Hírek Morzsák György Atti­la tol­lá­ból- Sült paprika

György Atti­la tol­lá­ból- Sült paprika

A pap­ri­ká­ról ugyan már írtam, de a sült pap­ri­ká­ról még nem, talán sze­mér­me­tes­ség­ből, mert még­is csak lel­kem egyik csücske.

Elmész a piac­ra, és vásá­rolsz, kizá­ró­lag vala­mi mold­vai ember­től szép, húsos, nem túl nagy piros kápi­át. Aki a kápia szót nem érti, ne is olvas­sa tovább.

Haza­mész, szé­pen csi­nálsz vala­mi mar­ha­sá­got, pél­dá­ul alszol vagy poli­ti­zálsz, aztán kive­szed a vigyor­gó kápiákat,

Meg­mo­sod őket, mint a gye­re­ke­ket, majd oda­te­szed őket főni, sül­ni egy ser­pe­nyő­ben. Éppen csak annyi olí­va­ola­jat öntesz rá, hogy érez­ze a törődést.

Majd hagyod. Elszívsz egy ciga­ret­tát, meg­iszol egy fél sört, meg­né­zed a hír­adót a tévé­ben, akkor fel­kelsz a kana­pé­ról és átfor­ga­tod az addig már fol­tos­ra sült paprikákat.

Aztán vissza, hehe­ré­szel kicsit, milyen ügyes vagy, várod, amíg olyan sza­ga nem lesz, hogy a macs­kák is könnyez­ni kezdenek.

Bocsá­nat, köz­ben elő­ké­szí­ted a levet, ami lénye­ge­sen fon­to­sabb mint maga a sült pap­ri­ka, kevés olí­va­olaj, nagyon kevés ecet, só, víz, és, hát, mert rend­kí­vül idi­ó­ta vagyok, egy igen kevés bol­gár zöldfűszer.

Hát, határ­ta­lan barom­sá­gom­ban, beval­lom, két kicsi chill­ipap­ri­kát is meg­sü­töt­tem, hadd mar­jon, nehogy már jól érez­ném magam itt a balkánon.

Aztán kész van. Hagyod kihűl­ni, és neki fogsz meg­há­moz­ni a paprikákokat.

Na, itt kez­dő­dik a művé­szet. Elő­ször is, olyan leszel, mint egy taj­wa­ni hóhér, tele vér­vö­rös fol­tok­kal, a pap­ri­ka nehe­zeb­ben hagy­ja meg­nyúz­ni magát, mint bár­me­lyik becsü­le­tes kalóz. És per­sze, köz­ben for­ró, éget, hideg víz alá nem tehe­ted, mert akkor meg­szí­ja­so­dik, hatal­mas károm­ko­dá­sok köz­ben pró­bá­lod leszed­ni róla egy élet­len kés­sel az oda­sült héjat. (Azért élet­len­nel, mert az éles magát a pap­ri­kát is elvág­ja, sem­mi értel­me nem len­ne az egésznek.)

Könnyű ezt mondani.

Egy idő után kész vagy, min­den­fé­le geni­tá­li­á­kat oda­kí­ván­tál a sült pap­ri­ká­ba, meg hogy mek­ko­ra barom vagy, hogy ilye­ne­ket csinálsz.

De végül befek­te­ted az elő­ké­szí­tett lébe, ott meg­nyug­sza­nak, elhe­ve­red­nek, egy­más­hoz simul­nak, ellá­gyul­nak. Marad az illa­tuk, mint a régi szerelmeknek.

És szé­pen, ha kihűl­tek vég­re, bete­szed a hűtő­be, hadd érez­zék ők is a klímaváltozást.

Majd hatal­mas izga­lom­ban alszol, alig várod, hogy reg­gel egy sült kol­bász mel­lé vég­re meg­kós­told. Egye fene, nem is kell az a kolbász.

…és köz­ben a ková­szos ubor­ka is érik, ugyan nem roko­nok, de erő­sen jól mutat­nak egy­más mel­lett, a szín­kom­bi­ná­ció tökéletes.

Rózsi­macs­ka eszi a Whis­kast, mit tud ő a világról?

György Atti­la József-Atti­la díjas író

For­rás: Facebook