György Atti­la tol­lá­ból-Fenyő­al­ja túró­val, szé­kely és nem szé­kely ínyenceknek

Álta­lá­nos köz­vé­le­ke­dés sze­rint majd­nem min­den magyar recept úgy kez­dő­dik, vegyél elő egy edényt, némi zsírt és hagymát.

Ez igaz is. Hogy ebből mi lesz, az min­dig rej­tély, de hogy jó lesz, az bizonyosság.

Ehhez per­sze az is kell, hogy vala­me­lyik ked­ves bará­tod, komád, futó isme­rő­söd hir­te­len hoz vala­mit neked, hús, sajt, zöld­ség, disz­nó­ság, házi kenyér, pálin­ka, itt a Szé­kely­föl­dön ezek min­dig kéz­nél van­nak, és érde­kes módon min­dig akad isme­rős, aki­nek lehet vin­ni, és isme­rős, aki hoz. Csak úgy. Majd leg­kö­ze­lebb te viszel, de ezt tilos kimondani.

Ma pél­dá­ul az egyik bará­tom csak úgy kapás­ból fel­hí­vott reg­gel fél kilenc­kor, azt kér­dez­ve, felébredtem‑e?

Hát, mon­dom, most már nyil­ván igen, de hol ég a ház?

Azt mond­ja, sehol, csak éppen az idén köz­tu­do­má­sú­an szép gom­ba­ter­més volt, teg­nap egy kicsit kószált az erő­ben, és annyi fenyő­al­ját, csán­gó­san ris­kót, tudo­má­nyo­sabb nevén rizi­két, még tudó­sabb nevén Lac­ta­ri­us deli­ci­o­sust sze­dett, hogy ő abból nekem adni akar, mert tud­ja, a csán­gók ezt túró­val igen szeretik.

Már­most én nem vagyok a gom­bák­nak olyan nagy barát­ja, de van­nak aján­la­tok, ami­ket egy­sze­rű­en nem lehet vissza­uta­sí­ta­ni. (Külö­nö­sen, hogy az asszony nagyon szereti.)

És meg­ér­kez­tek a szép, piros­pozs­gás, kicsit naran­csos szí­nű gom­bák, öröm volt rájuk néz­ni, meg­tisz­tí­ta­ni már kicsit nehe­zebb, de megéri.

Ez egyéb­ként az a faj­ta gom­ba, amit úgy hir­te­len­jé­ben, fris­sen, nyer­sen is meg lehet kós­tol­ni, olyan is van, aki így szereti.

Veszel egy jó régi és jó nagy tep­sit, lehe­tő­leg olyat, ami­ben már nagy­anyád is sütött ezt-azt.

Ezt kike­ned jó hideg disz­nó­zsír­ral, de csak módjával.

Köz­ben a gom­bák szá­rát kivá­god, és kalap­pal lefe­le, mert le a kalap­pal az ember előtt, szé­pen elhe­lye­zed őket.

Majd elő­ve­szed a saját készí­té­sű túró­dat, kicsi áhí­tat mel­let­te, és min­den gom­ba­fej köze­pé­be teszel egy csipetnyit.

Sóz­ni ezt már nem kell, a túró­ból pont ele­get kap, ha nagyon fel akarsz vág­ni vele, akkor egy egé­szen kicsi tej­fölt is ráte­szel, bár ez sze­rin­tem töké­le­te­sen fölösleges.

Majd szo­ro­san egy­más mel­lé beva­go­ní­ro­zod a tep­si­be, bete­szed, dehogy teszed be, egy­sze­rű­en csak ráte­szed a tűz­hely­re vagy sütő­lap­ra, és meg­vá­rod, amíg a macs­kák nyá­vog­ni kez­de­nek az illa­tok miatt. Akkor már kezd kész lenni.

Néha azért meg kell moz­gat­ni őket, de az sem tra­gé­dia, ha kicsit oda­sül­nek, annál fino­mab­bak lesznek.

Körí­tés mel­lé: nem kell.

Ez így önma­gá­ban kész van, olyan egy­sze­rű és olyan bonyo­lult, mint az aranymetszés.

Meg­en­ge­dem: kevés káposz­ta­lé nem árt mel­lé, alko­holt nem aján­lok, bár nagy baj abból sem lehet.

És lehe­tő­leg úgy mele­gé­ben kell enni.

A mara­dék gom­bát – min­dig marad – kitű­nő­en el lehet ten­ni sava­nyú­ság­nak, és majd hálá­val gon­dolsz vissza a disz­nó­to­ros vacso­rá­nál, hogy ez mek­ko­ra ötlet volt. És remé­lem, a bará­tom jövő­re is hoz.

Egész­sé­günk­re!

György Atti­la