György Atti­la tollából-Só.

Az élet sava-bor­sa. Hát enél­kül is lehet, léte­zik élet, de az már vala­mi ember­alat­ti élet­for­ma. Só nél­kül egy­sze­rű­en nin­csen embe­ri élet, nem vélet­le­nül volt évez­re­de­ken keresz­tül az egyik leg­ko­mo­lyabb valuta.

Vol­tak, van­nak kegyel­mi helyek, ahol só tekin­te­té­ben igen jól áll­tunk, egyéb­ként nem, mert a sóbá­nyák­ra körül­be­lül úgy vadász­tak az akko­ri nagy­ha­tal­mak, mint most az olajra.

Erdély külö­nö­sen jól állt ebben a tekin­tet­ben, a sóvá­ták, továb­bá Mára­ma­ros, a Szé­kely­föld, és egy­ál­ta­lán, volt itt só bőven, és ez néha fel­ért egy arany­bá­nyá­val, volt, ami­kor töb­bet is ért.

A mar­co­na vikin­gek, és a távo­li sza­mu­rá­jok is bérük egy részét sóban kap­ták. Még­is, mit ér a lazac, vagy a rizs só nélkül?!

Ez nekünk kéz­nél volt, sóz­hat­tuk ele­de­lün­ket, sóz­tuk is, orr­vér­zé­sig. Ma is sózunk, ren­de­sen. (Még a sza­lon­nát is sós víz­ben kell áztat­ni, aztán gyen­gé­den bepap­ri­káz­ni, de az más fejezet).

Bez­zeg az ava­rok és a bol­gá­rok képe­sek vol­tak hábo­rú­ba, és test­vér­há­bo­rú­ba men­ni az erdé­lyi sóért, aztán jött a Nagy­nak is neve­zett Károly, a maga ger­mán men­ta­li­tá­sá­val, és hát­ba támadott.

De a só maradt, attól az álla kop­pant, ették csak a ten­ger­ből kinyert sót, ami marad­jon is az övék.

A minap hima­lá­jai sót lát­tam az egyik üzlet pol­cán. Ez manap­ság divat. Azt mond­ja raj­ta, több­mil­lió éves, és ugyan­ak­kor azt írja a cím­kén, sza­va­tos­sá­ga hat hóna­pon belül lejár.

Basszus, hogy én pont a leg­vé­gé­re érkeztem…

De a jó öreg nát­ri­um-klo­rid, hát, nevez­zék nekem akár­hogy, azért retek, hagy­ma és para­di­csom elkép­zel­he­tet­len nélküle.

Gya­kor­la­ti­lag nem is nagyon isme­rek olyan álta­lam is fogyasz­tott ételt, ami só nél­kül ehe­tő lenne.

Néha még önma­gá­ban, csak úgy ujj­begy­re véve is meg­nya­lo­ga­tom, mint a vén kecs­ke. A vén kecs­ke tud valamit.

Van­nak tudós embe­rek, akik sze­rint a mér­ték­te­len sófo­gyasz­tás káros, na, ezek­nek majd jól kár­ör­vend­ve neve­tek a teme­té­sén, és sóval szó­rom be helyü­ket, mert kegye­let is van bennem.

Amúgy vala­mi­kor sóval bevet­ni vala­mi­nek a helyét, hát az a totá­lis pusz­tí­tás mel­lett a kegye­let gesz­tu­sa is volt.

Ist­ván, szent­té lett kirá­lyunk képes volt nagy­ap­ját, Gyu­lát, az erdé­lyi vaj­dát meg­tá­mad­ni, és leabál­ni, mert Gyu­la az erdé­lyi só szál­lí­tá­sát meg­ál­lí­tot­ta, úgy gon­dol­ta, működ­ni fog az embar­gó. Nem műkö­dött. A só nagyobb hata­lom volt.

Aztán jöt­tek a sóhi­va­ta­lok, és van­nak, és egy­re hatalmasabbak.

De besóz­zuk magun­kat, és elál­lunk még leg­alább ezer évig.

A magyar nyelv, min­dig is mond­tam, a világ nagy csu­dá­ja. Ott van pél­dá­ul a „sót­lan ember”, hát erről töb­bet nem kell mon­da­nom, ha egy­szer vala­ki sót­lan, az nem kívá­na­tos ember­tár­sai előtt, eltűr­jük, de íztelen.

Volt idő, ami­kor a sörös­kor­só pere­mé­re is tet­tünk egy csi­pet­ke sót, külön ízt adott neki. Most ismét megkívántam.

Egy lat sót kérek. Üsse kő, almá­si vagy lövé­tei víz-sóval is kiegyezek.

Ha kell, vért adok érte. Az is sós, alig­ha véletlen.

Só. Az élet maga.

For­rás: Facebook