egy ren­des tyúk napon­ta egyet tojik, néha egyet sem. Ame­lyik huza­mo­sabb ide­ig nem tojik, nos az egy fazék­ban vég­zi, az biztos.

Régi mon­dás sze­rint, a szé­kely pél­dá­ul csak akkor eszik tyú­kot, ha vagy ő, ha vagy a tyúk beteg. Ez igaz.

Gonosz embe­rek még ezt is meg­iri­gyel­ték tőlünk, így lett a madár­inf­lu­en­za, ami­nek több tyúk esett áldo­za­tul, mint a világ összes beteg­sé­gé­nek. Ez is Kíná­ból indult.

Ja, a tyúk, a házi­tyúk, (mert sok­fé­le van belő­le, a rokon­sá­got most kihagy­juk), állí­tó­lag Kíná­ból, vagy Indi­á­ból szár­ma­zik, amit én el is hiszek, mert a ropo­gós csir­ke­lá­bat sen­ki nem tud­ja úgy elké­szí­te­ni mint ők, meg­főz­ve, meg­süt­ve, jó pikáns már­tás­ba már­to­gat­va, isteni.

De jó magya­ros hús­le­ves­ben főve is mennyei, leszo­po­gat­va, a cson­tocs­ká­kat elro­pog­tat­va, aki kita­lál­ta, hogy a tyúk jó meg­főz­ve murokk­kal, pet­re­zse­lyem­mel, kara­lá­bé­val, bors­sal, egyéb isten­csu­dá­já­val tet­szés sze­rint, hát az is meg­ér­de­mel­ne leg­alább két Nobel-díjat.

Van­nak vidé­kek, ahol mar­ha­hús­sal főzik össze, na, az az iga­zi, de ez egy másik mise, az már-már gaszt­ro­nó­mi­ai plusz tizen­nyol­cas, erről csak tel­je­sen magunk­faj­ta embe­rek asszo­nyai tud­ná­nak mesél­ni, pél­dá­ul az Őrség­ben vagy Homo­ró­dal­má­son, és még ezer más helyen a Kár­pát-meden­cén belül.

Már­most min­den­ki több­nyi­re a tyúk­ról meg­em­lé­kez­ve, vagy hús­le­ves­re gon­dol, vagy sült­re. Mek­ko­ra tévedés!

Nem mon­dom én, hogy pél­dá­ul az Újhá­zy-tyúk­hús­le­ves, amit köz­tu­do­má­sú­an leg­alább tizen­nyolc órán keresz­tül főzöl, nem támaszt­ja fel a halot­ta­kat. De. Sőt, a más­na­pos, kár­tya­par­ti­ról vissza­té­rő halot­ta­kat is.

De hát ott van, par excel­len­ce a tej­föl­es csir­ke­pap­ri­kás. Hadd legyek elfo­gult, ez nyil­ván az embe­ri­ség egyik leg­na­gyobb vív­má­nya. Ha pulisz­ka is van mel­lé, és piyó­kás jó gyi­me­si házi­ke­nyér, akkor már galak­ti­kus kihí­vás, ha vala­mi­ért, majd ezért jön­nek ránk szí­ri­u­szi rokonaink.

A csir­ke­máj megint az, ami­ről nem lehet ájta­tos­ság nél­kül beszél­ni, külö­nö­sen hagy­má­san, bőven fűszerezve.

Hát, sze­rin­tem, a tyúk ezért van, mint annyi más az Uni­ver­zum aján­dé­ka­i­ból: hogy nekünk, embe­rek­nek vala­mi jó is legyen.

Mert az evo­lú­ci­ós lánc­ban tény­leg nincs nagy sze­re­pe, ha csak nem az, hogy lenyal­juk a tíz ujjun­kat utá­na. De ez pont elég, és pont elég fontos.

Aztán még ezer­fé­le­képp elké­szít­het­ni: csir­ke­mell, csir­ke­szárny, csir­ke­comb, naran­csos csir­ke, etcetera.

De miért min­dig csak csir­ke, hol­ott ezek több­nyi­re ren­de­sen fel­nőtt tyúk­ból készül­nek, olyan is van, ami öreg kot­lós­ból, ami min­den ren­des házi­asszony örök átka, a szí­vós, szí­jas tyúk?!

Jó, való­ban a csir­ke a leg­fi­no­mabb, egy gril­le­zett csir­ke, nos, ezt már min­den feje­del­mi udvar­ban fel lehe­tett szol­gál­ni. Csak úgy kéz­be véve, és szét­kap­va, evő­esz­köz nél­kül, mert aki a sült csir­két étkész­let­tel eszi, az men­jen a Buchingham-palo­tá­ba vacso­rá­ra. Éhe­sen fog hazajönni.

A tyúk, meg­vi­lá­go­sod­tam: nagy­be­tűs Tyúk, nél­kü­le, és a Disz­nó nél­kül alig­ha lehet­nénk. Jó, futot­tak még a pályán, a mar­ha, a gar­né­la, a piszt­ráng, a bárány: de a Tyúk betel­je­sí­tet­te hiva­tá­sát és küldetését.

Adjon vala­ki a kezem­be egy tyú­kot, meg egy kést. A tyúk meg­ússza ugyan, de kap érte az ille­tő egy sört, meg pálin­kát, és ren­de­lek vala­hon­nan egy iste­ni csir­ke­pap­ri­kást. De akár lehet az pikáns csir­ke­szárny is.

A lényeg, meg­esszük. Jaj, a zúzá­ja is, milyen! És a belsőségek…

A kakas­ta­réj­ról, vagy kakas­he­re­pör­költ­ről már nem is szó­lok, mert fér­fi lévén, van ben­nem ennyi empá­tia. Marad­junk annyi­ban, aki nem kós­tol­ta, kevés fogal­ma van az olüm­po­szi menüről.

Vegye­tek egy tyú­kot. Az sem baj, ha fagyasz­tott, vala­mi lesz belőle.

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook