György Atti­la tol­lá­ból – Tej

Tej. Milyen tej?! Itt van pél­dá­ul a tej. Ma tel­je­sen baná­lis, hét­köz­na­pi akár­mi (az igaz, én meg nem iszom, de a embe­ri­ség nagy része igen, egészségére). 

Vol­tak nagy kul­tú­rák, na jó, kis kul­tú­rák is, akik egy­ál­ta­lán nem ismer­ték a tejet. Pél­dá­ul a közép-ame­ri­kai indi­á­nok, le egé­szen az Ando­ko­kig, ami már elég messze van, Délen, de nem iga­zán ismer­ked­tek vele.

Pedig hát volt ott min­den, láma, alpa­ka, bölény, min­den­fé­le emlős (jó, most az oposszu­mot kiha­gyom), vala­hogy még­sem jött össze ezért mai napig fur­csák az ősla­ko­sok, se tér­iszony, se másod­la­gos szőr­zet, se’ szem­üveg, na, azóta ez is vál­to­zott, mert most már vásá­rol­hat­nak dán kék saj­tot a Wallmartban. 

Mond­juk, azért befi­zet­nék egy bölény meg­fe­jé­sé­nek meg­né­zé­sé­re, tisz­tes távol­ság­ból, bár min­den bizonnyal jó zsí­ros teje van. Közép-ázsi­ai derék roko­na­ink szin­tén érde­kes módon viszo­nyul­tak ehhez, elég gyér baju­szuk is volt, ők a mar­ha, a kecs­ke, a juh mel­lett gyor­san fel­fe­dez­ték: a lónak is van teje. 

Csi­nál­tak is belő­le kumiszt, ami erő­sen jót tett a had­já­ra­to­kon, már Dzsin­gisz Kán is lesze­gez­te, napi fél töm­lő­nél töb­bet nem sza­bad inni belőle. 

Én már ittam ere­de­ti kumiszt, hát, nagy élmény, két­szer ittam, elő­ször és utol­já­ra, nem aka­rok rész­le­tek­be men­ni, de álla­gá­ban, aki már nézett japán por­nó­fil­met, az tud­ja, mire gondolok. 

De.

Most jön a rej­tély. Ott van ked­venc bará­tunk, a disz­nó. Ennek gya­kor­la­ti­lag min­de­nét meg­esszük, hasz­no­sít­juk, fogyasztjuk. 

Köz­ben egy átla­gos kocá­nak van tizen­két cse­cse, és mivel hála a Fenn­va­ló­nak, igen ter­mé­keny jószág, teje is van bőven.

Érde­kes módon, soha sen­ki­nek nem jutott eszé­be meg­fej­ni ezt a szép bará­tot. Pedig len­ne, amit.Szerintem egy­sze­rűbb is len­ne, mint a kecs­két, ami rit­ka egy rus­nya jószág. 

Tény­leg, milyen lehet a disz­nó­tej?! (Mon­dom még egy­szer, én sem­mi­fé­le tejet nem iszom, de izgal­mas a téma). 

A tej, az tej. Fel­for­ra­lod, vará­zsolsz vele vala­mit, saj­tot készí­tesz belő­le, aztán marad zsen­di­ce, savó, végül túró­vá neme­sül, hát azért egy­szer meg­néz­nék egy disz­nó­zsen­di­cét, vagy disz­nó­saj­tot (na nem azt, amit sze­re­tünk a húsá­ból, hanem, ami a tejé­ből készül).Disznóorda.

Ez már szin­te köl­tői magas­ság len­ne. (Most musz­lim bará­ta­im­tól kérem a két­mé­te­res biz­ton­sá­gi távolságot). 

De tény­leg, mit vétett a disz­nó, hogy nem élünk a tejé­vel? Pedig van neki. Hm. Evett vala­ki őzsaj­tot? Na, ugye nem? Pedig az is vala­mi­fé­le marha.

Örök rej­té­lyek ezek.

Pedig biz­to­san finom lenne.

(Az egy­szer hét­szent­ség, én meg nem kóstolnám.)

De a disz­nó­tej, hát, az biriz­gál­ja a fantáziám.

For­rás: Facebook