György Atti­la tollából‑Ó, Alli­um Cepa

Az ama­ril­lisz­fé­lék csa­lád­já­ba tar­to­zik. Az, eddig úgy tud­tam, egy virág­faj­ta. De nem egé­szen, mert éppen oda tar­to­zik a közön­sé­ges (uram, meg­bo­csáss, hogy így neve­zem), hagy­ma is.

Hagy­má­ból sok­fé­le van, kicsit olyan, mint a kár­pát-meden­ce nem­ze­ti­sé­gi tér­ké­pe. Van itt vörös­hagy­ma, fehér­hagy­ma, zöld­hagy­ma, fok­hagy­ma, póré­hagy­ma, és egy­ál­ta­lán, nem meg­ha­tá­roz­ni és kate­go­ri­zál­ni kell őket, hanem fogyasz­ta­ni, de minél többet.

Állí­tó­lag, mint a leg­több jó dolog, Közép-Ázsi­á­ból szár­ma­zik, de ismer­ték már min­den vala­mi­re­va­ló civi­li­zá­ci­ó­ban, olyan is volt, hogy az iste­nek ele­de­le­ként tar­tot­ták szá­mon. Ebben van valami.

Sír­ni min­den­kép­pen lehet tőle, és olyan­kor, tisz­tí­tás, sze­le­te­lés köz­ben ez nem is szé­gyen. Ilyen­kor bűn­tu­dat nél­kül lehet gon­dol­ni régi sze­rel­mek­re, elvesz­tett ország­ré­szek­re, boto­rul kiön­tött pálin­ká­ra: rá lehet fog­ni a hagy­má­ra a könnyezést.

Egy­szer a kato­na­ság­nál meg kel­lett pucol­ni vagy ötven kiló fehér­hagy­mát, na, azt a sírást…

A sze­mem két nap múl­va is égett, és vörös volt, bár­me­lyik vér­far­kas-klán befo­ga­dott volna.

De a ren­des, becsü­le­tes alli­um cepa… Plá­ne ha Makó­ról szár­ma­zik, ami köz­tu­do­má­su­lag messzi­re esik Jeru­zsá­lem­től, vagy a vitéz kunok kör­nyé­ké­ről, eset­leg a szin­te hagy­ma­szak­rá­lis Kibéd­ről, vagy Aranyosszékről…

Már maga a for­ma. Kerek, göm­bö­lyű, vége­i­nél lapí­tott, Gali­lei sem tud­ta vol­na job­ban meg­ter­vez­ni. És egy­más alat­ti réte­gek, mint egy tár­sa­dal­mi metszet.

Erős a gya­núm, a para­di­csom­ban annak ide­jén a til­tott gyü­mölcs nem az alma volt, hanem a hagy­ma, ettől sír­tak, miu­tán meg­et­ték, és ezért kel­lett az embe­ri­ség­nek távoz­ni onnan, hogy utá­na egész nyo­mo­rú­sá­gos éle­té­ben pör­köl­tet, kocso­nyát, min­den­fé­le égi, föl­di, és vízi teremt­mé­nye­ket egyen hagymával.

Ha ren­de­sen fel­sze­le­telsz egy hagy­mát, kari­kák­ra, Koper­ni­kusz bele­gye­ző­en bic­cent, leké­pez­ted az univerzumot.

A hagy­ma­to­kány, pél­dá­ul, hát az megint az egyik leg­na­gyobb vív­mány, amit lét­re hoz­tunk, csu­pán arra kell vigyáz­ni, fehér­hagy­má­ból készül­jön. (Most nem megyek bele abba a vitá­ba az anya­or­szá­gi­ak­kal, melyik a lila­hagy­ma, és melyik a vörös, és mit hogyan, szín­va­kok­kal soha ne vitatkozz).

De egy jó kar­ca­gi bir­ka­pör­költ hagy­ma nél­kül, még­is hogy néz­ne ki?! Bele­gon­dol­ni is rossz.

Meg hát a Szé­kely­föl­dön nem is szá­mít embe­ri minő­ség­nek az, aki nem tud vidá­man fala­toz­ni, egyik kezé­ben a sza­lon­ná­val, kenyér­rel és hagy­má­val, másik­ban a bicskával.

Én még hagy­ma­pá­lin­kát is ittam, de erről inkább nem értekeznék.

De pél­dá­ul néhány gon­do­san fel­né­gyelt hagy­mát olí­va­olaj­ban, némi zöld fűszer­rel elten­ni is nagy élmény, aztán egy év múl­va meg­bon­ta­ni, na ilyen­kor az Olüm­posz­ról lenéz­nek, és azt mond­ják: hát, lehet, még­sem volt hiá­ba­va­ló az embe­rek­kel ez az egész nagy cécó.

Leg­jobb barát­ja a hagy­má­nak az ecet és az olaj.

Ínyen­cek­nek babér­fa­le­vél sem árt, bár ez már kis­sé túlzás.

Ó, hagy­ma!

Na hagyj ma sem magamra.

For­rás: Facebook