György Atti­la tollából-Cigánypecsenye

A legen­da úgy tart­ja, a cigány­pe­cse­nye azért cigány­pe­cse­nye, mert szép indo­eu­ró­pai test­vé­re­ink a dög­lött disz­nót jól meg­spé­kel­ték fokhagymával.

Egy­részt, így más sza­ga van, más­részt a fok­hagy­ma, vala­mi­kor alli­um hun­ga­ro­rum­nak, a magya­rok hagy­má­já­nak hív­ták, hát az erő­sen tisz­tí­tó hatású.

Így vagy úgy, nekem nagy ked­ven­cem. Étter­mek­ben rend­sze­rint, mikor az étla­pot kihoz­zák, akku­rá­tu­san fel­te­szem ibse­ni oku­lá­ré­mot, s miu­tán elmé­lyül­ten tanul­má­nyoz­tam az étla­pot, és gon­do­lat­ban végig ettem az egé­szet, ren­de­lek magam­nak egy cigánypecsenyét.

A jó cigány­pe­cse­nye: jó.

Ha nem jó, akkor is jó.

Nem egy bonyo­lult étel, de azért vigyáz­ni kell vele, mert még­is csak több, mint egy sze­let fok­hagy­más hús.

Ele­ve, csak disz­nó­ból lehet, ez kicsit olyan, elvek­ről beszél­ve, mint a bécsi­sze­let, amit csak bor­jú­ból sza­bad készí­te­ni, külön­ben egy­sze­rű rán­tott hús, paní­roz­va, pro­li étel lenne.

De a bécsi­sze­let, az már igen, az császári.

A cigány­pe­cse­nye még császáribb.

Hogy mást ne mond­jak, csá­szár­sza­lon­nát is adnak néha mel­lé, mert adunk a rangra.

A való­di cigány­pe­cse­nye azért ren­des paraszt­sza­lon­ná­val készül, olyan szép kakas­ta­réj for­má­ban, vagy szé­kely fogas­ke­rék mód­já­ra, ezt ráfek­tet­jük a pecse­nye tete­jé­re, hadd élvez­zék az együtt­lé­tet, és kis fok­hagy­más önte­tet adunk hozzá.

Jó, rend­ben, sokat is lehet. Reszel­ve, meg­őröl­ve, darál­va, apró­ra vág­va, de kell, és nem is kevés.

Ezer­fé­le fok­hagy­más, kuci­fán­tos meg­ol­dás­sal talál­koz­tam, a muzs­déj­tól (aki nem érti, nem érti, és kész), a fél­be­vá­gott cik­ke­kig, a kré­mes fok­hagy­má­tól a sült, olaj­ban for­ga­tott csu­dá­ig, mind­egyik finom. Egy­szer még vala­mi majo­né­zes fok­hagy­mát is hoz­tak, nos, ezt azt hiszem, jobb elfe­led­ni, s a sza­kács bűn­hőd­jön a pokol­ban ezer­két­száz­ti­zen­hat évet, majo­né­zes fok­hagy­má­ban főzve.

A jó cigány­pe­cse­nye ter­mé­sze­te­sen szal­ma­pi­tyó­ká­val érvé­nyes iga­zán (eskü­szöm, sem­mi pén­zért le nem írnám, hasáb­bur­go­nya), mel­lé vala­mi sava­nyí­tott föld­aján­dé­ka, káposz­ta pél­dá­ul, de lehet szin­te bár­mi, ha ecet nél­kül sava­nyí­tot­ták, mert az meg­öli a lelkét.

Egy alka­lom­mal, a pak­si halász­csár­dá­ban a rend­kí­vül ked­ves főúr meg­kér­dez­te, mit sze­ret­nék. Sze­mei előtt fel­rém­let­tek a szép sül­lők, foga­sok, akár­mi­lyen vízi dögök, ame­lyek­ről mél­tán híres a hely.

Nekem fel­rém­lett a disz­nó, és igen sze­ré­nyen, de hatá­ro­zot­tan kér­tem magam­nak egy cigánypecsenyét.

Na, azt a tekintetet…

De elké­szí­tet­ték, kihoz­ták, és állí­tom, éle­tem egyik leg­jobb cigány­pe­cse­nyé­je volt. Meg­le­he­tős meg­ve­tés­sel tet­ték le az asz­tal­ra, de kit érde­kelt, én már a kony­há­ból érez­tem az illa­tát, alig ittam meg egy üveg rozét, amíg vég­re elém dobták.

Azóta, elve­te­mült módon, néha magam­nak is készí­tek, bará­to­kat még nem merek meg­hív­ni rá, de nekem mennyi­re jólesik…

A sza­lon­na­bőrt a végé­re kell hagy­ni, és meg­en­ni, nincs apel­lá­ta. És a fok­hagy­má­ra rá se ránts, hasz­náld bőven, jó az a vér­ke­rin­gés­nek, meg egy­ál­ta­lán, hogy az asszony meg a macs­kák hátat for­dí­ta­nak neked, hát, Iste­nem, minden­nek ára van.

Isten­bi­zony, ha ne len­ne éjfél, most ren­del­nék vala­hon­nan egy jó cigány­pe­cse­nyét. De az is lehet, neki fogok, és megcsinálom.

Hogy hol­nap azt eszek, az fix.

Egész­sé­günk­re!

For­rás: Facebook