Hírek Morzsák György Attila tollából-Káposztalé

György Attila tollából-Káposztalé

Aztán meg ott van ez a hogyishívják, latinul Brassica oleracea convar, azaz magyarán fejeskáposzta. Nem tudom, miért fejes, de alighanem azért, mert csak egy nagy feje van, azon túl csak egy semmi kis gyökere, olyan, mint bizonyos államok, izé, na, értitek.

Persze, gondolkodni nem tud, de megérni igen, egy idő után olyan bölcs lesz, mint a férfiember harminc év házasság után. Begyógyul a feje lágya, és megsavanyodik.

Innen kezdődik a szépsége. A káposzta önmagában még nem olyan nagy dolog, bár erősen, nagyon, kiváltképpen szeretjük, a töltött káposztával nagyon nem viccelünk, de szeretjük mi sósan, savanyítva, nyersen, székelykáposztaként, kolozsvári káposztaként, s egyáltalán.

Néha mindannyian kicsit kecskék vagyunk.

Az igazi viszont a savanyú káposzta.

Ezt, mivel az emberiség nem hülye, aránylag hamar felfedezték. A recept valószínűleg belső-ázsiai őseinktől érkezett. A rómaiak hamar rákaptak, mint mindenre, ami másé, ezt a gyakorlatot lator utódaik a tökélyre fejlesztették.

Ahhoz persze balfékok voltak, hogy tudják, a kellő körülmények között a káposzta magátol is megerjed, meg türelmük sem volt, latin pragmatizmussal a rabszolgák hátára kötözték, és kergették körbe az udvaron, a patioban, amíg addig nem zötykölődött, hogy egyfajta savanyú káposzta lett belőle
.
Ebből, mondjuk, nem ennék, de akkor a patríciusok, a gazdagok eledele volt.

Aztán az óra ketyegett, és a hadseregek vezérei hamar rájöttek, világszerte, hogy ez az egyik legtáplálóbb, legtartósabb, szállítható eledel, amit azóta is utál minden katona.

Én ugyan imádom a savanyú káposztát, minden évben teszek el, nem mindig sikerül ideálisan, de hát na.

Káposztát, ha nem termesztesz, és nyilván, nem termesztesz, akkor legalább kézdivásárhelyi embertől vegyél. Vagy csíkszépvízitől. A szárhegyi is méltán híres. Van, ami vékonylevelű, van, ami tömött, kemény, van, amelyik mosolygós, mint egy Raffaelo festmény. Nem mindegy, melyiket veszed meg, én a kézdiek mellett teszem le a voksot.

Aztán szépen megpucolod, leveszed a felső lapikat, és kivágod a torzsákat, körülbelül mint William Wallace szívét az angol hóhér. Kicsi keresztet vágsz belé, mert keresztények vagyunk.

És besózod, ne sajnáld tőle, annak már nem fáj.

Aztán óvatosan, szépen nyugovóra teszed egy hordóba, lehet az egy akármilyen műanyag hordó is, tulajdonképpen az az igazi.

Tegyél mellé ezt, azt, kaport, zellert, csombort, fokhagymát, bármit, ami a kezed ügyébe kerül, de túlzásba nem szabad vinni, mert könnyen megsértődik, és olyankor meglágyul, mint a féltékeny fehérnép.

Aztán egyszer csak kész lesz, pár hónap után, közben bele kell fújni, megforgatni a levét, szeretni kell, mert ez már csak ilyen.

Ha kész van, akkor kész van, és lehet vele büszkélkedni.

És lehet gyakorlatilag bármivel enni, nekem a kedvencem, csak úgy magára egy kicsi vöröspaprikával, hogy érezze a törődést.

Na, de a leve.

Attól feltámad a halott is. Ha nem, akkor ne erőltessük, annak tényleg annyi.

Nincs az a másnaposság, amit ne gyógyítana meg, s ha ez nem panaceum, az egyetemes gyógyszer, akkor nem tudom, mi az.

Egészségünkre. Megérte az evolúció!

György Attila József Attila-díjas író

Forrás: Facebook