György Atti­la tol­lá­ból – Pacal. Leves.

Hát, ha vala­mit világ­éle­tem­ben utál­tam, az a pacal. Értem én, értem, mint a zsi­dó rab­bi, csak meg­ma­gya­ráz­ni nem tudom, vagy for­dít­va, a lényeg az, nekem a pacal olyan, mint Pető­fi­nek a kukorica-gölődin.

Szív­ből utálom.

Én kész­sé­ge­sen elhi­szem, létez­nek embe­rek, pél­dá­ul a saját faj­tám, akik ezt még pör­költ­ként is képe­sek meg­en­ni, van­nak vidé­kek, ahol még aggyal is vegyí­tik, nem vagyok én egy prűd lény, de ez már sok.

Sokk.

Azért vala­mi­nek a gyom­rát meg­en­ni, csak azért, hogy a mi gyom­runk­nak jó legyen… hát ez mini­mum erkölcs­te­len gesz­tus. Jó, jó, tudom, evolúció.

Jó, elis­me­rem, hogy nagy talál­mány, rend­kí­vül népszerű.

És finom is.

Egy­szer megkóstoltam.

Na jó, még egy­szer. Gon­do­san kivá­lo­gat­tam belő­le a pacalt, csak a levét ettem meg, tej­föl­lel, és csí­pős pari­ká­val, aho­gyan illik, nem is hiszem, len­ne ember, aki ezt más­ként meg tud­ná enni.

Ízlett.

Aztán egy­szer Kati, aki a sors aján­dé­ka szá­munk­ra, az Öt Kutyá­ban, séf­asszony­ként, egyéb­iránt Ő az, aki­től soha ne uta­síts vissza sem­mit, neki van iga­za, ami jó, az jó.

Hogy mi a jó, azt Ő mond­ja meg.

Bemen­tem az étte­rem­be, és kér­tem egy pacal­le­vest, de pacal nél­kül. Elég nagyot nézett a pin­cér, de hát, Iste­nem, hülyék min­den­hol akad­nak, gondolta.

És kihoz­ta, csí­pős­sel, tejföllel.

Aztán soká­ig visszajártam.

És egy­szer jött Kati, s a maga köz­vet­len mód­ján meg­kér­dez­te: ha már nem sze­re­ted a pacalt, miért nem eszel radó­ci csorbát?

Hát, nekem ez olyan volt, mint tize­dik­ben a pit­ha­go­rász-tétel, tehát sunyin, alá­za­to­san hall­gat­tam, majd meg­kér­dez­tem, mi az?

- Az, kérem szé­pen, egy­fé­le pacal­le­ves, csak éppen pacal helyett csir­ke­mell van benne.

A menny­or­szág elő­szo­bá­ja volt, de per­sze, Szent Péter helyett a csí­pős­sel és tejföllel.

Idő múl­tán, vol­tam Radó­con, ami Buko­vi­ná­ban egy kis­vá­ros, és nyil­ván radó­ci csor­bát kér­tem. Azt is hoz­tak. Majd­nem olyan finom volt, mint a Katié. Tel­je­sen meg vol­tam elégedve.

A pacalt azóta is, még a vásár­ló­csar­nok­ban is szé­les ívben elke­rü­löm. De az a pacal­le­ves, ami­ben nin­csen pacal… Mennyei.

Egész­sé­günk­re!

For­rás; Facebook