György Atti­la tollából-Mustár

A mus­tár nem­zet­kö­zi világ­nap­ja, (és világ­nap­ja már las­san minden­nek, és min­den­ki­nek van, a nyolc­van­hat­fé­le transz­gen­de­rek­nek is), a mus­tá­ré, az augusz­tus harmadika.

Ezen a napon sok min­den tör­tént, töb­bek között leégett a jeru­zsá­le­mi Temp­lom, II. Olaf nor­vég királyt szent­té avat­ták, a gorosz­lói csa­ta után a laban­cok meg­kap­ták Erdélyt,
Német­or­szág hadat üzent Fran­cia­or­szág­nak, és Jes­se Owen száz méte­ren olim­pi­ai baj­nok lett.

Elég zsú­folt dátum. De most nem erről van szó.

Ez a mus­tár világnapja.

A mus­tár­ról, azon kívűl hogy iszo­nyú mód sze­re­tem, elég keve­set tudok.

Annyit azért igen, hogy jó. Nagyon jó. Egy ren­des sze­let bor­jú­húst páco­lás után beken­ni mus­tár­ral, nos, olyan­kor kez­di érez­ni az ember, hogy itt vala­mi jó történik.

Miccs, cse­vab­csi­csi, virs­li, és más, ínyünk­nek oly ked­ves ele­del elkép­zel­he­tet­len mus­tár nélkül.

Én még bárány­bor­dát is ettem mus­tár­ral Auszt­rá­li­á­ban, és szí­vem­re tett kéz­zel állít­ha­tom, esz­mé­let­le­nül jó.

A mus­tár, per­sze, majd­nem min­den­ből készül, de az iga­zi az, ha mustármagból.

Néhány idi­ó­ta ugyan azt mond­ja, a mus­tár is Ame­ri­ká­ból szár­ma­zik, de hát akkor Jézus urunk hogyan pél­dá­ló­zott vol­na a mus­tár­mag­gal?! Szé­gyell­jék magu­kat, akik tagad­ják a közel-kele­ti és ázsi­ai gyökereiket.

Már az egyip­to­mi fára­ók sír­ja­i­ban talál­tak mus­tá­ros edé­nye­ket (nem vicc!), a fran­cúz szer­ze­te­sek „mus­tum ardens”-nek nevez­ték, ami „ége­tett bort jelent”, s ha vala­ki ért a mus­tár­hoz, hát ők igen.

Azok a szép, sely­mes, erős, könny­fa­kasz­tó­an gyö­nyö­rű dijo­ni mustárok…

Amer­re a világ­ban jár­tam, majd­nem min­den­hol vásá­rol­tam, de leg­alább­is meg­kós­tol­tam a mustárt.

Van mus­tár­ból natúr, van tor­más, van kori­an­de­res, van min­den­fé­le marhaság.

Az iga­zi, az a ren­des román mus­tár, ezt vala­hogy elkap­ták, mint Erdélyt.

Bor­zasz­tó­an olcsó, és gyer­mek­ko­rom óta ked­ven­cem, néha beszer­zek nagy­zo­lós mus­tá­ro­kat is, de a való­di, a nagy­be­tűs Mus­tár, az a kicsi műanyag tar­tály­ban a jó öreg mus­tár, tud­ni sem aka­rom hogyan és kik csi­nál­ják. Egy­sze­rű­en jó.

Gye­rek­ko­rom­ban, ami­kor „hála” a Kár­pá­tok géni­u­szá­nak, alig volt étel, nagy­részt zsí­ros kenye­ret ettünk mus­tár­ral, már ami­kor volt zsír. Mert nem min­dig volt.

Mai napig képes vagyok, csak úgy, egy kávés­ka­nál­ka mus­tárt megenni.

Magá­ra.

Mert nem tegezem.

Most, hogy így ezt írom, elka­pott a bűnös vágy. Van egy kicsi­ke sült kol­bá­szom, bele­már­tom. És milyen jó lesz…

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook