György Atti­la tollából-Sana

Már­most, aki a sors külön­le­ges sze­szé­lyé­ből nem ide­ig­le­nes regá­ti ura­lom alatt él Erdély­ben, fogal­ma sincs arról mi az, hogy „Sana”, vagy magya­ro­san „Szá­na”.

Ez kérem, Szá­na. Nem jog­hurt, nem jaurt, nem aludt­tej, nem tud­nám meg­ha­tá­roz­ni, mi, de éppen úgy léte­zik, mint mi, kele­ti­ek­ként itt a Kárpát-medencében.

Holt­biz­tos, vala­hon­nan Közép-Ázsi­á­ból hoz­tuk, jól össze­rá­zó­dott a tömlőkben.

Mér­get ven­nék rá, Atti­la nagy­ki­rá­lyunk is nagy­já­ból ezt ivott, több­nyi­re. Állí­tó­lag éle­té­ben egy­szer rúgott be, a soka­dik eskü­vő­jén, bele is halt.

Egész Bal­ká­non – ami köz­tu­do­má­sú­lag csak a Kár­pá­tok­tól a bol­gár ten­ger­par­tig tart- a szá­na rend­kí­vül nép­sze­rű ital-étel.

Fel­kelsz reg­gel, egy kicsi gyi­me­si pityó­kás házi­ke­nyér­rel meg­iszol egy szán­át, a körül­be­lül két­de­cis műanyag fla­kon­ból, és már mehetsz is. Az iga­zi meré­szek még káposz­ta­le­vet is isz­nak rá, az ugyan jót tesz a szer­ve­zet­nek, de leg­alább három illem­he­lyet meg­lá­to­gatsz közben.

Jó, leg­alább tisztít.

A szá­na, embe­ri­leg és orvo­si­lag (a ket­tő nem ugyan­az!) átgon­dol­va, leg­alább olyan jó az embe­ri szer­ve­zet­nek, mint a ková­szos ubor­ka. Hol­ott ég és föld, de hát mind­ket­tő bont­ja az alko­holt, a szá­na még táp­lál is.

Egy­faj­ta erjesz­tett tej, egy­szer majd kival­la­tok egy csík­szép­ví­zi, gyi­me­si vagy dán­fal­vi embert a recept­ről, mert ezt úgy őrzik, mint az azté­kok az Arany­vá­ros létét.

Csak ez létezik.

Ott van, olcsó, finom, elké­pesz­tő dol­go­kat művel a bél­fló­rád­ban (brrrr), de nagyon jó.

Sör­rel soha nem, ha még­is, sötét, bar­na nad­rág­ban köz­le­kedj, és szel­len­tés eszed­be se jusson.

De kitű­nő pél­dá­ul túrós pulisz­ká­hoz, csir­ke­pap­ri­kás­hoz, káposz­ta­le­ves­hez, sok más­hoz: a leg­jobb azon­ban reg­gel a hűtő­ből kivé­ve majd­nem egy szusz­ra meginni.

Új ember leszel tőle.

Ja, hogy az új ember is olyan? Az már a te hibád.

Isko­lás korunk­ban, ami­kor még a hős­idők­ben nem volt álla­mi­lag adott tíz­órai, a kicsi zseb­pén­zünk­ből rend­sze­rint szán­át és egy gyö­nyö­rű kif­lit vet­tünk nagyszünetben.

Az nagyon fon­tos volt, hogy a kif­li két ropo­gós végét azon­nal meg kel­lett nyal­ni, hogy a mohó osz­tály­tár­sak­nak el men­jen a ked­ve letör­ni, és elra­bol­ni, majd egy szá­na mel­lett meg­et­ted, és tény­leg, elég is volt ez ahhoz, hogy elvi­seld a fizi­ka-órát, meg ott­hon a salá­ta­le­vest is.

Mai napig, éjsza­kán­ként fel­ri­a­dok, rémül­ten, ha nincs a hűtőm­ben egy szána.

De álta­lá­ban van.

Kár, hogy most éppen sört ittam, mert nagyon megkívántam.

For­rás: Facebook