György Atti­la tol­lá­ból ‑Tor­ma

Tor­ma ( Armo­ra­cia rus­ti­ca­na ) Állí­tó­lag Álmos vezér első fele­sé­gét Tor­má­nak hív­ták. Erre ugyan sem­mi­fé­le tudo­má­nyos bizo­nyí­ték nincs, de miért ne lehe­tett vol­na Tor­ma egy csí­pős kedé­lyű fehér­nép, egy olyan nép­nél, amely Vio­lá­nak, Gyo­pár­nak, Rózsá­nak, Han­gá­nak, és egyéb geze­mi­cék­nek neve­zi asszonyait?

Tor­ma asszony­ság mélyen gyö­ke­re­zik, jól meg­fo­gan, s aztán neked annyi.

Töké­le­te­sen ősho­nos eur­ázsiai növény, kicsit olyan, mint a magya­rok, ott­hon van, nő, néha kité­pik, de bár­ho­gyan is, vala­hogy bele­sza­kad a föld­be egy kis része, és jövő­re kihajt. Kiirthatatlan.

Csíp, mar, még a messzi távol-kelet­re is elju­tott, a japán­ság, meg Rózsa­pis­ta bará­tom kitű­nő wasa­bit készít belő­le, na, azon úgy lehet sír­ni, mint a szé­kely him­nusz alatt.

Per­sze, főtt mar­ha­hús mel­lé köte­le­ző. De a tor­más leves disz­nó­to­ron, kis aggyal, velő­vel, na, az az igazi.

Állí­tó­lag a csí­pős­sé­gé­ért egy bizo­nyos „miro­ni­záz” nevű enzim a ludas, áldas­sék szép neve, ha lesz még egy lányom, ennek keresztelem.

Erős tar­tó­sí­tó­szer, mond­tam már, van vala­mi köze a magya­rok­hoz. Ha egy­szer tor­ma van ben­ne, az eláll, az kitart, az har­col, az mar. Torrrrrrrma.

Rossz nyel­vek sze­rint nem csak a rideg sza­mu­rá­jok, a vikin­gek is elő­sze­re­tet­tel ették csa­ta előtt, leg­alább elve­re­sed­tek tőle, nem lát­szott, hogy el van­nak sápad­va, továb­bá adre­na­lint, azt ezer­rel ad. Ket­tőt harapsz belő­le, és már­is mehetsz elfog­lal­ni Sanct-Gal­lent, vagy Kyotót.

Gyer­me­kek­nek reszelt almá­val adják, ettől aztán olya­nok lesz­nek, hogy min­den peda­gó­gus fel­ri­ad éjsza­ka tőle.

A ter­mé­szet­nek nyil­ván van humor­ér­zé­ke, más­ként nem létez­het­ne a tor­ma, ami kife­je­zet­ten az embe­rek mazo­chiz­mu­sát szol­gál­ja, táp­ér­té­ke a nul­lá­hoz köze­lít, de leg­alább vese­be­teg­nek, váran­dós anyák­nak, és magas vér­nyo­má­sú­ak­nak nem ajánlott.

Tehát sen­ki­nek.

De milyen finom!

Külö­nö­sen kevés ecet­tel, ledarálva…

Csak úgy, kisé­tálsz a pityó­ka­föld mel­lé, ami köz­tu­do­má­sú­an örök­zöld, és kihú­zol egy tormát.

Kihúz­nád, de nyil­ván nem jön ki, ez ragasz­ko­dik az anya­föld­höz, mon­dom , magyar növény, a lapu a kezed­ben marad, na, ennek a lapi­nak a fehér végét lerá­god, kicsit sírsz mel­let­te, és már­is meg­ér­te az egész.

De meg­vá­sá­rol­ha­tod, (és csak­is tőle), a két­száz­tíz­éves anyó­ká­tól a Pető­fi utcá­ban is, Csík­sze­re­dá­ban, és aztán ott nyug­szik a hűtőd­ben, amíg egy­szer egy káposz­ta­lé­le­ves mel­lé eszed­be nem jut.

Azt talán mon­da­nom sem kell, hogy a főtt son­ká­val úgy passzol, mint Rómeó Júli­á­val, de a tel­je­sen elve­te­mült séfek még majo­néz­zel is használják.

A leg­jobb azon­ban úgy van, aho­gyan van, reszel­ve, késhegynyivel.

Vagy egy­ál­ta­lán.

Azért jó, hogy van, áldott legyen a tor­ma neve.

For­rás: Face­book / György Attila