György Atti­la tol­lá­ból – Étkek, Fóbiák

Engem aztán gyer­mek­ko­rom­ban sok­fé­le min­den­nel ki lehe­tett ker­get­ni a világ­ból, de leg­alább­is a ház­ból, ilyen volt pél­dá­ul a spe­nót, meg úgy álta­lá­ban min­den­fé­le zöld­fű­szer, a tár­konyt meg a zel­lert szé­les ívben kike­rül­tem a kana­lam­mal a leves­ben, mur­kot aztán plá­ne nem ettem, nem is tanul­tam meg fütyül­ni, azóta sem.

Aztán vál­to­zott a világ, fel­nőt­tem, meg­nőt­tem, és azóta sok­kal több min­den­től félek, gya­kor­la­ti­lag sem­mit nem eszek meg, ami víz­ben él, de nyu­lat sem, és hát nyers álla­pot­ban, ami zöld, na, arról szó sem lehet. Sava­nyít­va igen, az más, úgy még a mur­kot is képes vagyok megenni. 

Pár éve bol­gár bará­tom némi sze­líd erő­szak­kal meg­ete­tett velem néhány feke­tek­agy­lót, hát, meg kell mon­da­nom, nem ördög­től való ugyan, de azért olyan nagyon elra­gad­tat­va sem vol­tam tőle, ez a ten­ge­ri rágó­gu­mi nekem nagyon nem jött be. Ja, nyu­lat sem eszek, engem vala­mi­kor meg­ha­rap­ha­tott egy csör­gő­kí­gyó a mexi­kói siva­tag­ban, ahol soha nem vol­tam, és így rám néz­ve veszé­lyes a nyúl­hús, ezért kerü­löm, mint Pető­fi a kukorica-gölődint. 

Tejet aztán tény­leg nem, minden­nek van egy hatá­ra. Min­den tej­ter­mé­ket imá­dok, sajt, túró, orda, kefír, jog­hurt, bár­mi: de tejet? Na, azt nem. 

A vál­to­zás a csont­ve­lő volt, na, akko­ri­ban nem volt az a mére­tes faka­nál, amely­nek fejem­hez való kopog­ta­tá­sa rávett vol­na kölyök­ko­rom­ban, hogy ezt a bor­zal­mat meg­egyem. Aztán egy­szer csak meg­kós­tol­tam, és a mai napig rajong­va imá­dom, for­rón, sóval, bors­sal bőven, a cson­ton a mócsin­gok­kal, miu­tán meg­főtt már a későb­bi csont­le­ves­ben a min­den­fé­le gya­nús mur­kok­kal, zel­le­rek­kel, kara­lá­bék­kal, és egyéb, tud­ni sem óhaj­tom, mikkel. 

A fele­sé­gem most éppen ezt készí­ti. Remé­lem, más nem kerül bele, na jó, egy-két tyúk­cu­bák még bele­fér, jó homo­ró­dal­má­si recept ez, cér­na­me­télt­tel, na’adjisten grízgaluskával. 

Most addig eszek még egy kevés, igen finom pityó­ka­szir­mot, szé­pely népi­es nevén csip­szet, magam készí­tet­tem, per­sze, nem sike­rült olyan reme­kül, de eszem, mert az enyém, és mert szeretem. 

És hát az előbb csík­szent­mik­ló­si házi­kol­bászt ettem, ezért most a szó­da­bi­kar­bo­nát­tal kacér­ko­dok, mert hát, mohó ember­nek nem kacag a mája, az epé­je meg plá­ne nem. 

És elbor­zad­va gon­do­lok arra, van­nak embe­rek, akik béka­com­bot, meg homárt, meg tin­ta­ha­lat, meg lan­gusz­tát és kavi­árt, oszt­ri­gát és csi­gát esz­nek, hát, el is ment az étvágyam. 

De ez a csont­le­ves, azért, ami most fő, hmmm, szi­ma­to­lok ren­de­sen. (Na, most szól a ‚zasszony, ez tulaj­don­kép­pen sava­nyí­tott csor­ba, ennyit értek hoz­zá, én remény­ked­tem, de mind­egy is, erő­sen jó az illata.)

Jó étvá­gyat!

For­rás: Facebook