György Attila tollából – A szódás ló
A szódás ló – Bestiarium Siculorum.
Az is úgy van, hogy nekem a szóda kék, kockaszerű kartondobozva árult mosószer volt, azt írta rajta, Dero, ez minden háziasszony legjobb barátja volt, elmosogatott vele, meg a hűtlen férjet higgadtan meg lehetett mérgezni általa.
Meglehetősen későn találkoztam vele, mint szódavíz, de hát, Istenem, a nagy találkozások váratnak magukra.
„Veri, mint a szódás a lovát”.
A szódavíz, ami ismét az emberiség nagy találmányainak egyike, nélkülözhetetlen, például egy jó villányi rozé mellé.
De a becsületes, ká und ká világban, a szódás még háztól házig járt, hozta a szódavizet, ez a civilizált élethez tartozott, a ház ura még elnézte, hogy nincsen tej az asztalon, de a szóda… na, az igen.
Megállt a szódás, letette a szisszenős palackot, majd rácsapott a lova farára, és úgy ment tovább, a következő portáig, mint az amerikai postások. Sem eső, sem jég, sem vihar nem állíthatta meg küldetés közben.
A lónak erről megvolt a külön véleménye, de úgy maradt vele, mint a székelyek az autonómiával. Néha-néha kapott egy nagyot a seggére, aztán húzta tovább a szekeret.
A szódavizet egyébiránt mai formájában Jedlik Ányos dolgozta ki, két forradalmi találmány között, hála Istennek erre is volt ideje, egyszerűen csak eszébe jutott, hogy széndioxidot kéne tenni a vízbe, valami jó csak lesz belőle.
A recept egyszerű, íme: CO2 + H2O ⇌ H2CO3
Na, de ez a lovat nyilván qrvára nem érdekelte, ő hordta a palackos szekeret, tűrte a részeg gazdát, s akkor is hazament, bandukolt egyedül, amikor már a szódaárus elaludt a bakon.
Aztán beállították az istállóba, közben kapott néhányat a farára, csak mert kell, a szódásnak csak kell verni a lovát, ha már van ilyen mondás.
És másnap reggel ismét elülről, da capo el fine, a szódás lova az örök túlélő, tűr, és szenved, mint a rendes férj, és nélküle nincsen fröccs.
Isten éltesse a patáit.
