György Atti­la tollából-Kucsmagomba

Hát, ha vala­mi­vel engem ki lehet ker­get­ni a világ­ból, az a gom­ba. Gyi­me­si vagyok, és isme­rem a nép­dalt, misze­rint: „Teg­nap a Gyi­mes­ben jár­tam: bolond­gom­bát vacso­ráz­tam. Úgy meg bolon­dul­tam tőle, elsze­ret­tem, aki főzte.”

Na, ezt aztán bánhatod.

Szó­val, a gom­bá­val csak csín­ján. Vidám kölyök­ként sokat jár­tuk az olda­la­kat, ott rög­tön a ház mögött, a régi, elkob­zott, elté­ko­zolt csa­lá­di erdőnk­ben, gombásztunk.

Na, mi kife­je­zet­ten csak három­fé­le gom­bát ismer­tünk, min­den más bolond­gom­bá­nak szá­mí­tott, amit leta­pos­tunk, kímé­let­le­nül, akár a mon­gol had­se­reg a mandzsúrokat.

Volt ott ugye a ris­kó, vagy fenyő­al­ja, művelt nevén az ízle­tes rizi­ke (Lac­ta­ri­us deli­ci­o­sus), de ez nekünk csak ris­kó, és ezt mi job­ban tud­juk. Ott lakik a lege­lő­kön a fenyők alatt, cso­port­ban nő, lesze­ded, az sem baj, ha nyü­ves, leg­alább­is mér­ték­kel. Ott­hon túrót teszel bele, és olaj­ban, egy tep­si­ben az érc­kály­hán anyád meg­sü­ti, na, az finom.

Tény­leg az.

Meg hát ott van a galamb­gom­ba, mi csak így ismer­tük. Ebből is a kék­há­tút ajánl­ja a szak­iro­da­lom, de nincs az a csán­gó, aki egy kék szí­nű vala­mit leszed­ne, köz­tu­do­má­sú, a kék nem jó, a feke­te és a sár­ga halá­los, akár a néme­tek vagy az osztrákok.

De ízre amúgy jó a galamb­gom­ba, per­sze, szin­tén túró­val megrottyantva.

Aztán ott van a tinó­tor­gy, ami tény­leg rit­ka egy jószág, gya­kor­la­ti­lag szar­vas­gom­ba, meg­vol­tak a saját, álta­lunk félt­ve őrzött tit­kos lelő­he­lyei, rend­sze­rint fenyő mel­lett nevel­ke­dett a föld alatt egy rózsa­bo­kor mel­lett (nem vicc!). Na, ez, tojás­ban kiránt­va… Fel­ért egy borjúflekkennel.

Jó, elis­me­rem, nem lát­tam még sast, ami lecsa­pott vol­na egy gom­bá­ra, de min­den csak evo­lú­ció kér­dé­se, és ahol BLM van, ott gom­ba­evő sólyom is lehet.

Na de a király: a kucs­ma­gom­ba. Rendk­ívűl ele­gáns neve van lati­nul, hogy azt mond­ja: Mor­c­hel­la escu­len­ta, de csán­gó­úl ezt egy­sze­rű­en fasz­kó­gom­bá­nak hív­ják, és hát, nomen est omen, ez tény­leg olyas­mi.
Kora tavasszal jele­nik meg, kimegy a kölyök kol­bá­szol­ni a domb­ol­dal­ba: ni-ni: ott egy kis bar­na kucs­ma­gom­ba, aztán, még egy, és még egy, és még egy.

És bol­do­gan, nevet­ve haza­fu­tunk vele, nem túl sok­kal, mert ez is rit­ka jószág, és szé­pen ket­té­ha­sít­ja anyánk, kevés túró bele (ez elma­rad­ha­tat­lan, ez egy csán­gó mánia), és pil­la­na­to­kon belül kész van ez a fűszer­gom­ba, min­den gom­bák kirá­lya, és a kirá­lyok gombája.

Nem vélet­len a neve: kucs­ma­gom­ba: a kucs­ma a fej­te­tőn van, egy­faj­ta korona.

De hogy én a gom­bát hogy utálom…

Azt hiszem, van még némi csi­per­ke a hűtő­ben. És túró is akad.

For­rás: Facebook