György Atti­la tollából-Hemendex

Akkor most végy egy tyú­kot, és végy egy disz­nót. Vala­mi­kor a feje­del­mi udvar­ban, mielőtt még az erdé­lyi feje­de­lem len­gyel király lett vol­na, ilye­ne­ket csi­nál­tak, hogy vet­tek egy hízott ökröt, abba bele­tet­tek egy disz­nót, abba egy bárány­kát, abba egy libát, abba egy csir­két, abba egy tojást, s aztán csak Mani­tou tud­ja, ez hogy lett készen, mi lett belő­le, de vala­hogy meg­lett, mert meg kel­lett len­nie, ha a nagy­sá­gos Bát­ho­ri feje­de­lem meg akar­ta ven­dé­gel­ni ivó- és har­cos cimboráit.

Ha nem sike­rült, a kuk­ták meg a sza­kács kerül­tek nyársra.

Tehát sike­rült.

Az idő múlott, mert annak meg ez a dol­ga. Manap­ság­ra leegy­sze­rű­ső­dött a recept.

Tehát elmész a bót­ba, lehe­tő­leg vala­me­lyik helyi ter­me­lő­höz, ame­lyik ugyan­úgy len­gyel disz­nók­ból dol­go­zik, mint a mul­tik, de hát, kicsi­re nem adunk, a len­gyel disz­nó ugyan­úgy a viseg­rá­di négyek tag­ja, sem­mi bajom vele.

Vásá­rolsz jó húsos olda­last, a művelt szé­kely sze­rint kosz­ti­ca, de válasz­té­ko­sab­bak nevez­he­tik csá­szár­sza­lon­ná­nak is.

Haza­mész vele, bol­do­gan, az oldal­bor­da (nem az, ame­lyi­ket az üzlet­ben, hanem ame­lyi­ket az oltár előtt vet­tél el), morog és fel­ve­szi csí­pő­re tett kéz­zel a koron­di kor­só-alak­za­tot, de Te már edzett vagy, nem érde­kel, hogy tele a hűtő, az érde­kel­ne, ha ne len­ne tele.

És leszelsz néhány nagyon vékony sze­le­tet a Gábor Gábor­tól vásá­rolt, kami­on­ról leesett tef­lon­ké­sek egyi­ké­vel, majd oda­te­szed pirul­ni szé­pen, legyen mosoly­gós, ropo­gós, kívá­na­tos, mint egy majd­nem szűz­le­ány. De csak majdnem.

Ez a disz­nyó része a dolog­nak. Akkor rájössz, nincs tojá­sod,
fel­hí­vod egy isme­rő­söd isme­rő­se barát­já­nak üzlet­tár­sát, és ren­delsz tőle tojást. Egy fél­órán belül ott van, addig mini­má­lis tűzön a for­ró lapon tar­tod a son­kás sza­lon­nát, mert ha áll­ni kell, akkor áll­ni kell.

Per­sze, épp úgy nem áll helyt, mint az ola­szok Eti­ó­pi­á­ban, de itt a néme­tek helyett meg­ér­ke­zik a tojás.

Addig­ra kisze­ded a sza­lon­ná­ko­kat, tányér­ra teszed, kicsi saját zsír­ral, lefö­död, egy­részt mert nem kéne tel­je­sen kihűl­jön, más­részt, csak annyi­ra, hogy ropo­gós marad­jon, és neki­állsz a tükörtojásnak.

Aki azt hiszi, ez már kis­mis­ka, na, az soha nem csi­nált ren­des tükörtojást.

A ren­des tükör­to­jást olyan óva­to­san kell kezel­ni, mint egy Anjou-herceget.

Sze­re­tet­tel és szi­gor­ral. A for­ró sza­lon­na­zsír­ba bele­en­ge­ded, nagyon gyor­san szórsz rá kevés bor­sot, sót, vörös­pap­ri­kát, és vigyá­zol, oda ne süljön.

Erre van kb. egy per­ced, köz­ben rájössz, ebből a fele­sé­ged úgy­sem eszik.

Gyor­san fel­hí­vom hát Szi­szó barátomat.

Mire tála­lok, szép, reme­gős sár­gá­já­val, eny­hén pirult olda­lú fehér­jé­vel, a son­kás sza­lon­na mel­lé, már csen­get­nek is az ajtón.

Timur macs­ka már nyá­vog, de két pohár­ka ott a hemen­dex mel­lett, min­dig kerül belé valami.

És egy jó kis ubor­ka-para­di­csom saláta.

Még hogy ham and eggs?!

Na, ne vic­cel­je­tek. Ez az igazi.

Utá­na nézünk egy kicsi Kus­tu­ri­cát, vagy Seg­urát. Vagy Tarantinót.

Hemen­dex.

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook