2021.10.05.

György Attila tollából – Lengyel kolbász

Lengyel kolbász.

Ki ne ismerné?

„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”„Lengyel-magyar két jó barát/ Együtt harcol s issza borát.”

Jól megvagyunk mi lengyel testvéreinkkel, már Bem apó előtt is ittunk együtt, talán a kijevi Rusz alatt is koccintottunk már a vodocskával.

Mondjuk, volt idő, amikor a lengyel vodka világmárka volt, s ma sem egy játékos, megvetendő műfaj, egy lengyellel leülni vodkázni, hát az felér egy orosz rulettel.

A lengyel gasztronómiáról meglepően keveset hallani, pedig van nekük, nem is akármilyen, lényeg, hogy disznó legyen és káposzta, aztán lesz valahogy.

De a lengyel kolbász…

Hát, hogy miből készül, és hogyan, azt jobb nem tudni, ha elárulnák neked, utána meg kellene öljenek, maradjunk annyiban, a disznó (jó esetben az), lepattanó alkatrészeiből készül, amit még egy szuahéli bennszülött is meredeken nézne, de azért csak jó lesz, na.

Volt idő, amikor a lengyel kivándorlók, Ámerikába tántorogva ’48 után, a magyar testvérekkel, csak ezt vitték magukkal.

Túléléshez elég volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, a bajorok megpróbálták ellopni a receptet, csináltak valami borzalmas virsliféleséget, szerintem a Stasi, (a keletnémet titkosszolgálat) azzal vallatott.

Szép új idők jöttek, bemegy a derék székely, (esetemben az urbánus csángó) a csíki üzletbe, és mert egyszer élünk, azt mondja: lengyelkolbászt kérek.

Sokan kérik ezt errefelé, mert olcsóbb, mint a macskaeledel, s azoknak is enni kell.

Otthon egy kicsit elgondolkodik az élet értelmén, most mégis mihez kezdjen vele, de ha enni kell, hát enni kell, emigráns őseire gondol, s halált megvető bátorsággal megsüti, persze kevés káposztalével megpárolva, mert az mégiscsak kell.

Aztán kész lesz, nézi a ’zember, nézi, hát, a Michelin-csillag még várat magára, de az illata jó, a macskák kifejezetten extázisban vannak tőle.

Mondtam már, hogy savanyú káposzta is kell hozzá, a másik túlélő táplálék?