György Atti­la tollából-Kutyákok

Macs­ká­kok­ról már sokat írtam, hadd írjak most másik bará­ta­ink­ról, akik való­di bará­tok, nem hűbér­urak, mint a nyá­vo­gó zsar­no­kok, hanem iga­zi bará­ta­ink, ame­lyek, ha kell, meg­hal­nak értünk, és bő sok száz­ezer éve mel­lénk sze­gőd­tek, csak úgy sze­re­tet­ből, nem a velőscsontért.

És meg­véd­tek, és meg­vé­de­nek, ha kell, a kard­fo­gú tig­ris, és a betö­rő ellen is, jöhet med­ve és jöhet az összes isten­nyi­la, és pan­dé­mia. A kutya ott van, leg­rosszabb eset­ben fel­bor­zol­ja nyak­sző­rét, meg­ve­ti lába­it, és lehet har­minc dekás vagy nyolc­van kilós: Ő meg­véd, min­den kutyá­ban egy Zrí­nyi lakozik.

Jóma­gam ugyan macs­ka­ba­rát vagyok, de hát ez nem zár­ja ki sze­re­tet­ben egy­mást. A kutyu meg a macsek igen­is jól kijön­nek egy­más­sal, fel­té­ve, ha egyik még kölyök az ismer­ke­dés­kor, mert ezek intel­li­gens lények, gye­re­ket nem bántanak.

Volt nékem, volt nékem, daru­sző­rű pari­pám nem, de pél­dá­ul egy Krisz­ta nevű dal­mát ebem.

Azért lett a neve Krisz­ta, mert éppen Kará­csony­ra sze­rez­tem be volt sze­rel­mem­nek, aki éppen aznap este csalt meg, aztán a sze­re­lem ment, a kutya maradt, sok évig. Együtt jár­tunk a város­ban éve­kig, meg­ta­nult velem söröz­ni, a törzs­he­lye­i­men külön adtak neki kis tál­ká­ban sört, jól elvolt.

Gyi­me­sen távo­zott az örök vadász­me­zők­re, hol más­hol egy dal­mát vizslának?

Aztán több saját kutyám nem volt, de ren­ge­teg kutya­ba­rá­tom lett.

Több­nyi­re érzik raj­tam a macs­ka­sza­got, de nagy­vo­na­lú­an elte­kin­te­nek felette.

Ott van pél­dá­nak oká­ért bará­tom men­to­ra, Füge, akit sze­rin­tem a CIA és az FBI, vala­mint min­den három­be­tűs szer­ve­zet nyil­ván­tar­tás­ban tart, mert elő­sze­re­tet­tel rabol, a jó Isten tud­ja hon­nan, hatal­mas láb­szár­cson­to­kat a város­ka köz­pont­já­ban, vala­mint kis­is­ko­lá­sok tízóraiját.

Nem tehet róla, Ő egy magyar vizs­la, ez a dol­ga, vadá­szik. Ha nincs fürj, van bun­dás­ke­nyér valahol.

Vagy ott van barát­ném kutyá­ja, Bodza, aki alsó han­gon is hat­van kilós fene­vad, éjfe­ke­te. Csak azzal nincs tisz­tá­ban, mivel még egy­éves sincs, hogy a mére­tei már nem a pelen­kás kori, ezért elő­sze­re­tet­tel fel­ku­po­ro­dik az öled­be, mind a hat­van kiló­já­val, és sze­rel­me­tes sze­mek­kel gyö­nyör­kö­dik benned.

Volt egy­szer egy kóbor kutyám, napon­ta kísér­ge­tett törzs­he­lyem­re, angya­li türe­lem­mel vár­ta ki, amíg elvé­gez­tem szo­ká­sos menü­je­i­met, majd haza­kí­sért. Egy­szer csak eltűnt.

Drá­ga kutyák. A szer­ző­dés, az szer­ző­dés, vala­mi­kor ide­sze­gőd­te­tek mel­lénk, véd­tek, őriz­tek, vadász­tok, és csak sze­re­te­tet vár­tok, sem­mi mást.

De azt nagyon, és meg is érdemlitek.

Hát kutya nél­kül is lehet élni, csak nem biz­tos, érdemes.

Kusz-kusz…

Na gye­re, kapsz egy barac­kot, meg­rá­zod a fejed, és meg­csó­vá­lod a farkadat.

Far­kas vagy vala­hol, de nagy lélek­kel és loja­li­tás­sal, mint mi, pusz­tai népek.

Őriz­tek, véd­tek, és szerettek.

Örök test­vé­ri­ség.

For­rás: Facebook