György Atti­la tol­lá­ból- Sopszka-saláta

Az most úgy van, hogy az idén a nem­zet­kö­zi hely­zet foko­zó­dá­sa, a pan­dé­mia, a klin­go­nok táma­dá­sa, orbán­vik­tor, a gyík­em­be­rek, és az illu­mi­ná­tu­sok össze­es­kü­vői miatt csak nem tud­tunk elmen­ni sze­re­tett Bul­gá­ri­ánk­ba, Kavar­ná­ba, pedig vagy négy éve ott nyaralunk.

Ennek a hely­nek sok elő­nye van, pél­dá­ul Toma bará­tom, vagy Nic­o­las, vagy Dimi­t­rij, ja, mel­lé­ke­sen van egy ten­ger­part is, és van ott min­den, kivé­ve, ami nem hiányzik.

Jó hely.

De az idén kima­rad, a hülye jár­vány miatt. Meg amúgy is, aho­gyan a lövé­tei ember mond­ta vala: „pénz­hi­án’ mián’ sok jó lóvá­sár elmaradt”.

Na, vala­hogy így.

A sopsz­ka-salá­ta pél­dá­ul ret­te­ne­te­sen hiány­zik, pedig se’perc alatt elké­szít­het­ném itt­hon, még ott is készí­tet­tem, de az iga­zi az, ami­kor egy Zagor­ka vagy Sumensz­ko sör, és egy sző­lő­pá­lin­ka mel­lé kihoz­za Toma bará­tod a La Teraz­za nevű éttermében.

Az meg­fi­zet­he­tet­len.

Illet­ve nagyon is meg­fi­zet­he­tő, de ez pénz­ben nem mér­he­tő érték.

Ez is úgy kez­dő­dik, mint min­den nor­má­lis salá­ta (kivé­ve a cézár­sa­lá­tát, a fran­cia­sa­lá­tát, a krump­li­sa­lá­tát, meg még vagy negy­ven ilyen bor­zal­mat), szó­val leülsz, meg­iszol egy raki­ját, meg egy Zagor­ka sört (a piros cím­kés­ből), aztán neki­vágsz, mint Krum kagán az avaroknak.

Veszel vagy két-három para­di­cso­mot, fel­sze­le­te­led, hagyod picit áll­ni, pihen­ni, köz­ben gyor­san elő­kapsz egy szép ubor­kát, na jó, ket­tőt, és aprí­tod, külö­nös kegyetlenséggel.

Eszed­be jut, hogy vörös­hagy­ma is van a vilá­gon, aztán a bol­gár­ker­té­szet tény­leg min­dent tud, amit érde­mes a növény­vi­lág­ról tud­ni: szó­val, szép kerek kari­kák­ba vágod, és oda­te­szed a fel­vá­gott para­di­csom és ubor­ka mel­lé, hadd vigyo­rog­ja­nak egymásnak.

Ezzel meg is vol­na a piros-fehér-zöld kom­bi­ná­ció, ami tör­té­ne­te­sen a bol­gár zász­ló is, meg hát nekünk plá­ne, na, akkor elmé­lyedsz magad­ban, kicsit kon­zul­tálsz Szent Ágos­ton­nal, meg Aqui­nói Szent Tamás­sal, és akkor meg­száll az ihlet ismét.

Hop­pá, hop­pá, Penelopá.

Gyor­san egy kicsi zöld­pap­ri­kát belé, na jó, egy ici­pi­ci csí­pőst is, hogy ne felejt­sük el a viha­ros bal­ká­ni történelmet.

Aztán olí­va­olaj, só, és hát, mert az ember már csak ilyen, meg bor­ecet, kötelezően.

De ez még min­dig nem elég, érzed, nem töké­le­tes. Elő­ve­szel egy érlelt saj­tot, belé­re­szelsz vala­mennyit belő­le. Még min­dig nem elég, elő­ve­szel egy friss saj­tot, apró koc­kák­ra vág­va oda­te­szed. És még min­dig nem elég. Az utol­só fegy­ver a feta­sajt, művelt szé­ke­lyek sze­rint tele­mea, na, azzal fel­te­szed rá a koronát.

Úgy össze­ka­va­rod az egé­szet egy mély tányér­ban, mint a bol­gár király­sá­got Bizánc­cal. Kicsi bors sem árt rá, de az csak erős idegzetűeknek.

Jó, beis­me­rem, néhány szem bar­nás­fe­ke­te kala­ma­ta olaj­bo­gyó is ad még egy ívet neki.

És kész van a sopsz­ka-salá­ta, és eszed, és könnyes szem­mel gon­dolsz a múlt­ra, jelen­re, és jöven­dő­re, és milyen jó, hogy ezt egye­dül eszed, és sen­ki­nek nem kell adni belő­le, majd végül a csu­dá­la­tos levét kiiszod a tányérból.

És Toma nevet, és te is nevetsz, és még egy Zagor­ka, majd mehetsz vissza a ten­ger­re, mint a jól­la­kott bál­na, és fek­szel, kivet­ve a partra.

Alig várom. Éjsza­kán­ként sopsz­ká­val álmodom.

For­rás : Facebook