György Atti­la tol­lá­ból – Nehéz­fi­úk, Nagyfiúk.

Nehéz­fi­úk, Nagyfiúk.

Nem iga­zán sze­re­tek erről írni, de hát jó biz­ton­ság­ban, két macs­ka szi­go­rú őri­ze­te mel­lett, csak megkockáztatom. 

Kis­vá­ros­ban élek, Csík­sze­re­dá­ban, nagy­vá­ro­sok­ban is jár­tam-kel­tem, itt es, ott es, de van egy faj­ta, ami lép­ten-nyo­mom meg­je­le­nik, legyen az Csi­csó, vagy Mel­bourne, vagy Göteborg.

Ezek a „kigyúrt”, pro­te­in­bom­bá­kon nevel­ke­dett lények, rend­sze­rint két­ki­lós arany­fux­xal (magya­rán trom­bi­ta­réz), a nya­kuk­ban, hival­ko­dó, viking­nek hitt tet­kók­kal, nyil­ván, fogal­muk sincs róla, hogy a tet­kó arról szól, hogy a füs­tölt hering sza­va­tos­sá­gi ide­je lejárt.

Na, ezek nem a nehéz­fi­úk, és nem a nagyfiúk.

Ezek papír­tig­ri­sek.

Az iga­zi nehéz­fi­úk, az iga­zi nagy­fi­úk sze­ré­nyek, udva­ri­a­sak, nekik nincs szük­sé­gük bizo­nyí­tás­ra, a gepárd sem kel ver­seny­re egy hié­ná­val. Ran­gon alu­li lenne.

Elég­gé fol­tos a bun­dám, én sosem vol­tam nagy­fiú, ha bele­gon­do­lok, mint volt kocs­má­ros, és ven­dég­lá­tós, elég sok­szor volt részem „nézet­el­té­rés­ben”, ha jól emlék­szem, min­den eset­ben megvertek.

Ez van. Az alka­tom talán meg­len­ne hoz­zá, de hát én a bunyó­hoz annyit értek, mint mikety­son az aszt­ro­fi­zi­ká­hoz, tehát, a lélek kész, de a test erőtlen.

Az iga­zi nagy­fi­úk, akik­re nagy tisz­te­let­tel nézek, de tény­leg, akik csen­de­sen, egy ásvány­víz mel­lett elvan­nak a kávé­ház tera­szán, lehet, éppen tör­pe­tacs­kót sétál­tat­nak, vagy kipi­he­nik spor­to­lói kar­ri­e­rü­ket, na, ők a nehéz­fi­úk, rájuk min­dig lehet szá­mí­ta­ni, és iga­zi nehéz­fiú ingyen már nem verek­szik. Mert mél­tó­ság is van a világon.

A Nagy­fi­úk… Cseh Tamás is éne­kelt már róluk. A Nagy­fi­úk azok, akik elmen­tek, ’56-ban a Cor­vin-köz­ben har­col­tak, aztán vagy meg­hal­tak, vagy tovább vit­ték a ter­het, az iga­zi Nagy­fi­úk­ra min­dig lehet számítani.

Ők még tart­ják a reményt szá­mom­ra, mind­egy, szur­ko­ló vagy éppen tün­te­tő, vagy béké­sen üldö­gé­lő kame­rád a szom­széd asz­tal­nál. Össze­vil­lan a sze­münk, és neve­tünk a proteinbombákon.

Amíg van­nak Nagy­fi­úk, és rej­tő­jen­ő­sen, Nehéz­fi­úk, serény múmi­ák, addig van még embe­ri élet, van decens élet­vi­tel, van csa­lád, van min­den, amíg vagy­tok, amit még szeretünk.

Per­sze, ehhez kell egy böl­cse­let, meg kell érni ehhez. Az erő nem a bicepsz­ben lako­zik. Máshol.

Egész­sé­günk­re.

Remé­lem, hol­nap nem ver­tek meg, nem olya­nok vagytok.

For­rás: Facebook