Hírek Morzsák György Atti­la tollából-Káposztalé

György Atti­la tollából-Káposztalé

Aztán meg ott van ez a hogy­is­hív­ják, lati­nul Bras­si­ca ole­ra­cea con­var, azaz magya­rán fejes­ká­posz­ta. Nem tudom, miért fejes, de alig­ha­nem azért, mert csak egy nagy feje van, azon túl csak egy sem­mi kis gyö­ke­re, olyan, mint bizo­nyos álla­mok, izé, na, értitek.

Per­sze, gon­dol­kod­ni nem tud, de meg­ér­ni igen, egy idő után olyan bölcs lesz, mint a fér­fi­em­ber har­minc év házas­ság után. Begyó­gyul a feje lágya, és megsavanyodik.

Innen kez­dő­dik a szép­sé­ge. A káposz­ta önma­gá­ban még nem olyan nagy dolog, bár erő­sen, nagyon, kivált­kép­pen sze­ret­jük, a töl­tött káposz­tá­val nagyon nem vic­ce­lünk, de sze­ret­jük mi sósan, sava­nyít­va, nyer­sen, szé­kely­ká­posz­ta­ként, kolozs­vá­ri káposz­ta­ként, s egyáltalán.

Néha mind­annyi­an kicsit kecs­kék vagyunk.

Az iga­zi viszont a sava­nyú káposzta.

Ezt, mivel az embe­ri­ség nem hülye, arány­lag hamar fel­fe­dez­ték. A recept való­szí­nű­leg bel­ső-ázsi­ai őse­ink­től érke­zett. A róma­i­ak hamar rákap­tak, mint min­den­re, ami másé, ezt a gya­kor­la­tot lator utó­da­ik a tökély­re fejlesztették.

Ahhoz per­sze bal­fé­kok vol­tak, hogy tud­ják, a kel­lő körül­mé­nyek között a káposz­ta mag­átol is meg­er­jed, meg türel­mük sem volt, latin prag­ma­tiz­mus­sal a rab­szol­gák hátá­ra kötöz­ték, és ker­get­ték kör­be az udva­ron, a pati­o­ban, amíg addig nem zöty­kö­lő­dött, hogy egy­faj­ta sava­nyú káposz­ta lett belő­le
.
Ebből, mond­juk, nem ennék, de akkor a pat­rí­ci­u­sok, a gaz­da­gok ele­de­le volt.

Aztán az óra ketye­gett, és a had­se­re­gek vezé­rei hamar rájöt­tek, világ­szer­te, hogy ez az egyik leg­táp­lá­lóbb, leg­tar­tó­sabb, szál­lít­ha­tó ele­del, amit azóta is utál min­den katona.

Én ugyan imá­dom a sava­nyú káposz­tát, min­den évben teszek el, nem min­dig sike­rül ide­á­li­san, de hát na.

Káposz­tát, ha nem ter­mesz­tesz, és nyil­ván, nem ter­mesz­tesz, akkor leg­alább kéz­di­vá­sár­he­lyi ember­től vegyél. Vagy csík­szép­ví­zi­től. A szár­he­gyi is mél­tán híres. Van, ami vékony­le­ve­lű, van, ami tömött, kemény, van, ame­lyik mosoly­gós, mint egy Raf­fa­elo fest­mény. Nem mind­egy, melyi­ket veszed meg, én a kéz­di­ek mel­lett teszem le a voksot.

Aztán szé­pen meg­pu­co­lod, leve­szed a fel­ső lapi­kat, és kivá­god a tor­zsá­kat, körül­be­lül mint Wil­li­am Wal­lace szí­vét az angol hóhér. Kicsi keresz­tet vágsz belé, mert keresz­té­nyek vagyunk.

És besó­zod, ne saj­náld tőle, annak már nem fáj.

Aztán óva­to­san, szé­pen nyu­go­vó­ra teszed egy hor­dó­ba, lehet az egy akár­mi­lyen műanyag hor­dó is, tulaj­don­kép­pen az az igazi.

Tegyél mel­lé ezt, azt, kaport, zel­lert, csom­bort, fok­hagy­mát, bár­mit, ami a kezed ügyé­be kerül, de túl­zás­ba nem sza­bad vin­ni, mert könnyen meg­sér­tő­dik, és olyan­kor meg­lá­gyul, mint a fél­té­keny fehérnép.

Aztán egy­szer csak kész lesz, pár hónap után, köz­ben bele kell fúj­ni, meg­for­gat­ni a levét, sze­ret­ni kell, mert ez már csak ilyen.

Ha kész van, akkor kész van, és lehet vele büszkélkedni.

És lehet gya­kor­la­ti­lag bár­mi­vel enni, nekem a ked­ven­cem, csak úgy magá­ra egy kicsi vörös­pap­ri­ká­val, hogy érez­ze a törődést.

Na, de a leve.

Attól fel­tá­mad a halott is. Ha nem, akkor ne eről­tes­sük, annak tény­leg annyi.

Nincs az a más­na­pos­ság, amit ne gyó­gyí­ta­na meg, s ha ez nem pana­ce­um, az egye­te­mes gyógy­szer, akkor nem tudom, mi az.

Egész­sé­günk­re. Meg­ér­te az evolúció!

György Atti­la József Atti­la-díjas író

For­rás: Facebook