György Atti­la tollából-Murötura

Hát, kezd­jük azzal, hogy ez viszony­lag isme­ret­len foga­lom a magyar gaszt­ro­nó­mi­á­ban, nagy­já­ból vegyes hor­dós sava­nyú­ság­nak neve­zik, na, ennek annyi köze a murö­turá­hoz, mint a bese­nyő­nek a hon­fog­la­ló magya­rok­hoz, vagy most a bajor­nak a tuni­szi polgártárshoz.

Ez, mi taga­dás, ren­des bal­ká­ni étek, sem­mi baj ezzel, jöt­tek onnan jó dol­gok is.

Egy ren­des murö­tu­ra körül­be­lül huszon­há­rom össze­te­vő­ből készül, van ben­ne (ren­ge­teg) zöld­pa­ra­di­csom, ubor­ka, kar­fi­ol, káposz­ta, kicsi drá­ga cék­la, hogy szí­net adjon a levé­nek, fok­hagy­ma, kapor, csom­bor, feke­te­bors, babér­le­vél, és a töb­bit azért sem áru­lom el.

Hát, én ebből éven­te úgy száz­öt­ven litert teszek el, ez is olyan, mint a bab­gu­lyás, minél nagyobb a mennyi­ség, annál jobb.

Ehhez per­sze, minő­sé­gi anyag kell.

Kime­hetsz a piac­ra is, és meg­vá­sá­rol­hat­ni a regá­ti román­tól, de hát, na. Jó, egy részét meg­vá­sá­ro­lod, mert ez van.

De ha már zöld­pa­ra­di­csom­ról van szó, ott van Homo­ró­dal­má­son Irén­ke, tisz­telt szom­széd­asszo­nyunk, aki állí­tom, a világ egyik leg­jobb para­di­csom­ter­me­lő­je, az inkák meg az azté­kok csak álmod­tak ilyen para­di­cso­mok­ról, ami­ket ő termel.

Teg­nap a fele­sé­gem éppen Almá­son járt, mond­tam neki, hoz­zál némi para­di­cso­mot, mert aljas szán­dé­ka­im van­nak vele.

Azt mond­ja: – nem lehet, kicsi­kék még és zöldek.

Hát mon­dom: – Pont az kell.

Azt mond­ja, nem lehet.

Huh. Kifúj­ja az ember magát, mon­dom: légy szí­ves, hoz­zál a kicsi­ke, zöld, éret­len para­di­csom­ból, mert nekem ez kell.

Milyen a sze­re­tő asszony, hozott. Mond­juk, keve­seb­bet, mint ami­re szá­mí­tot­tam, abból volt vagy négy darab kicsi zöld, és vagy négy, már egé­szen piros­pozs­gás szép­ség, hála a Fennvalónak.

Nos, ebből egyet reg­gel azon­nal elfo­gyasz­tot­tam, csak úgy magá­ra (mert magunk­ra is adunk), aztán gon­dol­tam egy merészet.

A négy kicsi zöld para­di­cso­mocs­kát gyor­san össze­ba­rát­koz­tat­tam egy murok­kal (igen, igen, sár­ga­ré­pa), egy fél hagy­má­val, egy fej fok­hagy­má­val, némi fűszer­ke­re­vék­kel (azért min­dent nem mon­dok el), és elrej­tet­tem, elrek­ken­tet­tem egy hűvös, sötét hely­re, amit sen­ki nem talál meg.

Egy liter murö­tu­ra egy bor­kány­ba, ami, akár­mi­lyen csú­nyán hang­zik, a magyar bor­kan­ná­ból szár­ma­zik, és ha vala­ki ezt befőt­tes­üveg­nek neve­zi, nos, ez szá­mít­son ret­te­ne­tes bosszúmra.

Most várok, méla, hosszú, las­sú les­ben vagy három hóna­pot. Néha meg­dé­del­ge­tem, bele­fú­jok, meg­for­ga­tom a vizet ben­ne (ket­tő szá­za­lé­kos sóol­dat), és aztán meg­eszem, egy ültöm­ben, mint a görög iste­nek a gyermekeit.

Alig várom. De addig még eszek egy kis fél­érett paradicsomot.

Ez az íz.

A Para­di­csom.

For­rás: Facebook