György Atti­la tol­lá­ból – Barbárok

Mi, itt Euró­pa szí­vé­ben, min­den­fé­le bel­ső-ázsi­ai, kelet-kau­ká­zu­si, és Isten tud­ja milyen eredettel.

Akik jöt­tünk, és elfog­lal­tuk az itte­ni, „békés”, „kul­tú­ra- és állam­te­rem­tő népek” szálláshelyét. 

Hogy ezért miért volt alig harc? Érde­kes kérdés. 

Talán mert nem is vol­tak itt.Valószínűleg hazajöttünk. 

Leg­alább­is az akko­ri népek olyan nagyon nem tiltakoztak. 

Később, a későn érke­ző befo­ga­dot­tak annál inkább.

Pedig iga­zá­ból sem­mit nem hoz­tunk. Csak a nad­rá­got, a gom­bot, a lovag­lás tudományát. 

A ken­gyelt.

A lovas­íjá­sza­tot, az állam­ala­pí­tás tudományát. 

A világ egyik első Alkotmányát.

És egy gyö­nyö­rű nyelvet.

Hogy min­dig ide­gen test vol­tunk? Igen. 

Nem vezet­tünk hódí­tó hábo­rú­kat, amíg elég erő­sek vol­tunk, sosem kezd­tük: befe­jez­tük a háborút. 

Igen, „kalan­doz­tunk.” Nevetséges.

Ez min­den más nép­nél dicső­sé­ges hábo­rúk soro­za­ta, egy viking­nek dicső­ség, mások gyar­ma­to­kat alapítottak. 

Mi „kalan­doz­tunk”, mert meg volt min­den okunk rá. 

És ha men­ni kel­lett: men­tünk, de min­dig hazajöttünk.

Aztán túl­él­tük a mon­go­lo­kat, a tatár­já­rást, a bel- és kül­dú­lást, a török ural­mat, az oszt­rák házat, a kom­mu­nis­tá­kat: futó kaland.

Mel­lé­ke­sen azért gyö­nyö­rű­sé­ges idő­mér­té­kes ver­se­ket írtunk, sak­ko­zó­gé­pet fedez­tünk fel, heli­kop­tert, dup­la táv­csö­vet, C‑vitamint, atom­bom­bát, és mert ját­sza­ni is kell, egy Rubik-kockát. 

Meg zser­bót, meg a magyar konyhát. 

És elmen­tek leg­jobb­ja­ink, akik nem hal­tak meg honi hábo­rú­ink­ban, és kihar­col­ták más népek függetlenségeit. 

Más kon­ti­nen­se­két is. 

Csak mi marad­tunk itt­hon, mert ennyi­re bar­bá­rok vagyunk.

Bez­zeg a civi­li­zált nyugat… 

Ame­lyet ezer éven át véd­tünk azok ellen, aki­ket ők most keb­lük­re szo­rí­ta­nak, mint Kle­o­pát­ra a kígyót. 

Akik learat­ták Mohács, 1848, 1956, 1990 hasznát. 

Mi elvit­tük a bal­hét, mert bar­bá­rok vagyunk. 

És soha, de soha nem árul­tuk el szö­vet­sé­ge­se­in­ket, inkább vál­lal­tuk helyük­ben is a sorsot.

És most is ezt tesszük, egy­sze­rű­en csak azért, mert ilye­nek vagyunk. 

Kiál­lunk azért az Euró­pá­ért, amely bar­bár­nak tekint minket.

De hát ennyi baj legyen. 

Mi, „bar­bá­rok”, maradunk.

Majd még fel­ta­lá­lunk ezt-azt. 

Addig Ti, amíg mi a határt véd­jük, Ti, civi­li­zált népek, szá­mol­gas­sá­tok az ubor­ka görbületét.

Mi majd megtermesztjük.

György Atti­la